XI.

(Góg Ferencz fölfedezése.)

--Ha vendégeket hívunk neved napjára és meg akarjuk ünnepelni

házasságunk évfordulóját,--mondá Klára férjének, mintegy két héttel

Sándor napja előtt,--előbb látogatásokat kell tennünk.

--Látogatásokat? Hol?--kérdé Sándor, csaknem megriadva. Az őrjöngő

képzelem, mely mindig résen állt, egyszerre megragadta lelkét, s úgy

érezte, mintha valami láthatatlan daemon vállára hajolnék s izzó

lehelletével fülébe súgná: vigyázz, őt keresi, reá akar találni.

--Hol?--felelt nevetve Klára.--Azoknál, a kiket meg akarunk hívni.

Máskép akár sértésnek vehetik a meghívást, s joggal megtehetik, hogy el

sem jönnek. Úgyis már régen meg kellett volna tennünk a köteles

látogatásokat, de biz én nem nagyon törtem magamat a derék pletykázó

szomszédok után, sokkal jobb volt nekem itt, egyedül, a te oldalodon.

--És most miért kívánkozol az emberek közé?--kérdé Sándor.

--Nehéz fejed van ma, öregem,--mondá Klára mosolyogva és megkopogtatta

újjával Sándor homlokát.--Nem épen most mondtam, hogy előbb meg kell

látogatnunk azokat, a kiket meg akarunk hívni?

--Őrült vagyok, valóban azt kell hinnem, hogy őrült vagyok,--gondolá

magában Sándor, erősen megrázva magát, mintha le akarna dobni válláról

valami reá nehezedő terhet. Szeméből eltünt a sötét árnyék, megfogta

neje kezét, ajkához emelte, s azután mintha valami nagy megbántásért

akarna bocsánatot kérni, oly bűnbánó tekintettel nézett szemébe, hogy

Klára elnevette magát.

--No hát, látom, megadod magadat, édes bolondom,--mondá vígan,--és

megbántad bűnödet, hogy ellenkezni mertél a te okos feleségeddel. Bár ne

kellett volna engedned, bár továbbra is itthon maradhatnánk, egyedül,

egymásnak élve. De hiába, emberek közt élünk, meg kell adnunk magunkat

helyzetünknek. Nézd, összeírtam a látogatni való házakat; sorra veszszük

őket és egy hét alatt elvégezzük. De még ma kell megkezdenünk, hogy ki

ne fogyjunk az időből. Menjünk öltözni, aztán fogass be, és induljunk

neki a keserves gyönyörűségnek.

A látogatások a rendes módon folytak le, a mint e hivatalos

bemutatásfélék falusi házaknál történni szoktak. Nagy öröm a

megtiszteltetés fölött, szemrehányások az eddigi mellőzés miatt,

igéretek a jövőre, toilettek gyors szemléje és titkos megbirálása,

uzsonna, ház és kert bemutatása s melegében egy kis jellemrajz a vidék

társadalmáról. Azok a pletykák, melyek már csaknem egy éve keringtek a

környék társaságában, nem akadályozták, hogy az új házaspár első

látogatását mindenütt szívesen ne fogadják.

[Illustration: --Nézd, összeírtam a látogatni való házakat.]

Nagy kiváncsisággal és érdeklődéssel nézték Klárát, mint annyi regényes

történet hősnőjét, s ha a nők eleinte feszesek és hidegek akartak is

iránta lenni, bizalmas, könnyed, nyájas modora csakhamar elüzött minden

feszességet, s mindnyájan elismerték, hogy ez a kellemes, finom eleven

asszony nem maradhat hű olyan falusi tuskóhoz, mint Sándor, és a

férfiak, kikkel barátságosan kezet fogott s oly vidáman enyelgett, mint

régi ismerősökkel, titkon azt remélték, hogy e kedves fiatal asszonyt

könnyű lesz meghódítni s Lándsa Jenő után még rájuk is kerülhet a sor.

Klára semmit sem sejtett e merész vágyakból s nyugodtan és jó kedvvel

folytatta tovább a látogatások egyhangú robotmunkáját. Azt sem vette

észre, férje mily kínos figyelemmel kiséri minden házban szeme

tekintetét, mint vizsgálja a férfiak arczát, kikkel találkoznak, mint

lesi szavaikat s kész hallgatózni is, ha azt sejti, hogy valamely

félrevonult csoportban rólok beszélnek. Nem vett észre semmit, s nem is

volt módja megtudni valamit férje titkos gyötrelmeiről. Sándor minden

látogatás után újra őrült bolondnak nevezte magát, és föltette, hogy

ezentúl jobban fog parancsolni gonosz képzelmének.

A látogatások rendjében utolsónak maradt Volkán Ádámné. A szép bajuszos

menyecske nem szokott ahhoz, hogy érzelmeit palástolja, s épen nem volt

rabja ama nagyvilági szokásnak, hogy jó arczot mutasson annak is, a kit

ki nem állhat. Biz ő nem mondta Klárának, hogy örül kedves

látogatásának, szemrehányást sem tett neki, hogy eddig megfosztotta e

véghetetlen gyönyörüségtől, hanem egy párszor keményen, daczosan végig

mérte s vetett reá egy pár olyan pillantást, mintha szemével keresztül

akarná ütni szivét. Szeretett volna szóval is sebezni s egy pár csípős,

finom megjegyzéssel tudtára adni e gyülölt asszonynak, hogy ismeri

szerelmi kalandjait s nem tartja méltónak a maga társaságára; de nem

tudott szólni, a csipős finomság nem állt rendelkezésére a

tenyeres-talpas szép özvegynek, s Klára könnyed, barátságos, föl sem

vevő viselete annyira kihozta sodrából, hogy csak zavartan tudott egy

pár szót mondani és meg kellett elégednie szemének lesujtó fegyverével.

Csak egyszer tudta annyira összeszedni nehéz szellemét, hogy egy pár

szót mondjon, melyekkel, mint hitte, finoman, de halálosan megsebezhette

ellenségét. Sándor, ki nem látta Góg Ferenczet, hogy valamit mondjon a

nehezen gördülő társalgás lendítésére, kérdezősködni kezdett a nagybácsi

hollétéről.

--Nincs itt, Pestre utazott,--felelt Lilla, kemény oldalpillantást vetve

Klárára.--De nem sokára haza jő, hogy lerántsa valakinek az álarczát.

De Klára nem mutatta, mintha találva érezné magát Góg Ferencz

álarcz-rángatása által, s nem vette észre, hogy Sándor arcza elsötétül.

Midőn haza felé hajtottak, Sándor komor és hallgatag volt, s alig felelt

egy-két szóval neje gondtalan, vidám csevegésére, melylyel szemlét

tartott a legutolsó látogatások fölött. Midőn végre a bajuszos özvegyre

került a sor, Sándor fölriadt merengéséből s haragosan fölkiáltott:

--Kellemetlen, gonosz lelkű asszony! Ki nem állhatom.

--Én inkább ügyetlennek találom szegényt,--mondá Klára nevetve.

--Szétküldted már a meghívókat Sándor napjára?

--Még nem. Holnap fogom megírni.

--Szeretném, ha ennek az asszonynak nem küldenél.

--Minek megsérteni szegény fejét? Az ilyen mellőzés vidéken örökös

haragot vonhat maga után.

--Bánom is én!--kiáltott Sándor hevesen--Nem akarom, hogy ez asszony

házamba tegye a lábát.

De midőn másnap a meghívók szétküldésére került a sor, s Atlasz úr

megtudta, hogy Volkánékat ki akarják hagyni, olyan jajveszékelést

csapott, hogy Sándor kénytelen volt engedni s nekik is elküldte a

meghívót.

Az ünnepi évfordulóra azonban más vendég is jelentkezett. Klára örömmel

futott Sándor elé, kezében nyitott levéllel. Atyja írta, esküvőjök

évfordulójára ő is el fog jönni. Boglár Kálmán ez év alatt is folytatta

vándorló életpályáját, s bár leányának többször írt, eddig mindig

vonakodott meghívásának engedni. Annál nagyobb örömmel töltötte el most

lelkét a viszontlátás reménye. Csak az nem tetszett neki, hogy atyja, a

mint levelében írta, a plébános vendége lesz a néhány napra, melyet itt

fog tölteni.

--Miért nem száll hozzánk?--kérdé férjétől.--Nincs-e nálunk sokkal több

kényelem, s nem volt-e hosszú ideig e kastély lakója, mikor még semmi

kapocs sem csatolta hozzá? Akkor jól érezte itt magát, s most, mikor

leányához jöhetne, idegen házban keres lakást. Mit jelent ez?

--Nem értem, de nem is fogom engedni,--mondá Sándor.--Ha máskép nem

akar, erőszakkal hozatom ide. Az volna még szép, hogy ilyen rossz hirbe

hozza házunk vendégszeretetét. Vagy talán megsértette valaki, mikor

utoljára itt volt?--kérdé Atlasz úrhoz fordulva, ki leeresztett orral

hallgatta e szóváltást.

--Ki sértette meg? Én nem sértettem meg!--kiáltott Atlasz úr.--Én

pontosan kifizettem a számláját és annyi pezsgőt adtam neki inni, a

mennyi csak bele fért.

Ugyanaz nap, melyen Boglár Kálmán levele érkezett, megjött Manó is.

Díszesen, hangosan beszélve s jobban henczegve, mint valaha. Klárát csak

futólag, félvállról s alig titkolt gúnyos mosolylyal üdvözölte. Atlasz

úr most már nem volt úgy elragadtatva elsőszülöttje látogatásától, mint

azelőtt. Tudta, hogy e látogatások mindig nehéz pénzbeli áldozatokkal

járnak, a mennyiben e nagyvilági fia rendesen olyankor jött haza, mikor

adósságai már nagyon meggyűltek. Eddig könnyen fizethette Atlasz úr e

látogatási díjakat; de most reá magára is nehéz terhek súlyosodtak,

pénztára üres volt, s minden rendkívüli kiadás új kölcsönt tett volna

szükségessé. Ezt meg is mondta Manónak, mikor az öreg asszonyság

szobájában magokra maradtak.

--Hát ki mondta, hogy fizetned kell érettem? Hát kértem én tőled pénzt?

Nagyszerű!--felelt Manó, sértett méltósággal, végig nyújtózva a

pamlagon.

--Nagyon örülök, hogy nem kell érted fizetnem,--mondá Atlasz úr

megkönnyebbült sóhajjal,--és ha megsértettelek, inkább bocsánatot kérek

tőled.

--Azt nem kívánom, öreg,--felelt Manó nagylelkűleg.--Elég nekem, ha

elismered, hogy én is jó fiad vagyok, nemcsak Sándor, s megérdemlem épen

oly gondoskodásodat, mint ő.

--Mégis jó fiú ez a Manó,--szólt közbe az öreg asszonyság az ablak

mellől, szokása szerint könnyekig megindulva, mikor valamelyik

gyermekéről volt szó.

--Mondtam én, hogy nem jó fiú a Manó?--kérdé Atlasz úr méltósággal.--Ha

valaki adósságot csinál, azért még lehet jó fiú, és én csak attól

féltem, hogy megint egy csomó adóssággal jött haza, mint rendesen.

--Mondtam én, hogy nincs adósságom?--kérdé Manó.

--Micsoda!--kiáltott Atlasz úr egyszerre felszökve helyéről.--Bolonddá

tartasz engem? Nem épen most mondtad, hogy nincs új adósságod?

--Azt én nem mondtam, csak azt mondtam, hogy nem kell értem fizetned. Ha

pedig nem neked kell fizetned, azt hiszem, rád nézve mindegy, akár van

adósságom, akár nincs. Ez csak világos.

--Nem egészen világos,--mondá Atlasz úr komoran, míg az öreg asszonyság,

mintegy sejtve a közelgő vihart, félénken karszékébe bújt.--Nem egészen

világos. Csak akkor volna világos, ha tudnám, kivel akarod kifizettetni

az adósságodat?

--Már ki van fizetve.

--Ej! azt a derék embert szeretném ismerni, a ki a mások adósságát

kifizeti,--mondá Atlasz úr hitetlen gúnynyal.--Nekem is szükségem volna

ilyen jó barátra. Mondd meg a nevét, talán kifizeti az én adósságaimat

is.

--A neve Góg Ferencz.

--Úgy! A neve Góg Ferencz!--kiáltott Atlasz úr leeresztett orral.--A Góg

Ferencz igen derék, nyájas, udvarias, alázatos uraság; de nem hiszem,

hogy csupa barátságból kifizetné a mások adósságait.

--Nem is barátságból fizette ki, hanem tisztességes kamatért. Még váltót

sem kívánt; megelégszik azzal, ha a kötelezvényt betábláztatom a

jószágomra.

--A jószágodra? A te jószágodra?--kérdé Atlasz úr roppant

csodálkozással.--Van neked jószágod? Hol van a te jószágod?

--És ezt apa kérdi elsőszülött fiától!

--Akarod talán mondani, hogy az én jószágomra fogod betábláztatni a Góg

Ferencz követelését?

--Isten mentsen! Nem a te jószágodra, hanem az én részemre, mely engem,

mint elsőszülött fiadat jogosan megillet.

--Jaj nekem!--kiáltott Atlasz úr, kétségbeesetten,--ha így folytatod,

utoljára nem marad semmi a jószágból, a mi téged jogosan meg fog

illetni.

--No, csak ne jajveszékelj, öreg,--mondá Manó előkelő higgadtsággal.--Ha

megsúgok neked valamit, ki fogsz ugrani a bőrödből.

--Már is vagyok olyan kedvben, hogy szeretnék kiugrani a bőrömből.

--De a mit én mondok, attól örömödben fogsz kiugrani. Góg Ferencz nem

lett volna olyan nagylelkű és én nem fogadtam volna el segítségét, ha

nem tesz olyan fölfedezést, olyan nagy fölfedezést, mely egy csapással

helyre hozza minden bajunkat.

--Micsoda fölfedezést tett a Góg Ferencz? Talán föltalálta másodszor a

puskaport?

--Nem a puskaport, hanem Lándsa Jenőt.

--Ah! ah! ah!--hebegett Atlasz úr, szörnyű meglepetéssel.--A Lándsa

Jenőt? Azt a Lándsa Jenőt, a ki...

--Csitt!--intett Manó, az öreg asszonyság felé vágva szemével, ki

székében tehetetlenül hátradőlve, néma rémülettel, vigasztalan

tekintettel hallgatta férje és fia párbeszédét.

--Igazad van,--dörmögött Atlasz úr,--nem az ő eszéhez valók ezek a

dolgok. Menjünk a kertbe, fiam, tegyünk egy kis sétát, azalatt majd

nyugodtabban beszélhetünk.

Mialatt Manó fölemelkedett vízszintes helyzetéből s előkereste kalapját,

az öreg asszonyság előre hajlott székén s aggódva kérdé:

--Úgy-e, már nem haragszol Manóra? Úgy-e, nem azért hívtad a kertbe,

hogy megverd?

--Ne félj, mama,--kiáltott Manó nevetve.--Atlasz Manót senki sem veri

meg, még az apja sem. Különben is én most olyan örömhírt mondtam az

öregnek, hogy nem verést, hanem csókot várok tőle.

--Igaz ez?--kérdé az öreg asszonyság, félénken férjére nézve.

--Igaz, igaz,--mondá türelmetlenül Atlasz úr.--Te is csókold meg a

fiadat, és maradj nyugodtan a székedben s edd meg jó étvágygyal a

czukros gesztenyédet.

Mihelyt kiléptek az ajtón, Atlasz úr mohó kiváncsisággal sürgeté Manót a

beszédre.

--A dolog így történt,--kezdé Manó szivarra gyújtva, a mint a lépcsőn

lefelé mentek.--Góg Ferencz barátunk, a ki, mint tudod, igen élelmes,

furfangos, éles szemű, vizsla orrú úri ember, de a mellett családunknak

nagy tisztelője és hűséges barátja--

--Száz esztendeig éljen,--szólt közbe Atlasz úr.

--Erről a kifejezésről leszokhatnál,--mondá Manó rosszalólag,--mindjárt

rád ismernek, hogy zsidó vagy. Hogy tehát Góg Ferenczre térjünk, ez a

jeles férfiú már egy éve kutatja Lándsa Jenő nyomát. Nehéz volt

rátalálnia, mert ez az ember egészen eltűnt a társaságból s régi

ismerősei is elvesztették szem elől. De Góg Ferencz furfangjával s a

szép Lilla pénzével mindennek nyomára lehet jutni. Megtudták, hogy

Lándsa Jenő sok ideig a külföldön kóborolt és különféle nevek alatt

szerepelt, leginkább a világhírű játékbarlangokban. Sokan hamis

játékosnak is mondták; annyi bizonyos, hogy sehol sem maradt hosszú

ideig s a legtöbb helyről erőszakos módon távolították el, más szóval,

kidobták. Ellenben hamis játékos volta ellen szól az a tény, hogy nem

tudott zöld ágra vergődni s a legújabb időben mindenéből kizsebelve, egy

krajczár nélkül vetődött vissza hazánk fővárosába.

--Ilyen férj illett volna a Boglár Kálmán családjába,--szólt közbe az

engesztelhetetlen Atlasz Samu.

--Várj csak, még bele juthat. Góg Ferencz, a ki folytonosan kutatta

nyomát, itt végre rá akadt. Ismeretséget kötött vele, megbarátkoztak.

Hozzám is elhozta és bemutatta nekem. Mi is jó barátok vagyunk.

--Jó barátja vagy ennek a haszontalan embernek?

--Haszontalan ember, de finom gavallér, a kinek ha elég pénze van, akkor

nem haszontalan ember. Most pedig van elég pénze. Góg Ferencz

pártfogásába vette s lehozta magával a sarlósi kastélyba.

--Micsoda! Itt van most? Ilyen közel hozzánk?

--Egy vonaton jöttünk, s mondhatom, az egész úton igen jól mulattunk

vele. Pompás ficzkó!

--Ha olyan pompás ficzkó, még bele szeret a Lilla nagysága és feleségül

megy hozzá,--jegyzé meg Atlasz úr aggódva.

--Attól ne tarts! Ez a tűzről pattant menyecske, Isten tudja miért,

halálosan bele van bolondulva Sándorba. Tudom a nagybátyjától. Hiszen a

szegény Góg Ferencz is nem annyira hozzánk való tiszteletből, hanem húga

kedvéért tette tűvé egész Európát ez után a Lándsa Jenő után. Azt

mondja, húgának nincs sem éjjele, sem nappala, mióta Sándor másnak a

férje, s csak az a remény tartja vissza az öngyilkosságtól, hogy Sándor

elválik nejétől és őt veszi feleségül. Csodálatos, de úgy van!

--Miért volna csodálatos?--jegyzé meg Atlasz úr büszkén.--A Sándor szép

fiú, nagyon szép fiú.

--Vannak más szép fiúk is a világon, a kik valamivel finomabbak is

Sándornál. De az ízlés ellen nem lehet vitatkozni. Elég az hozzá, hogy a

dolog így áll. Sándornak el kell válnia feleségétől, ez az első lépés, s

erre biztos eszköz lesz Lándsa Jenő barátom. Ha valaha szeretője volt

Klárának,--a mit erősen hiszek, ismerem az asszonyokat,--úgy a

találkozás új lángra lobbantja szerelmöket, megszöknek vagy Sándor rajta

kapja őket, s akkor nincs más hátra, mint a válópör. Ha pedig nem volt

szeretője, Sándor tudja a történt dolgokat, féltékenynyé lesz s a

féltékeny emberrel mindent el lehet hitetni. Így is, úgy is válópör a

vége, s nekünk ez a czél szentesíti az eszközöket.

--És Sándor, boldog lesz,--tevé hozzá Atlasz Úr, teljes

meggyőződéssel,--csak akkor lesz igazán boldog, ha ezt a szép és

milliomos özvegyet elveszi. Tudom én, hogy most boldogtalan. Hiába

tetteti magát, hiába csókolgatja a Boglár Klára kezét, jól látom én,

hogy sokszor szomorú és ökölre szorítja a markát. Isten áldja meg a Góg

Ferencz uraságot, hogy kitalálta a módját, melylyel boldoggá fogjuk

tenni a fiamat.

--No hát, mégis rossz néven veszed tőlem, hogy elfogadtam segítségét és

követelését be akarom tábláztatni a jószágomra?

--Már megint a jószágodról beszélsz?

--Igen is, arról beszélek. Most épen jó kedvedben vagy, tisztába

hozhatjuk ezt a kényes kérdést. Elsőszülött fiad vagyok s nem akarok

rövidséget szenvedni testvéreim kedvéért. Sándorra már ráírattad a

tiszavégi részt, Eveline férjének kétszer megvetted a mátraalji

jószágot: én is követelek magamnak legalább annyi ingatlant. Aztán nem

bánom, haszonbérbe adom neked, kezeld te, csak fizesd meg pontosan az

évi bérletet s engedd, hogy annyi adósságot csináljak rá, a mennyi

tetszik.

--Megbolondúltál te fiú, vagy engem tartasz bolondnak?--kiáltott Atlasz

úr, újra elkeseredve.--Jószág kell neked csak azért, hogy adósságot

csinálj rá? Ugyan szépen kezdenéd a gazdálkodást.

--Bízd azt csak reám. Tudom én, mit akarok. Azt is tudom, hogy az

adósságot ki kell fizetni. Eddig is mindig kifizettem.

--Azaz, hogy én fizettem ki.

--No hát, épen ezt akarom kikerülni. Az én adósságaimat senki se fizesse

ki kegyelemből, melyért kunyorálni kell és zsebre rakni egy porczió

szidást. Független akarok lenni, jogom van rá, régóta nagykorú vagyok.

Attól pedig ne félj, hogy elverem a vagyonomat. Nemsokára kifizetem

adósságaimat, kitisztázom a jószágomat és én leszek a leggazdagabb

mindnyájatok közt.

--Szeretném, ha engem is megtanítanál erre a titokra.

--Ahhoz te már öreg vagy. Te megtetted a kötelességedet, megszerezted az

alapot, most már bízd a többit gyermekeidre. Én tisztában vagyok

magammal. Nem is titkolózom előtted, röviden elmondom programmomat.

Először is lemondok hivatalomról...

--Mit hallok! Megint újabb meglepetés! Hát miért mondasz le a

hivatalodról?

--Mert ezen az úton nem lehet elég gyorsan haladni. A szamárlajtorja nem

hozzám való. Én nem mászom, hanem ugrom, nagyot ugrom. Megválasztatom

magamat itt a kerületünkben képviselőnek, s aztán nyitva áll előttem a

világ egészen a miniszterségig, nem számítva a milliomos pártit, mely

akkor reám vár s melyhez képest a te bajuszos özvegyed csak sifli.

E fényes perspectiva ismét elkápráztatta Atlasz úr szemét s a

pillanatnyi elkeseredés után a régi csodálattal és elragadtatással

nézett ragyogó elsőszülöttjére. Mégis csak benne van a legtöbb tehetség

gyermekei közt s ő fogja legmagasabbra emelni az Atlasz nevet. Ebbeli

elragadtatásában nem is vizsgálta mélyebben a hivatalról való lemondás

kérdését s így nem is tudta meg, hogy Manó merész költői szabadsággal

jövő időt tett a múlt helyére, a mennyiben lemondása már befejezett tény

volt s nem csupán szabad elhatározásának, hanem még inkább a miniszter

bizalmas fölszólításának következménye, a ki már megúnta jobb kezének

hanyagságát s barátságosan tudtára adta, hogy a végkielégítés készen van

számára.

De Atlasz úrnak ezt nem kellett tudnia, s teljes gyönyörűséggel

fürösztötte lelkét fia fényes jövőjében. Ha gyermekeiről volt szó, akkor

gyönge és együgyű volt. Egészen megnyugodott hát elsőszülöttjének új

programmjában s megigérte neki, hogy a többi kérdést majd rendbe hozza

az ünnep után, mikor talán Sándor dolgával is jobban tisztába jönnek.

Akkor majd Eveline is itt lesz s közös egyetértéssel állapíthatják meg

az osztozást.

--Eveline nem fog lejönni,--mondá erre Manó.--Tiszteltet és azt

izenteti, hogy addig nem teszi lábát a kastélyba, míg ez a nőszemély, ez

a Klára itt a háziasszony.

--Itt van ni!--sóhajtott Atlasz úr, keserűen.--Már saját leányomat is

elüldözi a házamból. Oh, ez a Boglár Klára csak az én veszedelmemre

született e világra!

--Ne búsulj, öreg,--vígasztalá Manó a kesergő apát.--Gondolj Góg Ferencz

fölfedezésére. Nemsokára megszabadúlunk e nyűgtől és az Atlasz-család

napja új fénynyel fog fölemelkedni a magas égre.

[Illustration]