II.

(Képek a multból.)

Hiába evett Atlasz úr a czukros gesztenyéből, keserű maradt a szája íze,

keserű a lelke, keserűek a gondolatai. Megpróbálta a philosophiát:

elfogadni az elkerülhetetlent s a lehető legjobb színben tüntetni föl

maga előtt; de a philosophia--mint mindig--nagyon vékony vígasztalásnak

bizonyult az ember saját bajában. Csodálatos, hogy ugyanaz a bölcseség,

melylyel oly meggyőződéssel tudunk vígasztalni másokat, mennyire

elveszti meggyőző erejét, mikor mi magunk esünk hasonló bajba. Atlasz úr

is elmondott magának mindent, a mivel ilyen esetekben bizonyára le tudta

volna csillapítani akármely barátjának háborgó lelkét; de most hiába

biztatta magát, hiába hitette el magával, hogy megnyugodott mindenben,

hogy utoljára is jóra fordul a dolog; hiába erősítette feleségének, hogy

az ilyen házasságok rendesen a legjobban szoktak kiütni, hiába

bizonykolá az öreg asszonyság, hogy ő is egészen megnyugszik az Isten

akaratában: mihelyt egymásra néztek, világosan látták egymás szemében,

hogy magukat vagy egymást akarják ámítni, bolondítni, megcsalni, s

utoljára is Atlasz úr nem találván mást, a kire megharagudjék,

megharagudott a feleségére, szemére hányta, hogy Sándor tőle örökölte

ostoba költői hajlamait, és miután ekképen jól megkeserítette és

megríkatta az öreg asszonyságot, megveregette vállát, megbocsátott neki,

s azt mondva, hogy gondolkozni akar, fogta kalapját és kiment a mezőre.

Cserepes András hiába várt a juhásznál birkabőreivel, Atlasz úrnak

eszébe sem jutott, hogy oda rendelte. Nincs most idő mulatságra,

szórakozásra. Egész életének munkája, családjának sorsa, jövője,

emelkedése vagy hanyatlása, dicsősége vagy megaláztatása van most

kérdésben. Erről kell gondolkoznia, csak össze tudná fogni szerte-szét

kalandozó gondolatait, hogy mindnyáját egy pontra irányozhassa. Mélyen

szemébe vágja kalapját, úgy hogy feje búbján kilátszik alóla fekete

bársony sipkája, s nagy léptekkel halad tova a búzaföldek közt, a

keskeny csapáson, nem törődve azzal, hogy az áldott ragaszkodó föld

mindegyre nagyobb mennyiségben tapad csizmájához és lassanként egész

bocskorrá alakul rajta.

[Illustration: Nagy léptekkel halad tova a búzaföldek közt.]

A mezőn dolgozó munkások megállnak, a mint gazdájukat elhaladni látják a

távolban. Megállanak, pipára gyújtanak és tanakodnak egymás közt.

--Ahun megy az Atlacz zsidó,--mondja az egyik.

--Vajjon micsoda hunczutságon töri a fejét?--teszi hozzá a másik.

Nemsokára előttük viszi el Atlasz urat a kanyargó ösvény; a munkások

gyorsan dolgozni kezdenek, nehogy henye beszélgetésben lássa őket a

földesúr. Félvállról köszöntik, a mint elhalad előttük, aztán folytatják

a munkát és megjegyzéseiket, melyek épen oly arisztokratikus lenézésről

tanúskodnak, mint azok, a milyeneket előbb hallattak.

Atlasz úr nem látja munkásait, nem hallja megjegyzéseiket. Megy tovább a

maga útján és gondolkozni akar. Nagy erőfeszítéseket tesz, hogy szeme

elé állítsa a szőnyegen forgó legfontosabb kérdést, fia házasságát, és

hogy reá központosítsa minden gondolatát; de ezek a gondolatok

minduntalan szanaszét szaladnak, keresztül-kasul kalandoznak a mult idők

letarolt mezején, s a mint elfáradtan visszaérkeznek, más-más emléket,

más-más képet czipelnek magukkal, oda állítják Atlasz úr szeme elé,

elszórakoztatják, szétszakítják figyelmét s nem engedik nyugodtan és

rendszeresen gondolkozni.

Ime most tér vissza pihegve egyik a szökevény gondolatok közül. Nagyon

messzire járhatott, hogy így elfáradt. A legrégibb multba futott vissza

s onnan hozta magával azt az alakot, melyet most urának szeme elé állít.

Olyan régi időből való alak, hogy Atlasz úr csaknem egészen

megfeledkezett róla, de mihelyt meglátja, rögtön ráismer. Vékony, nyurga

legény, állán még alig ütött ki a férfiasság pelyhe, de annál gazdagabb

két fényes fekete fürt göndörödik lefelé két füle mellett. Bokáig érő bő

kabátja meglehetősen viseltes, de látszik rajta, hogy kínos gondossággal

van kikefélve. Nagy ünnepe van a legénynek, s azt úgy üli meg, hogy

tiszta ruhát vesz és kikeféli a kabátját, a mire a közönséges napokon

nem igen jut ideje. Menyegzőjét tartja, azzal a kis leánynyal, kinek

most vágják le szép barna fürteit s a ki gyermekes örömmel szemlélgeti a

tükörben selyem parókáját. Olyan gyermekek mind a ketten, hogy tegnap

még a bolt lépcsőjén játszottak kavicsokkal s ma már férj és feleség. A

gyermekek neki mennek az élet nehéz harczának, s bátran, kitartóan,

türelemmel törnek maguknak utat a sűrű vadonban. Fönn a mármarosi hegyek

közt, kis faluban, szegényes boltban teszik meg az első lépést az úton,

melynek magasra, nagyon magasra kell vezetnie. Mert az alázatos legényke

lelkében erős becsvágy lakik, s mialatt hallgatva nyeli részeg rusznyák

parasztok durva tréfáit és hízelegve kinálja fitymáló parasztlyányoknak

selyem pántlikáját és pirosítóját: a jövő nagyság, gazdagság, tisztelet,

becsülés csábító képeit látja ábrándos szeme az alacsony bolt

meszeletlen, víztől csepegő falán. Türelemmel rakosgatja egymásra a

krajczárokat s nem veszi számba a velük járó lábrúgásokat és oldalba

döféseket. Arra a nyirkos falra láthatatlan tündérkézzel föl van írva,

hogy a krajczárokból forintok, százak, ezrek, milliók lesznek, s akkor

majd megjő a tisztelet is, mely után oly epedve szomjúhozik lelke. Mert

hallgat ugyan, és nem lázad föl, sőt nem is mutatja, hogy fáj neki a

lenézés, a megvetés, a méltatlanság, a bántalmazás, de azért szíve

rejtekében mélyen érez minden legyintést, s alázatosan lehajtott arcza

sokszor kipirul és zsebébe dugott keze gyakran ökölre szorul. Csakhogy a

kik lenézik és bántják, azoktól van a nyeresége, és az a világ rendje,

hogy mentől több lesz a nyeresége, annál kevesebbet fog majd szenvedni.

Ezzel a szebb jövővel biztatja magát és feleségét, mikor a csúf és nehéz

napi munka után együtt ülnek a hátulsó boltban s szépen megosztoznak egy

fej vöröshagymán és egy karaj kenyeren. Ezzel némítja el feleségét,

mikor gyerekes nyafogással nógatja, hogy pihenjen egy kissé vacsora után

s ne rontsa szemét a pislogó faggyúgyertyánál a sok írással és

olvasással. Nem lehet, nem szabad pihenni sem éjjel, sem nappal. Nappal

pénzt keresni, éjjel tanulni, műveltséget, tudományt szerezni -- ez az

ember kötelessége, a ki azt karja, hogy ne törölhesse mindenki hozzá a

csizmáját, és kalapot emeljen, a ki megszólítja. A tiszteletet nem adják

ingyen, s ki az út elején pihenni ül, soha sem jut föl a hegy tetejére.

Atlasz úr már másodszor teszi meg az utat munkásai előtt. Azt hiszik,

őket lesi, pihenésüket irigyli s kettőzött erővel dolgoznak, szidva a

zsidót, a ki utolsó verejtékcsöppjét kifacsarja a szegény munkásnak.

Pedig Atlasz úr nem is látja őket, nem is a maga földjén jár. Lelke még

a múlt időkben kalandozik, szeme csak a rég letűnt alakokat látja.

Abban, a melyet most hajt eléje száguldozó képzelete, alig ismer a

pelyhetlen állú nyurga legénykére, ki már eltűnt szeme elől. Most ez

foglalta el helyét. Ha nem tudná bizonyosan, hogy mind a kettő ugyanaz,

nem merné ráfogni. De bizonyosan tudja. Sok idő, sok munka, sok

szenvedés, sok nyereség, sok változás van a kettő között, azért

különböznek annyira egymástól. Nagy utat tett, hosszú állomásokat

tartott a legény, míg a mármarosi hegyek közül ide jutott a Tisza

partjára. És a mint éjszakról délnek haladt, úgy hagyogatta el régi

ruháit, régi szokásait, és úgy igyekezett a többi emberhez hasonlítni,

hogy vele is úgy bánjanak, mint a többi emberrel. Olyan ruhát visel,

mint a többiek; haját úgy fésüli, bajuszát úgy pödri, mint a többiek,

úgy él, úgy érez, úgy gondolkozik, úgy beszél, sőt olyan czifrán

káromkodik, mint a többiek. És mégis marad valami láthatatlan vonal,

mely elválasztja őt a többitől s nem engedi, hogy maguk közül valónak

tartsák. Az Isten megáldotta fáradságát, nagy földbirtokot tart

haszonbérben, pénze szaporodik, jóléte növekszik, és az a tisztelet,

melyért lelke szomjúhozik, csak nem akar megjönni. Ha be is fogadják a

társaságokba, ha illedelmesen is beszélnek vele azok, a kik pénzére

szorultak, ha kalapot emelnek is előtte azok, a kiket fizet: érzi, hogy

hiányzik valami, a mit nem pótol a pénz, és hogy nem veszik egész

emberszámba. Bizonyosan nem elég gazdag még, gondolja magában; többet

kell dolgozni, többet kell szerezni, és dolgozik, szerez, messze földön

híre megy gazdagságának, mindegyre többen vannak, a kik rászorulnak,

több kéz nyúl feléje, több arcz mosolyog rá: és mégis, nem tehet róla, a

kézszorításban érzi a leereszkedést, a mosolyban észreveszi a gúnyt, és

tudja, hogy a mit adnak, kegyelemből adják s nincs joga hozzá.

«Majd ha még több pénzem lesz, ha millióim lesznek, ha nem bérlő, hanem

földesúr leszek», biztatja feleségét, a ki már harmadik gyermekét ápolja

s nagyon meg volna elégedve sorsával, ha nem búsítaná férjének

elégedetlensége. De így ő is érzi a kielégítetlen becsvágy gyötrelmeit s

azzal vigasztalja férjét, hogy a mit ők nem érhettek el, majd élvezni

fogják gyermekeik. Bizonyára úgy lesz; ők szegényen, egészen a legelején

kezdték, semmiből emelkedtek föl és a régi szegénység szennye mindig

hagy rajtuk valami nyomot; de a gyermekek már jólétben születtek, urilag

nevelkednek, uri modort vesznek föl, nincs köztük és szomszédjaik közt

semmi különbség, az ő sorsuk egészen más lesz. Ezentúl nem magukat

fogják tekinteni, hanem a gyermekek jövőjét, s a család emelkedése lesz

életük törekvése. Vendégük, a szomszéd város bölcs rabbija, mosolyogva

hallgatja nagyratörő álmodozásaikat s megjegyzi, hogy ebben az országban

mindig szidni fogják a zsidót; ha szegény, szembe, ha gazdag, a háta

mögött.

A mezőn dolgozó munkások igazat adnak a bölcs rabbinak s ugyancsak

szidják a zsidó mivoltát földesuruknak, a ki még mindig itt csatangol a

mezőn s megakadályozza munkásait szokott délutáni pihenőjük élvezésében.

Atlasz úr lelke előtt új emlékek, más képek vonulnak el. A

haszonbérlőből földesúr lett, beköltözött a kastélyba, délczeg paripák

vonják hintóját, libériás cselédsereg veszi körül. Minden úgy megy nála,

mint az igazi uraknál; minden, azzal az egy kivétellel, azzal a

láthatatlan vonallal, melynek másik feléről az utolsó paraszt is, saját

cselédje is lenézéssel tekint át reá. Most már nem fáj úgy lelkének;

hozzá törődött, bele öregedett; becsvágya helyet változtatott,

gyermekeiben központosul, az ő fényes jövőjükre törekszik. Ne érezzék

soha azt, a mit ő szenvedett, s érjék el mindazt, a mit ő soha sem

tudott elnyerni. A család emelkedése életének czélja, s akármit mondott

a bölcs rabbi--a kit már rég eltemettek--jó úton van feléje. A kastély

kitűnő nevelőkkel van tele, franczia és angol kisasszonyokkal,

zongoramesterekkel, tánczmesterekkel, mindennel, a mit pénzen meg lehet

szerezni. A gyermekek nevelése fényesen sikerül, modoruk előkelő,

ízlésük finom, s úgy tudnak költeni, mint apjuk szerezni. Nincs bennük

semmi, a mit megvetőleg zsidósnak szoktak nevezni s a mivel őt annyiszor

letorkolták életében. Leánya és nagyobbik fia egy telet már a fővárosban

töltöttek, egy előkelő nemes családnál, hol tenger pénzt fizetett

érettük; részt vettek minden bálban, a színházban páholyba jártak,

korcsolyáztak, mulattak, szerepeltek, és senki sem tartotta őket

zsidóknak. Kisebbik fia még itthon maradt, még tanul; de ebből úgy

látszik, falusi úr lesz, afféle gentry; nagyon szereti a gazdaságot,

mindig a mezőn jár, megkergeti a parasztlyányokat, pompásan tud

lovagolni, hajtani, sőt gyerek létére puskát is mer a kezébe venni s

lelövi a verebeket és varjúkat, és olyan erős, hogy a legerősebb

parasztfiút is földhöz vágja. Valóban nagy öröme van gyermekeiben s

teljesülve látja bennük álmait.

Fia és leánya diadal koszorúkkal és ragyogó emlékekkel terhelten tértek

vissza a fővárosból. De a nyarat is vigalomban töltik, a kastély

selyembútoros szobái uri vendégektől hemzsegnek, a kik leánya kedvéért

még Atlasz úrral is kezet fognak s az öreg asszonyság egészsége után

kérdezősködnek. Atlasz úr tudja, hogy csak leányának köszönheti e

kitüntetést; de nem haragszik, ellenkezőleg, büszke rá és el van

ragadtatva. Evelinere fényes jövő vár, s általa fogja a család a

legnagyobb ugrást tenni a dicsőség útján. Az öreg asszonyság szigorú

korholást kap, ha néha feledékenységből Évának szólítja leányát, mint a

régi időkben. Atlasz úrnak nagy tervei vannak leányával. Még eddig

senkinek sem szólt, de gyakran mosolyog és elégedetten dörzsöli kezeit.

A szomszéd vasúti állomáshoz nemrég egy fiatal hivatalnokot neveztek ki

hatszáz forint évi fizetéssel. Ez a fiatal hivatalnok gróf, még pedig

szegény gróf, különben nem állt volna be vasúti tisztviselőnek. Atlasz

úr mindent tud róla. Már a nagyapja tönkrejutott és kénytelen volt

átengedni hitelezőinek minden birtokát; apja még a régi grófi emlékekből

élt, hol a rokonok, hol a jó barátok, hol az ország költségén, itt-ott

egy s más hivatalban, valami ideiglenes foglalkozásban, s végül mint

kataszteri felügyelő halt meg; de a fiát már nem tudta tovább segítni

grófi neve, mint erre a kis vasúti állomásra. Atlasz úr azt is tudja,

hogy az ősi birtok, oda fönn a Mátra alján, már a harmadik kézben van s

most Berger Márk bankár tulajdona, ki háromszázezer forintért szívesen

túladna rajta.

Atlasz úrnak nem nagy fáradságába kerül megismerkedni az ifjú Szádváry

gróffal. Búzát ad föl a vasútra s beszélgetést kezd a gróf úrral, ki a

szállítólevelet kiállítja számára. Igaz, hogy a gróf úr csak úgy

félvállról felelget, de azért Atlasz úr mégis meghívja másnapra ebédre.

A gróf úr végig méri a szürke kabátot, a föltűrt szürke nadrágot, a

sáros csizmát, melyből nem néz ki valami jó ebéd; de megtudja az

állomásfőnöktől, hogy e szürke ruhás zsidó a vidék leggazdagabb

földesura és leereszkedő pártfogással megígéri, hogy elmegy az ebédre.

Soha ilyen ebédet nem ettek még a kastélyban. Az öreg asszonyságnak

szigorúan meg volt tiltva, hogy belebeszéljen a társalgásba, még

kínálnia sem volt szabad, arra való a libériás inas, hogy körülhordja a

tálat. Atlasz úr is föltette magában, hogy lehető keveset fog beszélni,

nehogy véletlenül elárulja magát, s csak arra szorítkozott, hogy

elmondta, hány hold föld a birtok, s figyelmeztette a grófot az asztal

közepén álló nagy arany csemegetartóra és megmondta az árát. A fiatal

gróf egészen úgy érezhette magát, mint a maga született körében. Eveline

oly művelten csevegett, kaczagott és magázta őt, Manó úgy dicsekedett

fővárosi összeköttetéseivel és lovagias ügyeivel, Sándor úgy beszélt

paripákról és vadászatokról, hogy a fiatal gróf egészen grófi társaságba

képzelhette magát. Ebéd után befogattak a hintóba s körülkocsizták a

birtokot, megnézték a tanyákat, a nyájakat, a szérűket s Atlasz úr

pontosan megmondta értékét mindennek. Késő este maga vitte haza,

állomására, a fiatal grófot, s útközben ajánlatot tett neki, hogy vegye

nőül leányát s ő viszont meg fogja venni számára háromszázezer forintért

ősi jószágát. A fiatal gróf először meglepetve nézett rá, azután nagyot

kaczagott s végre hosszasan elgondolkozott. Atlasz úr reszketve, aggódva

várta válaszát, egész addig, míg az állomásra értek. A gróf úr ekkor

kiugrott a hintóból; azt mondta, hogy ez oly fontos dolog, melyről előbb

ki kell kérnie rokonai és barátjai véleményét s majd azután fog felelni;

barátságosan megveregette Atlasz úr vállát, aztán meggondolta magát,

kezet nyújtott neki, valósággal kezet nyújtott és hangos fütyüléssel

szobájába sietett.

A multból visszaszállingoló képek egyre szaporodnak, egyre fényesebbek

lesznek és gazdagabb színekben játszanak. Amott jön a vasúti szolga egy

kis czédulával a gróf úrtól, melyben az állomásra hívja Atlasz urat, egy

héttel a nevezetes ebéd után. Ott látja Atlasz úr önmagát a fiatal gróf

szobájában, kezében forgatva kalapját, lihegő mellel, örömtől kipirult

orczával, mialatt a fiatal főúr leereszkedő nyájassággal tudtára adja,

hogy rokonai, némi ellenvetések után, belenyugodtak a házasságba s így ő

kész elfogadni ajánlatát. Szinte hallja a hangos örömrivalgást, az

elragadtatás kitöréseit, melyekkel családja a nagy hírt fogadja: az öreg

asszonyságon olyan reszketés vesz erőt, hogy egész estig nem tér magához

és le kell fektetni; Manó rögtön lóra ül és az állomásra vágtat a grófi

sógorhoz, hogy megölelje és tegezze, és Eveline pirulva megvallja, hogy

a csinos fiatal gróf kezdettől fogva megnyerte tetszését. Mindenki örül

a kötendő frigynek, még a plébános úr is, a ki eddig nagyon restelte,

hogy parochiájának zsidó patrónusa van és még az nap látogatást tesz a

kastélyban, hogy a keresztelési szertartásról értekezzék. Azt

tanácsolja, hogy necsak a kisasszony, hanem az egész család

keresztelkedjék ki, mert csak így lehet a grófi rokonságot későbbi

megszégyenítésektől megkímélni. Atlasz úrnak nincs kifogása, hogy mind a

három gyermeke keresztyén legyen, mert úgy sincs már bennük semmi zsidó

vonás és csak ily módon számíthatnak az életben fényes jövőre; de ő és

felesége már öregebbek és szeretnének megmaradni régi hitükben. A

főtisztelendő úr előveszi minden ékesszólását; de Atlasz úr rendületlen

marad; inkább megígéri, hogy a jószágot Sándor nevére íratja, úgy is

neki szánta, s ő lesz ezentúl a plébánia patrónusa. A plébános úr végre

belenyugszik, a mit annál könnyebb lélekkel tehet, mert mindig pontosan

megkapja illetékét, melyet a hajdani igazhitű földesúrtól rendesen pör

útján kellett behajtania.

A mezei munkások dühösen dolgoznak és úgy káromkodnak, mint a jégeső.

Alig akarnak szünetelni egy kissé, már megint fölbukkan a földesúr

alakja, a mint össze-vissza csatangol a sáros dűlőutakon. Most pillantja

meg a legszebb képet. Csupa sugár, csupa mosoly, a mit lát. A hetedhét

országra szóló menyegző, az aranyos süvegű prépost, a ki a főúri párt

összeesketi és a kastélyba van szállva, a ragyogó vendégsereg, a hintók

végtelen sora, a harsogó zene, az elmés felköszöntések, a gróf, az ő

veje, a grófné, az ő leánya, a mátraalji ősi kastély, a grófi unokák, a

kik őt nagyapának szólítják s minden látogatáskor pénzt kérnek tőle;

Manó fényes pályája, kit a grófi sógorság a minisztériumba juttatott s

kinek levelei tele vannak sikereivel és hódításaival, mindez ragyogó,

gazdag színekben emelkedik föl szeme előtt, s fényes nappá, az

Atlasz-család emelkedő napjává egyesül. És most egyszerre sötét felhő

emelkedik a mélységből, fekete szárnyai mindig tovább és tovább nyúlnak,

elérik a napot, eltakarják, homály foglalja el a fény helyét,

elenyésznek a mosolygó viziók, a kalandozó lélek visszatér a rideg

jelenbe, szeme újra meglátja a sarat, melyet lába tapos. Atlasz úr úgy

érzi, mintha fáznék, szorosan összegombolja kabátját, nagyot sóhajt s

lassan visszaindul a kastély felé.

--Mehetsz már atta zsidaja,--dörmögnek a munkások,--mikor már úgyis

végére jár a nap. Majd fölveti a pénze, s mégis ide jő a szegény ember

után leskelődni, hogy lehúzhasson valamit a béréből.

Atlasz úrnak menet közben eszébe jut valami, meggyorsítja lépteit,

nemsokára eléri a kastélyt, szobájába siet és íróasztalához ül. Három

levelet ír, nagy gondolkozással, verejtékező fáradsággal. Nehezen megy

az írás, de elkészül vele. Az egyik levél Manó fiának szól, a másik

vejének, Szádváry Arthur grófnak. Mindkettőt tudósítja a családját

fenyegető veszélyről, s kéri őket, jöjjenek azonnal családi

tanácskozásra. A harmadik levelet fővárosi ügyvivőjének küldi, a ki igen

szemfüles ember és minden ember zsebét és lelkét ismeri. Kimerítő és

részletes tudósítást kér tőle Boglár Kálmánról, multjáról, jelenéről,

családi és minden egyéb viszonyairól. Lovas legénynyel rögtön a

legközelebbi postára küldi a leveleket, s csak midőn kezében tartja a

nyomtatott vevényeket, akkor csillapul le egy kissé izgatottsága.

[Illustration]