X.

(A féreg a szívben.)

Ebben a kellemes meglepetésben nem részesült Atlasz úr, midőn haza

érkezett. Sándor nem fogadta azzal a hírrel, hogy megkezdte a válópert;

ellenkezőleg, úgy vette észre, meglehetős békességben és jó

egyetértésben élnek. Karon fogva jöttek eléje, mikor kiszállt a

hintóból, s Klára jó kedvvel, mosolyogva nyújtott kezet. De ez ismét

csak újabb lángra lobbantotta Atlasz úr lelkében a régi ellenszenvet. Ez

a jött-ment, ez a betolakodott asszony úgy fogadja őt saját házában,

mint valami közönséges vendéget, a helyett, hogy kezet csókolna, mint

Sándor, sőt a mint Eveline is szokott tenni, a ki pedig grófné. Ez meg

csak a kezét nyujta neki, és mosolyog, és azt mondja: Isten hozta--és

ezzel ott hagyja. Atlasz úr ennek következtében elég mogorván viszonozta

menye üdvözlését és neje után tudakozódott, mialatt egy gyors, kémlő

pillantást vetett Sándor arczára, vajon nem látja-e már rajta a

boldogtalanság és az elválási szándék első jeleit. Nem látott rajta

semmit, és életében először jött abba a különös helyzetbe, hogy

haragudott, mert fia arczát nyugodtnak és vidámnak látja.

Az öreg asszonyság ablakában állt és onnan integetett férjének. Atlasz

úr hát nem vizsgálta tovább Sándor arczát, melyen csak leverő és

kellemetlen fölfedezéseket tett; magához vette az ajándékokat, melyeket

az öreg asszonyság számára hozott és fölsietett a lépcsőn.

Meglehet, ha Atlasz úr nagyobb arczismerő és jártasabb a lélektan

tudományában, talán Sándor tekintetében is talál olyan jeleket,

melyekből vigasztalást és reményt meríthet. De Atlasz úr nem volt

lélekbuvár. Egész életében az anyaggal foglalkozott, csak ahhoz értett,

csak annak megitélésére volt szeme. Ha az erdőben egy erős, terebélyes

tölgyfát kínáltak volna neki megvételre, egy pár fonnyadó levélből, egy

kis repedésből rögtön meglátta volna, hogy a viruló törzsben féreg őröl

s nemsokára el fogja hervasztani; de az emberi arcz derüjén, az emberi

szem vidám tekintetén keresztül nem tudta meglátni a szivben őrlő

férget.

Ilyen férget hordott szívében Sándor, mióta ama végzetes levelet

elolvasta. A plébános jól ismerte őt s eltalálta a boldogságát fenyegető

veszélyt, midőn szemére hányta Atlasz úrnak baklövéseit. Féltékenysége,

az emésztő szörnyeteg, ismeretlenül szunnyadt lelke mélyében; az első

hangos szó fölébresztette s azóta nem tudott töbé elszenderülni.

A magyarázat, melyet a plébános adott, megnyugtatta egy időre, vagy

inkább elhitette magával, hogy megnyugtatónak találja. De míg eszének

egész józanságával, akaratának minden erejével igyekezett a feledés

leplét borítani a hallottakra, egy nyugtalan, kegyetlen kéz minduntalan

fölemelte a jótékony lepel egyik csücskét s szabad utat nyitott a gyanú

gúnyosan vigyorgó arczának.

Józan esze, erős akarata ellen pártot ütött képzelő ereje és a

szörnyeteg féltés szolgálatába szegődött. Ha nejének mélyen szemébe

tekintett s mosolygó sugarától fölmelegült szíve, ha megfogta kezét s

meleg, puha érintésétől villamos ütés futott végig egész testén, ha

átölelte derekát és keblére hajtotta fejét, hitte, érezte, látta, tudta,

hogy egészen az övé szerelme, hogy egyedül az övé, hogy soha sem volt

másé: a kínzó, kegyetlen képzelem egyszerre egy más férfi alakját

mutatta szemének az ő helyén más férfi ajkát tolta oda az ő és neje

ajkai közé. És hiába űzte el onnan, hiába nem akarta látni: látnia

kellett. A képzelemnek nem lehet parancsolni, az ész jobb meggyőződése,

az akarat ereje nem riaszthatja el szeszélyes játékát.

--Ha sokáig így tart, meg kell bolondulnom.--gondolá magában Sándor,

midőn néha bágyadtan, törődötten fölkeresett egy-egy magányos zúgot,

hogy megpihenjen és összeszedje zilált gondolatait.--Hogy az embert

álmában a legbolondabb képek gyötrik, melyeket nincs ereje elkergetni,

azt értem, az megesik mindenkin; de hogy ébren is álomképek kínozzanak,

hogy azt lássam, a mit nem hiszek, a mit nem akarok látni, ez csak velem

történhetik meg. Okoskodjunk csak! Klárát rágalmazták, ez a rágalom a

fülembe jutott. Hát mit tesz az? Nem hiszek a rágalomnak, nincs okom

hinni s nagyon sok okom van megbizni nőm szerelmében. Miért kínoz hát

mégis az a képtelen gondolat, hogy igazán szerette azt az embert, igazán

az övé volt, s ha újra összekerülne vele, ismét az övé lenne szerelme?

Nincs ezt hinnem semmi okom, semmi, semmi... és mégis... hátha

megcsaltak? hátha igaz volt?

Hátha igaz volt? Evvel a pár szóval, mint valami vaskos ecsettel, a

gonosz képzelem egyszerre elmázolta a megnyugvás enyhe képét, melyet a

józan ész Sándor lelkébe rajzolt. Sötét, üres, idomtalan foltok maradtak

ismét a helyén. Sokszor föltette magában, hogy véget vet kínzó

töprengéseinek, neje elé áll, egyenesen szemébe mondja, hogy mindent

tud, s fölszólítja, valljon meg neki mindent az igazsághoz híven. De

mindig visszariadt ettől a végső lépéstől. Mit is nyerne vele? Ha neje

csakugyan hibás volt a múltban, ki biztosítja arról, hogy megvallja az

igazságot, melyet eddig elhallgatott? És ha valóban kétkedik benne, ki

biztosítja, hogy tagadása után nem fog többé kételkedni? Ha pedig nem

igaz, ha valóban rágalom volt minden, a mint hiszi, a mint hinni akarja,

mit nyer azzal, ha tudtára adja nejének, hogy kételkedett benne, hogy

hitt a rágalomnak, hogy gyanusította tisztaságát? Nem koczkáztatja-e

ezzel, hogy megsérti önérzetét vagy hogy épen nevetségessé lesz előtte,

eljátsza becsülését és elveszti szerelmét?

Klára semmit sem vett észre a gyötrelmekből, melyek férje lelkét

emésztették. Ha néha komornak látta, ha észrevette, hogy homlokán

egy-egy sötét felhő húzódik át, vagy kerüli tekintetét és kellemetlen

gondolatokba merül, nem felel szavára vagy nyersen utasítja vissza

nyájasságát: eszébe sem jutott, hogy e jeleket féltékenységre

magyarázza. Azt hitte, a gazdaság gondjai bántják ilyenkor lelkét, s

egy-két tréfás szóval magára hagyta. Multjára nem gondolt. Mire is

gondolt volna? Azt az embert, kit egy ideig szeretett s aztán aljasnak

ismert meg, régóta megvetette és elfeledte. Hogy mivel rágalmazta őt,

nem tudta; hogy e rágalom férjének fülébe is eljutott s mérget

csepegtetett szívébe, azt nem sejtette. Öntudata semmiről sem vádolta;

hogyan kereshette volna önmagában férje komorságának okát? Azt sem

gondolhatta, hogy Sándor szerelme meghült iránta és megbánta házasságát;

hiszen gyöngéd, figyelmes volt hozzá, kedvét kereste, gondoskodott

kényelméről, aggódott jóléteért, egészségeért, és ha a sötét felhők

eltüntek arczáról, ha le tudta győzni komorságát, ha elüzhette gyötrő

gondolatait, oly szenvedélylyel, oly, csaknem erőszakos, szerelemmel

szorította keblére, mintha valami képzelt ellenség karjaiból ragadta

volna vissza, és őt is, magát is kárpótolni akarná a pillanatnyi

hidegségért.

Egyik legkedvesebb időtöltése és mulatsága az volt Klárának, hogy

férjének kissé parlagias modorát megfinomítsa, vagy--mint nevetve mondta

Sándor szemébe,--köszörülje a csiszolatlan gyémántot. Öltözködésében,

beszédmódjában, viseletében, mozdulataiban el akarta szoktatni attól a

szögletességtől és betyáros módtól, mely eddigi környezetében ráragadt s

mely az öreg Atlaszok szemében netovábbja volt az igazi földesúri

tempónak. Maga kötötte meg nyakkendőjét, megigazgatta haját, szakáját,

maga rendelte meg számára a ruhákat, kiigazította nyers kifejezéseit s

betapasztotta száját kezével, ha egy kis káromkodás szaladt ki rajta.

Enyelegve, jó kedvvel tette mindezt, és Sándor elég vidáman vetette

magát alá a második nevelésnek s néha maga nevetett legjobban saját

ügyetlenségein, mikor egyszerre csak megint eléje tolta vigyorgó arczát

a soha el nem alvó gyanú, s a bolond képzelem ismét egy más alakot

állított szeme elé, csinos, kikent-kifent, elegáns alakot, és a

fölébredt szörnyeteg gúnyosan fülébe sugta: ehhez akar téged is

hasonlóvá tenni, hogy mindig rá emlékeztesd. Arcza ismét elsötétült,

szemét komoran elfordította neje mosolygó arczáról és úgy szerette volna

szeme közé dobni Lándsa Jenő nevét; de erőt vett magán, összeszorította

fogait, s képzelgett és gyötrődött tovább titokban.

Így álltak a dolgok, midőn Atlasz úr csaknem hat heti távollét után haza

érkezett s abban a kellemetlen csalódásban részesült, hogy fia még nem

akar elválni a feleségétől. Hogy a legjobb úton van e czél felé, azt,

nem lévén psychologus, nem láthatta. Fölsietett az öreg asszonyság

szobájába, s miután a viszontlátás örömében hatalmasan megveregette

vállát s egy lélekzet alatt elmondta, hogy Eveline jól van, a kis grófi

unokák is egészségesek, Manónak sincs semmi baja és mindnyájan

csókoltatják a mama és nagymama kezét, és végre kirakta az ajándékokat,

melyeket a gyerekek küldtek s a maga részéről átadta a hagyományos

csomagot a czukros gesztenyével: leült az ablak mellé, szemben az öreg

asszonysággal és kérdezősködni kezdett az itthon történt dolgokról.

--A búbos fehér tyúknak hét csirkéje volt, de kettőt közülök elvitt a

kánya,--felelt az öreg asszonyság.

--Ördög vigye a búbos fehér tyúkot és mind a hét csirkéjét,--kiáltott

Atlasz úr haragra lobbanva.--Hát reád nézve nincs fontosabb történet

ebben a házban, mint a búbos fehér tyúk csirkéi?

--Oh Istenem, Istenem!--siránkozott az öreg asszonyság,--milyen hamar

megharagszol! Pedig én csak arról beszélhetek, a mit tudok, és nem

tehetek róla, ha egyébről nem tudok.

Az öreg asszony sírva fakadt s visszatette a csomagba a czukros

gesztenyét, melynek felét már leharapta volt.

--No, no, csak ne pityeregj,--szólt Atlasz úr ismét kiengesztelődve s

megveregetve neje vállát.--Nem haragszom már, nem is haragudtam,

legalább nem reád haragudtam, tudod, ki az, a kire ebben a házban

haragudni kell. Töröld meg a szemedet és nyeld le azt a czukros

gesztenyét. Úgy! Most pedig felelj arra, a mit kérdezek, és az Isten

nyugasztalja meg a búbos fehér tyúk csirkéit. Hogy viselte magát Sándor,

mióta távol voltam?

--Sándor mindig jó fiú volt!--kiáltott az öreg asszonyság hirtelen

kisugárzó tekintettel.

--Nem vettél rajta észre valamit, mintha boldogtalan volna?

--Sándor megérdemli, hogy mindig a legboldogabb legyen,--mondá az öreg

asszonyság erélyesen.

--Nem azt kérdezem, mit érdemel Sándor,--mondá Atlasz úr kissé

türelmetlenül,--hanem te mit vettél rajta észre? Nem látszik-e, mintha

elégedetlen, rossz kedvű, szomorú volna? Nem mondta neked, hogy már

megunta azt a ... azt a ... Boglár Klárát?

--A feleségét?

--Jól van no, hát a feleségét,--tört ki Atlasz úr elkeseredetten.--Azt

kérdem, nem mondott-e neked ilyes valamit?

--Hogy mondott volna, mikor soha sem beszél velem róla?

--Soha sem beszél róla? Hm! Ez lehet jó jel is, rossz is. Hát egymás

iránt, hogy viselik magokat? Vettél észre valamit?

--Hogy vettem volna észre valamit, mikor soha sem látom őket együtt?

--Soha sem látod együtt? Hát az ebédnél?

--Gyöngélkedtem és mindig a szobába hozattam az ebédet.

--És ők nem jöttek ide, hogy neked társaságod legyen és ne und halálra

magadat?

--Nem untam magamat, ablakomból mindig elég mulatságom volt a

majorsággal.

--Forduljon föl a majorság!--dörmögött Atlasz úr.--Nem a majorságról

kérdezlek, hanem azt akarom tudni, hogy ők soha sem jöttek hozzád, mikor

tudták, hogy beteg vagy és nem mehetsz ki a szobából?

--Sándor mindennap eljött hozzám és megkérdezte, hogy vagyok és mit

csinálok,--felelt büszkén az öreg asszonyság.

--Hát az a másik?

--Minek jött volna? Én nem kívánkoztam utána, nem is tudnék vele

beszélni, s azt sem tudom, tegezzem-e vagy nagyságos asszonynak

szólítsam? Egyszer volt itt, körülfordult a szobában, megkérdezte,

nincs-e valami kívánságom, azután elment.

--És te mit feleltél neki?

--Semmit. Nem tudtam, mit mondjak.

--Kezet csókolt?

--Eszébe sem jutott. De nem is szerettem volna. Hiszen oly nagyúriasan

viseli magát, hogy még én csókolhatnék neki kezet.

--Még csak az kellene! A koldús ivadék! Többet aztán nem jött a

szobádba?

--Hála Istennek, nem; én sem kívánkoztam utána.

--Hát a háziasszonyi dolgokban nem jött hozzád tanácsot kérni?

--Háziasszonyi dolgokban!--kiáltott az öreg asszonyság a tőle telhető

keserűséggel.--Ki a háziasszony? Én nem vagyok háziasszony. Mióta Sándor

megházasodott, engem többé meg sem kérdeztek, az ő felesége vett át

mindent, ő most a háziasszony, és engem számba sem vesz, mint ha idegen

vendég volnék a házunkban.

Valóban úgy is állt a dolog. Ha valami hibája volt Klárának, bizonyára

az volt, hogy keveset törődött Sándor szüleivel, nem igyekezett hozzájok

közeledni, megnyerni szeretetöket. Nem megvetésből vagy

tiszteletlenségből, hanem megszokásból. Így szokta meg, mikor még vendég

volt e házban, így tapasztalta mindenkinél s gondatlanságában eszébe sem

jutott, hogy e helyzeten neki illenék változtatást tennie. Megszokta,

hogy az öregek mindig szerényen és hallgatva visszahúzódjanak az asztal

végére, s úgy találta, hogy ott egészen helyökön vannak és jól érzik

magokat. Gondolkozásuk, szokásaik, modoruk, kedvteléseik közt oly

véghetetlen távolságot látott, hogy eszébe sem jutott a közeledés.

Bizonyára, ha valaki figyelmezteti kötelességére, megtette volna az első

lépést, mert nem viseltetett semmi rossz indulattal Sándor szülei iránt,

egyszerűen nem vette őket észre; de senki sem figyelmeztette; Sándor

lelkét sokkal jobban elfoglalta a szívében őrlő féreg, hogysem észre

vett volna valamit, a mi szerelmén és gyötrő kétségein túl feküdt, az

egyetlen tanácsadó pedig, a ki oldala mellett állt, a plébános, maga is

egészen természetesnek találta e helyzetet s a maga részéről sem

tartotta nagyobb figyelemre méltóknak a ki nem keresztelkedett öregeket.

Ezek meg épen nem közeledtek Klárához, s hideg vagy félénk

visszavonulásukkal teljesen lehetetlenné tették, hogy a közeledés

szüksége eszébe jusson.

Így maradt továbbra is, Atlasz úr visszaérkezése után. Az öregek

hallgattak, visszahúzódtak s hagytak mindent úgy menni, mint Sándor

rendelte. Atlasz úr, mióta a levél fölfedezésével oly szerencsétlen

bakot lőtt, nem mert többé Sándor előtt felesége ellen szólni, csak

titokban duzzogott és leste, mikor fog kihülni végre Sándor szerelme és

mikor fog megnyílni a szeme, a minek, Góg Ferencz állitása szerint,

előbb-utóbb be kell következnie.

Ez érdemes görnyedező uraság gyakran tett látogatást az

Atlasz-katélyban, s nem ragaszkodott a társadalmi formasághoz, mint

Lilla húga, a ki az első látogatást várja az új pár részéről s addig nem

vesz róla tudomást. Góg Ferencz különben mást is tud beszélni szeretett

Lilla húgáról, midőn Atlasz úrral szobájába vonul vagy hosszú sétákat

tesz vele a kertben és a mezőn. Atlasz úr arcza ilyenkor fölvidul s

keble új reményekkel telik el, mert Góg Ferencz igen tudós uraság, s

egyaránt járatos az emberi szív rejtelmeiben és a törvény

paragraphusaiban.

De a szép Lilla és a szomszéd úri családok mind hiába várták az első

látogatást. Klárának egy csepp kedve sem volt tovább szőni az

ismeretséget azokkal, kikkel menyegzője napján futólag találkozott az

Atlasz-kastélyban, s örült, hogy Sándor nem sürgeti a látogatásokat s

nem látszik kedvelni a szomszédolást. Talán nem örült volna annyira, ha

megtudja valódi okát, miért vonul vissza Sándor a világtól s miért nem

viszi őt sehová. A gonosz féreg folyton ott őrölt a szívben, s a gyötrő

képzelem egyre azt súgta fülébe: hátha igaz volt? hátha újra igaz lesz,

ha alkalom kerül rá?

Mindig otthon ült, mindig őrizte nejét, mint a sárkány féltett kincsét,

együtt ment vele lovagolni, kocsizni, elvitte a városba, ha néha dolga

akadt, és Klára boldog volt, mert csak a soha nem szűnő, mindig

telhetetlen szerelem jeleit látta ebben; s nem pillantotta meg a sötét

gyanut, mely mozdulatlanul ott ült a szerelmes epedéssel ránéző szem

egyik szögletében.

Ez alatt kinn a világban,--a világ itt a szomszéd falvak és puszták

birtokosait jelentvén,--vígan garázdálkodott a legféktelenebb pletyka.

Elfogadott és senki által kétségbe nem vont igazságként beszélték, hogy

Atlasz Sándor esküvője után egy nappal rájött arra, hogy nejének

szeretője van, hogy meg is verekedett vele, de nem ölte meg, a szerető

felgyógyult, s titokban újra folytatja viszonyát a fiatal asszonynyal, a

férj gyanakszik, de még nem jött nyomára semminek, azért tartja zár

alatt feleségét, őrzi és lesi minden lépését, hogy ha kellő

bizonyitékokat szerez, megindíthassa a válópert.

Góg Ferencz híven megvitte Atlasz urnak e különféle érdekes pletykákat,

és Atlasz úrnak nem volt annyi erkölcsi érzéke, hogy azt lássa bennök, a

mi fiára és saját nevére nézve megalázó; csak azt látta, hogy Sándor

házasságát mindenki szerencsétlenségnek tartja; csak azt várta és leste,

mikor jut Sándor is e meggyőződésre, hogy aztán elűzze a gyűlölt

asszonyt és nőül vegye a milliomos özvegyet, a ki még mindig készen vár

reá.

És a milliomos házasság napról napra égetőbb szükséggé lett. A gazdaság

sülyedt, Sándor nem sokat törődött vele, össze-vissza ment minden, a

termés nem ütött be, a gabona-árak hanyatlottak, és Atlasz úr nem hogy

kitisztult volna a vejétől átvállalt adósságokból, hanem még ujakat is

csinált. A vidéken megrendült az Atlasz-név tekintélye s az eladósodott

szomszédos földesurak úgy kezdtek róla beszélni, mint magokhoz

hasonlóról. Nagy szükség van ilyenkor egy pár millióra!

Így telt el egy esztendő s újra közelgett Sándor napja, a nevezetes

templomszentelésnek első évfordulója.

[Illustration]