(Az épület inog.)
Az Atlasz-család ismét birtokába vette a kastélyt, az ősi kastélyt, mint
Manó szerette nevezni. Atlasz úr újra kezdett lélekzeni. A szálka
kihullt szeméből, s azt hitte, most már tisztán láthatja a fényes jövőt.
Fia megszabadult a nőtől, ki örökös akadálya volt a család
emelkedésének. Igaz, hogy most még nagyon szomorú és el van keseredve;
lehorgasztott fővel, nyugtalanul jár, kerüli az embereket, még szüleit
is, nem beszél senkivel és olyan harapós kedvben van, hogy alig mernek
hozzá szólni; de ez mind csak múló fájdalom, mely nemsokára el fog
enyészni, újra visszajön életkedve, üres szíve új szerelem után fog
epedni és szeme végre meg fogja látni azt a nőt, ki régen készletben
tartja számára a boldogságot. Atlasz úr erre nézve egészen nyugodt.
Tudja, hogy így fog történni; biztosította róla Manó, a ki jól ismeri a
nagy világot, és Góg Ferencz, a ki igen tudós férfiú. Természetes tehát,
hogy semmiféle lelki furdalást nem érzett sem a történt dolgok, sem
fiának mostani szomorú állapota miatt; hiszen ő mindent fiának
boldogságáért tett s meg volt győződve, hogy mindent a legjobban tett.
De nem sokáig élvezhette zavartalanul diadalát. Néhány nap mulva
sürgönyt kapott a fővárosból Eveline grófnétól, e lakonikus rövidségű,
de jelentős tartalommal: «Nagy baj van. Jöjj fel rögtön. Hozz magaddal
annyi pénzt, a mennyit csak tudsz.»
--Seregeknek ura!--kiáltott Atlasz úr elképedve és megmutatva Manó
fiának a sürgönyt, mert Sándor, mint rendesen, most sem volt
otthon.--Hozz magaddal annyi pénzt, a mennyit csak tudsz! Érted ezt?
--Nagyon könnyen megérthető,--felelt Manó savanyú arczczal, mert a
pénzre neki is nagy szüksége volt s a készlet nem volt kimeríthetetlen.
--Mit jelent ez?--kiáltott Atlasz úr, kikapva fia kezéből a sürgönyt és
újra elolvasva.--Mire kell nekik a pénz? Csak nem állított föl a gróf
megint parkett-gyárat vagy nem akart repczével spekulálni?
--Sok módja van az adósságcsinálásnak,--jegyzé meg Manó szakértőleg.--Én
azt gyanítom, hogy a gróf a börzén játszott.
--A börzén játszott!--üvöltött Atlasz úr, haját tépve
kétségbeesésében.--Még csak az volt hátra! Hát erőnek erejével zsidó
akar lenni? Nem megmondtam neki, hogy a gróf maradjon grófnak és ne
avatkozzék a zsidó dolgába? Honnan tudod, hogy a börzén játszott?
--Tudtam, mikor még oda fönn voltam. Azt mondta, neki biztos játéka van
a börzén, mert képviselő lévén, előre tudja a politikai változásokat. De
nagyon megkért, hogy ne szóljak neked. Meg akart lepni téged, mikor majd
legalább egy milliója lesz.
--Ugyan csak meglepett engem!--sóhajtott Atlasz úr elkeseredve.--Azt
gondoltam, vele már mindent rendbe hoztam, s itt van, újra kezdi a
bolondját. Elspekulálja a pénzemet, te meg elvered itthon a maradékot.
Tönkre tesztek! tönkre tesztek!
--No csak ne sírj öreg, nemsokára megfordul a koczka. Sándor most már
szabad, a Volkán bácsi milliói maholnap újra megaranyozzák az
Atlasz-napot.
Ez a kilátás kissé megvígasztalta ugyan Atlasz urat, de azzal az erős
elhatározással ült a vasútra, hogy vejében többé nem fog bízni s
akármilyen gróf, nem hagyja felügyelet nélkül. Nem engedi többé sem a
saját jószágán, sem a fővárosban lakni, lemondatja a képviselőségről és
haza hozza családostul; a kastélyban most úgyis van elég hely, itt
járhat vadászni, adhat lakomákat, népszerűvé teheti magát s ha megjön az
ideje, innen is kinevezhetik főispánnak. De ebben nem fog engedni, a
grófnak haza kell jönnie, itt az ideje, hogy már erélyes legyen,
különben a legjobb úton van a tönkrejutás felé.
De mire a fővárosba érkezett, megtudta, hogy a baj sokkal nagyobb, mint
gondolta, és nincs többé szüksége erélyes föllépésre. Szádváry Arthur
gróf agyonlőtte magát. Manónak igaza volt: szerencsétlen rögeszméje,
hogy vagyonát szaporítsa és visszaszerezze a Szádváryak régi fényét, a
börzére vezette, és ott hagyta mindenét. Még a mátra-alji jószágot is,
melyet apósa egyszer már kitisztázott az adóságokból. Ezt is eladta, de
már ez sem segíthetett rajta. A veszteségek, a tönkrejutás, a szégyen,
bűnbánat, megalázott hiúság kísértetei megzavarták amúgy is gyönge agyát
s egy kétségbeesett pillanatban kezébe nyomták a gyilkos fegyvert. Mikor
Atlasz úr megérkezett, már kiterítve feküdt a ravatalon.
--Későn érkeztél, atyám, mindennel elkéstünk,--zokogott Eveline, miután
elmondta atyjának a szomorú történetet.--Az utolsó veszteségek egészen
megzavarták lelkét, s mikor én szemrehányásokat tettem neki jószágunk
eladása miatt, ellenem is nagy haragra lobbant és azt mondta, hogy a mi
hiúságunk oka minden szerencsétlenségének. Ha meghagytuk volna egyszerű
sorsában, most is boldogul élhetne valami kis vasúti állomáson. De neked
grófi vő kellett, nekem grófi férj kellett, és fölébresztettük lelkében
a nagyravágyás szenvedélyét. Még minket okozott azért, hogy így tönkre
tett. Nem tudtam nyugodtan hallgatni, én is keserű szavakat mondtam
szemébe. Elrohant. Ekkor megrémültem és siettem sürgönyözni neked. De
már késő volt; többé nem beszélhettem vele, s mikor újra láttam, már
halva volt.
Ezen már nem lehetett változtatni. Atlasz úr lassanként magához tért a
kábultságból, melybe vejének halála s leányának és unokáinak könnyei
ejtették, s nagy erőfeszítéssel összeszedte minden tehetségét, hogy
megmentse a megmenthetőt és valami rendet hozzon a halott zilált
ügyeibe. A szerencsétlen fiatal gróf súlyos terheket hagyott hátra,
melyek mind az apósának vállára nehezültek. Nemcsak a Szádváry név
becsületéért, melyre Atlasz úr sokat tartott, hanem saját nevéért is,
melynek jó híre és hitele egész életében büszkesége volt, azon kellett
lennie, hogy a gróf halála semmi jogos igényt meg ne károsítson, és se a
halott, se az élő nevén ne maradjon folt. Egészen fölébredt régi ereje,
ügyessége, élelmessége; fáradhatatlanul járt, kelt, alkudozott,
egyezkedett, fizetett, terheket vállalt, s bármily súlyosan érezte a
veszteséget, mely sújtotta, megvolt az az elégtétele, hogy a Szádváryak
grófi nevének nem volt oka szégyenkeznie az Atlasz névvel való
összeköttetése miatt, és a fényes temetésen, a czímerekkel borított
koporsó mögött nem csak azért haladhatott fölemelt fővel, hogy mindenki
láthassa gróf Szádváry apósát, hanem még inkább azért, mert a Szádváry
név szerencsétlen viselője neki köszönhette, hogy csak részvét és
szánakozás kísérte sírjába.
De ez a szomorú dicsőség sok idejébe s még több pénzébe került Atlasz
úrnak. Adósságai, melyek már eddig is nehezen súlyosodtak reá, tetemesen
megszaporodtak és megijeszthették volna saját jövőjére nézve, ha nem
állt volna biztatóan előtte Sándor milliomos házassága, melyre most már
a kétségbeesés megátalkodottságával számolt. Az idő is telt; több hét
múlt el, míg a különféle zavaros ügyek rendezésével elkészült s
leányával és unokáival végre haza indúlhatott.
Otthon azonban nem várt reá valami vigasztaló örömhír. A
képviselőválasztás épen haza érkezése előtt egy nappal történt meg, és
Manó, ellenére a tömérdek pénznek, melyet elköltött, szégyenletesen
megbukott.
--Meg nem foghatom, hogyan történt,--mondá e nagyra termett fiatal úr,
midőn leeresztett orral elbeszélte atyjának a választási csata
történetét.--Egy antiszemitát választottak meg ellenemben, pedig én
jobban szidtam a zsidókat, mint a legdühösebb antiszemita. De rám
fogták, hogy zsidó vagyok s még a kortes-nótába is beletették, hogy
«nyúlbőrökkel nem gseftelünk, zsidó követ nem kell nekünk».
Megfoghatatlan!
--Megmondta ezt már nekem régen a bölcs rabbi,--felelt Atlasz úr
sóhajtva és fejét vakarva.--Ebben az országban mindig fogják szidni a
zsidót, még ha nem zsidó is. Akkor rá sem hallgattam, de most kezdem
látni, hogy bölcs ember volt. Valami átok van rajtam, annyi bizonyos.
Vagy a rabbik átkoztak meg, a miért kikereszteltettem gyermekeimet, vagy
a keresztyén papok átkoztak meg, a miért kiüldöztem innen az ő
pártfogoltjaikat, a Boglár Kálmánt és leányát; de érzem, hogy valamelyik
pap rossz szót tett értem az Úristennél.
Manót azonban nem zavarták meg apjának theologiai aggályai.
Megvígasztalta Sándor leendő házasságával, mely minden csorbát ki fog
köszörülni s megigérte, hogy a lakodalomra ismét hazajön. Addig
visszamegy a fővárosba; ott van az igazi talaj az ő nagyvilági
képességei számára s biztosítja apját, hogy nem sokára oly szerencsét
csinál, mely még Sándorénál is többet fog érni. Egy időre még elég
maradt a pénzből, melyet az apja gyöngeségétől kicsikart jószágrészre
fölvett, s nemcsak Atlasz úrnak mondta, hanem maga is meg volt győződve
arról, hogy csak akarnia kell s a fővárosban nemsokára oly fényes
házasságot köthet, mely egyszer mindenkorra úrrá teszi.
Manó elútazása után egyhangú, szomorú napok következtek az
Atlasz-kastélyban. Az özvegy és a két árva gyászruhája volt az uralkodó
szín; sírásuk, panaszaik, kesergéseik adták meg az uralkodó hangot. Az
öreg asszonyság gyönge egészsége nem volt képes ellenállni a
csapásoknak, melyek egymás után sújtották gyermekeit. El kellett hagynia
nagy karszékét és kedvelt helyét az ablak mellett, hol annyi boldog órát
töltött, a majorság szaporodásában gyönyörködve és gyermekeinek fényes
sorsáról ábrándozva. Most már ágyban kellett feküdnie, a szoba túlsó
sarkában, hová csak elvétve szökött be néha-néha kívülről egy kis
napsugár; de ez csak ágya párnáját aranyozta meg, lelkébe nem hatolt be,
nem vidította meg komor, szomorú sötétségét. Mindig sírt s ha leánya
vagy férje megkorholták örökös sírásáért, a fal felé fordult vagy
takarója alá rejtette fejét, s úgy sírt csendesen szünetlenül, hol
egyik, hol másik gyermeke miatt. Mert mind a háromért elég oka volt a
könnyhullatásra. Leánya özvegy lett, Manó fia megbukott és távol van,
Sándor fia boldogtalan. Legtöbbször Sándort siratta, s bár nem merte
férje előtt kimondani, egyszerű női ösztönével megérezte, hogy azok
voltak okai boldogtalanságának, a kik elszakították őt nejétől.
Sándor valóban elég okot adott anyjának a sírásra. Egészen megváltozott,
közömbös volt minden iránt, nem törődött semmivel, s úgy elhagyta magát,
mint a ki vesztét érzi s szeretné, ha sorsa minél előbb betelnék rajta.
Alig volt otthon, anyját sem látogatta meg, s ha néha, több hívás után,
megjelent beteg-ágyánál, szótalan, szomorú volt, röviden vagy épen nem
felelt a hozzá intézett kérdésekre és így igyekezett minél előbb
menekülni ki a mezőre. Itt barangolt egész nap, puskával vállán, de
ritkán lőtt vadra, még ritkábban találta el s valódi csoda volt, ha
egyszer-másszor mégis hozott haza valami vadász-zsákmányt. Egy ideig
mulatozásba, régi pajtásainak társaságába, szilaj dorbézolásba akarta
fojtani bánatát, éjjeleken át ivott, kurjongatott, muzsikáltatta magát;
de keserű volt neki az ital, bántotta czimboráinak hangja, lassanként
összeveszett valamennyivel s abbahagyta sikertelen kisérleteit.
Klára nevét soha sem említette. Ha a plébánost látta, messziről
kikerűlte, pedig életét adta volna oda, ha valamit hallhatna nejéről. De
a szégyenkezés, a bűnbánat érzése s annak tudata, hogy nejét halálosan
megsértette és nem remélhet tőle bocsánatot, egyesűlve a daczczal, mely
eltöltötte lelkét, egészen elvadította, szilajjá s mégis félénkké,
esetlenné tette. Utoljára mindenkit került s terhére volt minden emberi
szó. Gazdaságát tökéletesen elhanyagolta, nem törődött semmivel. Atlasz
úrnak kellett újra kezébe vennie a jószág vezetését, ha nem akarta, hogy
minden széthulljon.
Pedig épen most lett volna legnagyobb szükség értelemre, szorgalomra,
munkára, hogy össze lehessen tartani a bomladozni kezdő épületet. Az
elvállalt terhek mindegyre súlyosabban nehezedtek az uradalomra, s a
több éven át tartott rossz termés és a gabonaárak folytonos csökkenése
mellett a terhek egyre szaporodtak, a helyett, hogy könnyűltek volna.
Atlasz úr kínos elfogódással, keserű sóhajtással szemlélte, mint hull
szét napról-napra a díszes épület, melyet életének nehéz munkájával
emelt. Lótott-futott, fáradozott, izzadott, veszekedett, kunyorált, mint
életének legsúlyosabb napjaiban, mikor még a kezdet nehézségeivel
küzdött; de régi ruganyossága, régi szerencséje most nem volt vele, s
kétségbeesetten kellett volna megadnia magát a kérlelhetetlen végzetnek
és fölhagynia a haszontalan küzdelemmel, ha még egyetlen egy remény nem
tartja fönn bátorságát, erejét.
Ennek a reménynek teljesültét várta Atlasz úr kétségbeesett
szívóssággal.
--Meg fog jönni, meg kell jönnie,--bíztatá Góg Ferencz is, ki ez idő
alatt, szép bajuszos hugával gyakori vendége volt az Atlasz-kastélynak s
karján több rendbeli kék foltot viselt ez ingerlékeny hölgy
csípéseitől.--Meg kell jönnie. Sándor fiatal ember, előbb-utóbb bele
kell únnia a tétlen bankódásba, szíve megnyílik s új szerelem napsugára
után fog epedni. Jó lenne, ha akkorra minden formalitással rendbe
volnánk s jogilag is lehullnának a tényleg lerázott bilincsek. Szóval jó
lenne, ha minél előbb megkezdené a válópert.
--Én nem merek neki szólni,--mondá Atlasz úr félénken.--Egyszer
említettem előtte, de úgy nézett rám, mintha keresztűl akart volna
szúrni szemével.
--Majd arra is találunk módot, találunk módot,--mondá Góg Ferencz
görnyedezve.--Addig is igyekezzünk szegény Sándorunkat lehetőleg
szórakoztatni s elvonni lelkét emésztő tépelődéseitől. Lilla húgom a
jövő héten fényes ünnepélylyel készül megülni nevenapját; igyekezzék
rávenni kedves fiát, hogy ő is tisztelje meg jelenlétével szerény
házunkat.
Sándor azonban nem ment el a fényes névnapi ünnepélyre, s még mindig nem
akart megjönni az, minek eljövetelét Góg Ferencz oly biztosan s Atlasz
úr oly türelmetlenül várta. E helyett jött más: az első lejárt váltó,
melyet Atlasz úr nem tudott kifizetni s melyre sehol sem tudott pénzt
kapni. Kérhetett volna ugyan az özvegytől, talán kapott is volna, de
attól félt, hogy ezzel rossz hírbe hozza előtte vagyoni állását s
lehetetlenné teszi Sándor házasságát. Nem tudott mit tenni, hitelének
megrendülése egészen megzavarta s már a csőd ijesztő rémét látta
fölemelkedni adósságainak sűrű ködéből. Egy mentsége volt még. Sándor
része, a tiszavégi jószág, tisztán állt a telekkönyvben; erre kellett
kölcsönt fölvennie, de erre Sándor beleegyezése kellett. Atlasz úr
megemberelte magát, fölkereste Sándort s előadta neki kérését.
--Vegyenek föl rá, a mennyit akarnak, aláírok mindent, a mit kívánnak, s
aztán hagyjanak nekem békét,--felelt Sándor türelmetlenül.
Az első veszély ezzel el volt hárítva, de csak rövid időre. Az adósságok
lavinája tovább rohant a maga természetes útján s nemsokára Sándor
részét is eltemette. Ezalatt azonban múlt az idő, ismét eltelt egy
esztendő, Sándor napja is elérkezett, el is múlt, minden különös
ünnepély nélkül; az öreg asszonyság egyre rosszabbul lett s az orvosok
már fejöket csóválták, ha beteg-ágyától eltávoztak. Atlasz úr már
sürgönyözni akart Manónak, kinek ez ideig igen kevés hírét hallotta,
midőn e kiváló fiatal ember egyszerre váratlanul haza érkezett az apai
kastélyba.
De nagyon megviselt állapotban. Rossz színben volt, arcza meg volt
nyúlva és a kicsapongások, álmatlan éjtszakák nyomai látszottak rajta.
Régi henczegő modora is elhagyta, nyugtalan és zavarodott volt, gyakran
ijedten nézett maga körül s minden zajra összerezzent és szeretett volna
elbújni mint a kit megkergettek. Megérkezése után rögtön mohó
kíváncsisággal kérdezősködött atyjától, mikor tartja Sándor esküvőjét s
mikor tehetik végre kezöket az özvegy millióira?
--Mikor tartja az esküvőjét?--sóhajtott keservesen Atlasz úr.--Mintha az
olyan könnyen menne a keresztyéneknél. Előbb meg kell kezdeni a
válópert, azután kálvinistává lenni, és ha mindezen keresztül esett,
csak akkor lehet szó az új esküvőről. Sándor pedig még a válópert sem
kezdte meg.
--Micsoda!--kiáltott Manó megrémülve.--Még mindig itt vagytok? Mikor
nekünk oly égető szükségünk van a pénzre! Hát semmi szíve sincs annak a
Sándornak a családja iránt? Parancsold meg neki, hogy rögtön kezdje meg
a válópert.
--Mintha olyan könnyű volna a Sándornak parancsolni!--mondá Atlasz úr
fejét csóválva.--De igazad van,--folytatá elgondolkozva,--itt az ideje,
hogy már tegyünk valamit. A Góg Ferencz azt mondta egyszer, hogy ő ennek
is módját fogja találni. A Góg Ferencz tudós uraság: megyek hozzá és
megkérdem tőle a módját.
Atlasz úr csakugyan befogatott és áthajtott a szomszéd kastélyba. Itt
hosszú ideig értekezett a jogtudós urasággal, azután ismét kocsira űlt,
de nem hajtatott egyenesen haza, hanem megkerülve kastélyát, a faluban,
a plébános lakása előtt állott meg. Itt is hosszabb ideig maradt, s
midőn végre haza hajtatott, föl sem ment szobájába, csak az inast küldte
föl, hogy egy-két ruhadarabját és úti készületét lehozza; megizente
nejének, hogy egy-két napra elutazik, és eltávozott, senkinek sem
mondva, hová megy. Harmadnapra érkezett haza, jó kedvvel, sugárzó
arczczal, de útjáról akkor sem szólt senkinek, s Manó türelmetlen
kérdéseire csak annyit felelt, hogy várja be az eseményeket.
Két hét múlva ritka vendége volt a kastélynak, a plébános, kit Klára
távozása óta nem láttak itt. Sándor után kérdezősködött s egyenesen
szobájába ment, miután hallotta, hogy itthon van.
A mint kinyitotta az ajtót, Sándor ijedten ugrott föl az ablak mellől,
melynek párkányára dőlve komor merengéssel bámult le a kertbe. Arcza
gyors váltakozással elhalványult és elpirult, s megrianva, zavartan
nézett szokatlan vendégére, mintha sejtené, hogy látogatása Klárával van
kapcsolatban.
--Hivatalos ügyben jövök,--kezdé a plébános, hideg, hivatalos
hangon.--Nem akartam irodámba fárasztani; mint kegyuram iránt tartozom
annyi tekintettel, hogy én keressem föl. A szentszéktől meghagyást
kaptam, hogy adjam át önnek ez idézést és e keresetlevelet--
--Mit akarnak velem?--kérdé Sándor tompán, s gépileg kezébe vette az
átnyujtott iratokat.
--Neje, Boglár Klára megindította ön ellen a válópert--
--A válópert!--kiáltott Sándor lángba borúlt arczczal.--Klára válópert
indított ellenem! Miért? Mi szüksége van rá? Nem hagyott el itélet
nélkül? Nem elégedett meg ezzel a büntetéssel? Mit akar többet? Miért
hurczolja törvényszék elé nevünket? Mi már elváltunk... örökre... nincs
szükségünk a törvény szentesítésére.
--A törvény szentesítésére mindig szükség van, hogy egy törvénytelen
állapot törvényessé legyen,--felelt a plébános nyugodtan.--Önök már több
mint egy éve élnek külön, lemondtak egymásra nézve minden jogukról és
mégis kötve vannak egymáshoz.
--Kötve vagyunk egymáshoz... Mit akar ezzel mondani?... Ah! értem... Ezt
a kapcsot kell még széttörni, talán egy új kapocs kedveért...
--Igazságtalan neje iránt most is, mint mindig,--mondá a plébános,
lassanként neki melegedve és kiesve hivatalos hangjából.--Igazságtalan
volt, ön maga tudja legjobban, mily igazságtalan volt, mikor méltatlan
gyanújával arra kényszerítette, hogy elhagyja. És igazságtalan most is.
Klárától is kaptam levelet, egyidejűleg e hivatalos megkereséssel. Nem
tartozik ugyan hivatalos közlendőimhez, de mint magánember megmondhatom
önnek, hogy Klára soha sem gondolt a válópörre, s ha mégis megkezdte,
azt csak az ön érdekében tette.
--Mit jelent ez? Mit akar ezzel mondani?--kérdé Sándor elszorúlt
kebellel.
--Klárának azt mondták, hogy önnek érdekében áll az elválás, mert új
házasság áll előtte, melytől boldogságát reméli. Azt mondták, hogy ön
gyöngédségből, lovagiasságból, kiméletből nem akarja ellene megindítni a
válópert. Azt mondták, hogy ha az ön boldogságát óhajtja, neki kell és
illik megtennie az első lépést.
--Ki mondta ezt?--kiáltott Sándor, egészen kikelve magából.
--Az ön atyja. Megkérdezte tőlem Klára mostani lakását, elment hozzá és
ezeket mondta neki.
--Atyám! Atyám tette ezt velem? Hol van? Jöjjön, azonnal keressük fel.
Ön előtt, az ön jelenlétében mondja szemembe, igaz-e, hogy ezt tette?
Nagy erővel megragadta a plébános karját és elvonta magával. Nem kellett
messzire menniök. Atlasz úr látta a plébános jövetelét és Manóval a nagy
teremben várta látogatásának eredményét. Nem volt egészen nyugodt, s
izgatottan és szórakozottan felelt Manó kíváncsi kérdéseire. De mikor
belépő fiának földúlt arczára vetette szemét, nagy emberismeret nélkül
is rögtön megértette, hogy e látogatásból erős vihar támadhat s ijedten,
mintegy védelmet keresve, húzódott Manó háta mögé.
--Atyám!--kezdé Sándor a fölindulástól fuldokló lélekzettel s csak nagy
nehezen kapkodva a szavakat,--igaz, hogy Kláránál voltál s azt mondtad
neki, hogy az én érdekemben indítsa meg a válópert?
--Azt gondoltam... hebegett félénken Atlasz úr.
--Felelj, igaz-e?
--A te boldogságodért tettem, fiam.
--Eh! eleget tettél már boldogságomért,--tört ki Sándor szenvedélyes
erővel,--és megelégedhetnél már boldogtalanságommal. Boldogságomért
hintetted a gyanu első magvát szívembe nőm ellen, boldogságomért
tartottad szüntelen ébren őrült kétkedésemet. Megtörtént, a mivel
boldogítani akartál, elszakadtam nőmtől. De te nem pihentél, még tovább
akartál boldogítani. Boldogságomért terveztél más házasságot számomra
oly nővel, a kit kinevetek és utálok. Boldogságomért állítottál Klára
előtt a leghitványabb, legaljasabb ember színébe. Legyen már elég a
boldogításból. Kimondom előtted, hogy azt a nőt, kire gondolsz, soha sem
veszem el; kimondom előtted, hogy úgy maradok, a mint vagyok, hogy
nőmtől nem akarok elválni, és mindenkivel, a ki még jobban el akar tőle
szakítani, úgy teszek, mint most ezzel a rongy papírral, mely el akarta
őt szakítani még nevemtől is.
Ezzel ketté tépte a kezében tartott váló-keresetet és a földre dobta. A
plébános szó nélkül meghajtotta fejét és eltávozott a szobából.
[Illustration]