I.

(Kölcsönös meglepetések.)

Az öreg Atlasz Samu addig törte a fejét, addig tanácskozott a

feleségével, hogy micsoda meglepetést szerezzenek Sándor fioknak

nevenapjára, míg végre Sándor úrfi maga szerzett nekik meglepetést, még

pedig olyant, hogy majd a falnak szaladtak tőle.

Az öreg úr egy legújabb találmányú és javított szerkezetű gőzeke s egy

teljesen fölszerelt almásszürke négyes fogat között ingadozott; amaz a

szenvedélyes gazdának szerzett volna örömet; ez hízelgett volna

fényűzési hajlamának, mely, mint igazi magyar földesúrhoz illik, eddig

csupán lovakban, sallangos szerszámokban, parádés kocsisokban s több

ilyfélében összpontosult.

--Tudod-e Rozália,--mondá Atlasz úr feleségének, miután hosszasan

kifejtette előtte a két névnapi meglepetés előnyeit,--tudod-e, hogy

neked az ember semmi hasznodat sem veheti? Itt beszélek már egy óra óta

a gőzekéről és az almásszürke fogatról; elmondom, mindegyikének mi lenne

az ára és miben szerezne örömet Sándor fiúnknak, s te itt hagysz engem

állni és vaktában tapogatózni a nélkül, hogy csak egy szóval is

segítenél rajtam. Hát mindent én tegyek már ebben a házban? Nemcsak a

pénzt szerezzem meg, hanem azon is én törjem a fejemet, hogy mire

költsük el?

Atlasz úr igazán haragudni kezdett, s lekapta fejéről a fekete bársony

sipkát, melyet a régi idők emlékéül télen-nyáron viselt, a szobában is,

kalapja alatt is.

--Istenem, Istenem!--kiáltott Rozália asszonyság panaszos hangon,--hát

mit mondjak, miben adjak én neked tanácsot, mikor te olyan okos ember

vagy és úgy sem hallgatnál a tanácsomra, ha nem volna tetszésedre?

--De most akarom, hogy tanácsot adj. És ha jó lesz, követni is fogom.

Egy hét múlva itt van Sándor napja; a keresztyén katholikusok jobban

megünneplik a névnapot, mint a születésnapot; tudom az én papomtól, a

főtisztelendő plébános úrtól; és mi, a szülei, nem sérthetjük meg

Sándort azzal, hogy nem veszszük figyelembe vallási szokásait. Névnapi

ajándékot kell neki adnunk, csak az a kérdés: a gőzekét-e vagy a négyes

fogatot?

--A gőzeke--mondá az öreg asszonyság elgondolkozva--hasznos a

gazdaságban és mindenesetre nagy örömöt fog okozni Sándornak, a ki olyan

nagy gazda, hogy a régi, az igazi földesurak is hozzá járnak tanulni és

bámulni...

[Illustration: --Mit akarsz ezzel mondani?]

--Mit akarsz ezzel mondani?--vágott közbe szigorúan Atlasz úr.--Talán

azt, hogy Sándor nem igazi földesúr?

--Harapjam el a nyelvemet, ha azt akartam mondani!--kiáltott az öreg

hölgy fölpezsdülve.--Sándor igazi földesúr, ha van igazi földesúr a

világon; de nem régi--ezt nem lehet tagadni; csakhogy annál nagyobb

dicsőség, ha a régiek hozzá járnak tanulni és bámulni.

--Helyes beszéd,--monda Atlasz úr és teljes kiengesztelődése jeléül

ismét fejére húzta a bársony sipkát.--Tehát azt tanácslod, hogy a

gőzekét vegyük meg Sándornak?

--Akarod, hogy adjak neked egy igazi okos tanácsot?

--Akarom-e? Hogyne akarnám, mikor egy óra óta kérem már azt a tanácsot?

--Én azt gondolom, hogy a gőzeke épen olyan örömöt szerezne neked, mint

Sándornak, mert hasznos lenne a gazdaságban; azért hát azt tanácslom,

vegyük meg a gőzekét. De a négyes fogat még nagyobb örömöt okozna

Sándornak, mert egyedül az övé lenne; azért vegyük meg a négyes fogatot

is.

--Asszony, ez valóban okos tanács!--kiáltott bámulva Atlasz

úr.--Csodálom, hogy nekem nem jutott eszembe. Meg fogjuk venni mind a

kettőt! Ez lesz aztán az igazi öröm, az igazi meglepetés. Megmondom

Sándornak, hogy a te eszméd volt. Ezentúl mindig tanácsot kérek tőled,

ha valamit akarok tenni.

--Ilyen okos ember nem szorul az én tanácsomra--felelt az öreg

asszonyság.

--Hát csakugyan okos embernek tartasz engemet?--kérdé Atlasz úr büszke

szerénységgel.

--Micsoda kérdés ez! Nem épen úgy tudod te, és nem épen úgy tudja az

egész világ? Ha nem volnál okos ember, meg tudtál volna ennyire

gazdagodni semmiből?

--Uzsora nélkül,--tevé hozzá kiegészítőleg Atlasz úr.

--Hála Istennek! Ezt senki sem mondhatja rólunk. Mikor az emberek

beszélgetnek rólad és mondják: «a gazdag Atlasz Samu», mindig hozzá

teszik: «pedig soha sem volt uzsorás». A másik meg azt mondja:

«tisztességes úton gazdagodott meg». És senki sem vonja kétségbe, és

csodálkoznak rajta. Miért csodálkoznak?

--Mert ritkaság vagyok, specialitás,--mondá Atlasz Samu büszkén.--De meg

is áldott az Isten; elmondhatjuk, hogy boldogok vagyunk.

--Boldogok vagyunk gyermekeinkben,--tevé hozzá az öreg asszonyság.

--Gyermekeinkben és minden egyébben. Egyik kiegészíti a másikat.

Olyanok, mint a lánczszemek, ha az egyik megbomlik, már nincs láncz. Ha

a gyermekeinkben örömünk volna, de elveszne a pénzünk, vagy ha a pénzünk

szaporodnék, de valamelyik gyermekünknek baja esnék, akkor már nem volna

boldogság, mert az egyik szem kiesnék. Érted?

--Milyen szépen ki tudod magyarázni!--kiáltott Rozália

asszonyság.--Milyen jól eltaláltad a lánczot! Egészen úgy van, a mint

mondod. De hála Istennek, nálunk nem szakad el a láncz, minden szeme

erősen tart. Gazdaságunk virágzik, pénzünk szaporodik, üzleteink jól

sikerülnek...

--Mit beszélsz üzletről? Ki csinál üzletet?--vágott közbe méltósággal

Atlasz úr. A földesurak nem csinálnak üzletet. Vagy talán azt hiszed,

hogy a te férjed és fiad közönséges üzletemberek, a kik egyik úrtól a

másikhoz szaladgálnak és kidobatják magokat?

--Bocsáss meg, nem üzletet akartam mondani,--mentegetőzött az öreg

asszonyság,--csak a régi időkre gondoltam és ráment a nyelvem.

--Igyekezzél, hogy ne menjen rá a nyelved a régi időkre... Üzlet!

micsoda szó!--kiáltott megvetőleg Atlasz úr.--Ha leányunk, a grófné,

meghallaná, mindjárt elájulna. Nem tudsz elegánsan beszélni? Nem

csodálom, hogy vőnk, a gróf, mindig ideges lesz, ha a szalonban, a

társaság előtt megszólalsz... Üzlet! Bah!

--De hát mit mondjak, ha arról... arról az izéről akarok szólni?...

kérdé az öreg asszonyság, nem merve kiejteni többé a végzetes szót,

melyről férje az előbb oly kicsinylő definitiót adott.

Atlasz úr egy kissé zavarba jött; lekapta fejéről bársony sipkáját,

beletekintett, ismét fejére tette; de nem találta meg az elegánsabb

szót, melylyel megbotránkoztatás nélkül lehetne a száműzött üzletet

pótolni.

--Legokosabban teszed, ha soha sem beszélsz üzletről,--rivallt végre

feleségére.--Mi közünk nekünk az üzlethez? Mondd azt: az Úristen

megáldotta fáradságunkat--ez jól hangzik és a plébános úrnak is tetszeni

fog.

--Így fogom mondani,--felelt alázatosan az öreg asszonyság.--Te nagyon

szépen tudsz beszélni, s én szeretném, ha mindig te tanítanál engem.

--Utánozz hát engem,--viszonzá Atlasz úr, kit ismét egészen kiengesztelt

nejének elismerése.--Gondolom, elég szépen tudok beszélni, de még sem

olyan szépen, mint fiaim.

--Nem csoda, ők már egészen uri nevelésben részesültek,--mondá az öreg

hölgy, újra éledő büszkeséggel.--De az is a te érdemed, te adtad hozzá a

pénzt.

--Miért szerezne az ember pénzt, ha nem gyermekeire költené?

--Ez már megint olyan mondás, melyet arany betűkkel kellene

fölírni,--mondá Rozália asszonyság könnyes szemekkel és mély

meggyőződéssel.--De meg is áldott az Isten, büszkék lehetünk

gyermekeinkre.

--A leányunk grófné, és férje, a gróf jószágán lakik, ősi kastélyban.

--Manó fiúnk miniszteri titkár és jobb keze a miniszternek.

--Sándor fiúnk a legjobb gazda a megyében, és úgy tud lovagolni,

vadászni és virtuskodni, hogy a született urak is megcsodálják.

--Szóval száz perczentnél többet hozott a pénz, melyet gyermekeinkbe

fektettünk,--fejezé be az öreg asszonyság hálás tekintettel.

--Ne emlegess száz perczentet,--mondá Atlasz úr rosszalólag,--az emberek

még azt hinnék, uzsorával szereztem a pénzemet.

--Hiszen az egész világ tudja, hogy nem voltál uzsorás.

--De azért mégis szeretnék rám fogni, ha lehetne. Ha valaki közülünk

meggazdagszik, nagyon óvatosnak kell lennie, mert az nagy bűn a szegény

ember szemében. És azt hiszik, azzal könnyítenek a magok szegénységén,

ha rosszat mondhatnak a gazdag emberről. Ne emlegess hát száz

perczentet, mert ha valaki meghallaná, mindjárt azt mondaná: ahá!

hajdanában nagyon hozzá szokott a száz perczenthez, hogy most is rájár a

nyelve.

--Többé nem fogom emlegetni,--mondá az öreg asszonyság

engedelmesen.--Meg fogod hát venni a négyes fogatot Sándor neve napjára?

--És a gőzekét is,--tevé hozzá Atlasz úr.--Miért ne szerezzen az ember

örömöt gyermekének, ha annyi pénze van, mint nekem?

A földesuri kastély egyik félreeső kis szobájában folyt le e

nagyfontosságú tanácskozás, az udvarra néző szárnyban, abban a

lakosztályban, melyet az öreg házaspár a maga külön használatára tartott

fenn. A szoba bútorzata egyszerű volt, még azon időből való, mikor

Atlasz Samu nem volt földesúr és nem a saját kastélyában lakott. De

magával hozta ide is, jól érezte magát köztök. Ha dicsekedni akart régi

ismerősei előtt, kik néha napján meglátogatták, elvezette őket a kastély

kerti szárnyába, az aranyozott, kifestett termekbe, melyek fényesen és

nagyúri kényelemmel voltak bútorozva--a gyermekek számára. Itt lakott

Sándor, az igazi földesúr; itt volt a gróf és grófné lakosztálya, mikor

pénzre volt szükségök és meglátogatták az öregeket; és itt pihente ki

országos fáradalmait a miniszter jobb keze, mikor a szünidőben haza jött

vadászni és uraskodni.

Az öreg asszonyság magas hátú, kipárnázott karszékben ült, nagy kendőkbe

burkolva, széles főkötővel, mely alól nem látszott ki selyem parókája.

Tudta, hogy ez a paróka nagy szálka gyermekeinek szemében, s kivált

leánya, a grófné, csaknem görcsöket kap, ha megpillantja; de nem tudott

tőle megválni s azért inkább úgy kimélte gyermekeinek érzelmeit, hogy

egészen eltakarta és senkinek sem mutatta, ámbár hajdan, fiatal asszony

korában, nagyon büszke volt rá.

A karszék az ablak mellett állt, honnan egyenesen az udvarra lehetett

látni és figyelemmel kisérni a cselédek járását-kelését, a libatömést, a

majorság etetését s más ily házi dolgokat, melyek iránt az öreg

asszonyság nagy érdeklődéssel viseltetett, habár gyöngesége és

köszvényes lábai miatt már nem vehetett részt bennök személyesen, de

innen az ablakból legalább felügyelhetett, hogy minden jó rendben és a

régi hagyományoknak megfelelően történjék. Ennél az ablaknál ült

legszívesebben, ide tolatta kerekes karszékét s innen gyönyörködött a

szakadatlanul felhangzó sipegésben, kotkodácsolásban, kukorékolásban és

gágogásban, melynél szebb madárzenét soha életében nem ismert. Ezt a

gyönyörűségét csak az multa fölül, ha gyermekei meglátogatták s

beszéltek neki mulatságaikról, örömeikről, az uri világról s az uri

világban játszott fényes szerepökről. Az öreg asszonyság boldog volt az

ablak mellett, kényelmes karszékében, és nem volt semmi más kívánsága,

mint gyermekeinek ragyogása és a majorság szaporodása.

Most is itt ült az ablak mellett, de figyelmét egészen elvonta a

libatömésről az a fontos kérdés, melyet férje eléje terjesztett: mivel

lepjék meg Sándort neve napjára? Atlasz úr a karszék előtt állt, az

asztalhoz támaszkodva, s csak akkor változtatta helyzetét, ha vagy a

száz perczent emlegetése, vagy az üzlet szó, vagy más efféle

megfeledkezése az öreg asszonyságnak, fölboszantotta, mikor néhány

lépést tett a szobában s lekapta fejéről bársony sipkáját. Atlasz úr

könnyen megharagudott nejére, ha nem volt vele megelégedve, de épen

olyan könnyen kiengesztelődött, s az efféle házi viharok soha sem

tartottak tovább egy-két percznél. A névnapi meglepetés kérdésében is

szépen megegyeztek s Atlasz úr a teljes összhang jeléül épen

megveregette neje vállán a nagykendő-csomagot, a mi hosszú idő óta a

gyöngédség legmagasabb kifejezése volt köztök--midőn az öreg asszonyság

örömtől reszkető kézzel az udvarra mutatott, honnan kocsizörgés,

ostorpattogás hangzott föl és hangos gágogás, melylyel a ludak

szétrebbentek a bevágtató lovak elől.

--Megjött Sándor!--kiáltott az öreg asszonyság, reszketve és

fölindultan.--Ő hajtja a lovakat, olyan szépen tud hajtani, akár a gróf

parádés kocsisa. Most leugrik a bakról... jaj! majd megijedtem, azt

hittem, eltaposta a búbos fehér tyúkot... de csak mellé ugrott... ügyes

fiú, mindenben ügyes és finom.

--Hol van?--kérdé Atlasz úr, az ablakhoz lépve.

--Ott ni!--kiáltott lelkesülten neje--most oda dobja a gyeplőt a

kocsisnak és a kastély felé siet. Milyen egyenesen tartja magát! Oh

Istenem! mily öröm! talán hozzánk jő?

--Előbb más ruhát vesz és lemossa magáról az uti port,--oktatá nejét

Atlasz úr, jóakaró fensőséggel.

--De lépteket hallok a tornáczon,--mondá idegesen az öreg

asszonyság,--egyenesen ide jő; tudja, hogy anyjához az uti ruhájában is

eljöhet.

Az ajtó csakugyan megnyílt, de nem Sándor lépett a szobába. Az inas

volt, zsinóros dolmányban, hetyke bajuszszal és bizalmas tekintettel.

Köszöntés nélkül, a tisztelet legcsekélyebb jele nélkül lépett Atlasz úr

mellé s úgy foghegyről oda vetette, hogy itt van Cserepes András a

birkabőrökkel és kérdezteti, hogy mikor adhatja át.

Az öreg asszonyság fejét csóválta s ijedten és szemrehányólag nézett

férjére.

--Ej! ej! már megint?--mondá félénken.--Ha Sándor megtudná! Tudod,

mennyire haragszik az ilyen alsórendű... izé... Üzletet akart mondani,

de eszébe jutott férjének tilalma, mely egyszer mindenkorra száműzte

szótárából az üzletet, s azért hirtelenében így egészítette ki

gondolatát:--tudod, mennyire haragszik az ilyen alsórendű Isten

áldásáért.

--Hát mit tegyek?--dörmögött Atlasz úr kissé zavartan, mint a tetten ért

rossz gyerek--csak kell a magam számára is valami mulatságról

gondoskodnom?

Tudod, hogy nem a nyereségért teszem; néha vesztek is rajta, ezek a

parasztok ravaszabbak és kitanultabbak, mint a magunk fajtája; de nekem

ez mulatság, élvezet, gyönyörűség, és nekem is szabad mulatnom, ha már

ennyire meggazdagodtam.

--Ebben igazad van; de hiába, Sándor megtiltotta; azt mondja, elrontja

tekintélyünket a parasztok előtt,--mondá az öreg asszonyság, kinek

szokatlan bátorságot adott az, hogy fia nevében s mintegy az ő

tekintélyével beszélt.

--Eh!--mondá Atlasz úr még mindig zavartan és feszengve,--Sándornak sem

kell mindent tudni, a mi a ház körül történik; te sem tudtad volna meg,

ha ez az ostoba János nem jön ide fecsegni.

--Vigyázz, meghallja,--suttogott az öreg asszonyság aggódva.

--Hát aztán? Hiszen ő csak egy inas,--felelt Atlasz úr lenézőleg, de

azért mégis egy gyors fürkésző pillantást vetett megvetésének tárgya

felé, ki az asztalhoz támaszkodva, keresztbe vetett lábakkal állt e

beszélgetés alatt, közömbös, részvétlen arczczal, halkan fütyörészve és

fényes csizmájának hegyes orrára szegezve szemét.

--Hallja maga János,--mondá Atlasz úr hozzá fordulva,--menjen ahhoz a

Cserepeshez és mondja meg neki, hogy várjon a juhásznál és lóduljon a

kastélyból azokkal a büdös birkabőrökkel. Érti? És ha magának máskor

dolga lesz velem, négyszem közt végezze el, érti?

--Értem no, hogy ne érteném?--felelt nyugodtan János és kifordult a

szobából, megint köszöntés nélkül, de egy bizalmas, egyetértő pillantást

vetve gazdájára, kinél sokkal többre tartotta magát, ámbár kenyerét ette

és libériáját viselte. Atlasz úr pedig még a régi időkben úgy hozzá

szokott a sujtásos cselédek arisztokratikus lenézéséhez, hogy most sem

ütközött meg rajta, mikor a saját cselédjétől tapasztalta.

Alig zárult be az ajtó János mögött s alig hangzottak el a tornáczon

hetyke lépései, Atlasz úr még magához sem tért egészen zavarából s ki

sem fejthette álláspontját felesége előtt, ki ily véletlenül rajtakapta

a tilos birkabőr-kereskedésen, midőn a tornáczon újra közeledő léptek

zaja hallatszott s az öreg asszonyság sugárzó arczán világosan látszott,

hogy megismerte fia lépteit.

Csinos fiatal ember lépett a szobába. Napsütött arczán meglátszott a jó

falusi levegő pirosító hatása. Bajusza hegyesre volt pödörve, haját

homlokára fésülte, fekete körszakálla göndör volt és fényes. Széles

vállán, domború mellén, izmos tagjain megfeszült a szürke uti öltöny;

mozdulataiban volt ugyan némi nehézkesség és szögletesség, de látszott

az igyekezet, hogy délczeg és előkelő akar lenni, s annyi bizonyos, hogy

a két öreg szemében, kikhez most a szobába lépett, ő volt a férfiúi

szépség, erő és egészség eszménye és mintaképe.

Kezet csókolt anyjának, aztán apjának, s mielőtt ezek elragadtatásukból

magukhoz térhettek volna, egy nagy papírcsomagot tett az öreg asszonyság

ölébe, tele a legfinomabb czukros gesztenyével. Ez volt az egyetlen és

legfőbb nyalánkság, melyről Rozália asszonyság már gyermekkorában

álmodozott, mely után titkon és hiába epedett, mikor a kezdő és törekvő

Atlasz Samu fiatal felesége volt s a melyet csak késő öregségében ért

el, mikor már meggazdagodtak s megengedhettek maguknak efféle fényűzést.

--Milyen jó fiú vagy te, Sándor,--kiáltott az öreg asszonyság csillogó

szemekkel, kinyitva a papírcsomagot s mohó gyönyörrel ízlelve édes

tartalmát.--Tudod, mit szeretek és soha sem feledkezel meg szegény öreg

anyádról. Ha téged sem áld meg az Isten, akkor nincs igazság az égben...

Milyen édes, milyen finom! látszik, hogy a városban készült! soha

életemben nem ettem ilyen finomságot.

Megkinálta férjét is, de Atlasz úr nem volt barátja az édességnek;

jóakaró mosolylyal visszatolta a papircsomagot s csak arra intette

feleségét, hogy el ne rontsa megint gyomrát a sok édességgel, mint az

utolsó sátoros ünnepen, mikor két hétig sínlette a czukros gesztenye

mértéktelen élvezetét.

--No Sándor,--folytatá aztán fiához fordulva, ki ezalatt közel anyjához

az asztal szélére ült, maga alá húzva egyik lábát s a másikat könnyedén

lóbázva a levegőben,--no fiam, szerencsével jártál a városban?

--Szerencsével,--felelt Sándor.

--Láttad a püspököt, beszéltél vele?--kérdé mohón az öreg asszonyság.

--Nem.

--Micsoda!--kiáltott fellobbanva Atlasz úr.--Talán nem bocsátott maga

elé? Talán nem akart elfogadni? Hát nem tudja, hogy keresztyén vagy,

hogy patrónus vagy és hogy te magad tartasz ki egy egész papot?

Nagyszerű! És még el sem akar téged fogadni, mikor tisztelegni mégysz

hozzá?

--Azt szeretném látni, hogy ne fogadjon el, mikor én bejelentetem

magamat nála,--mondá Sándor, úgy az asztalra ütve öklével, hogy édes

anyja ijedtében egyszerre lenyelt egy egész czukros

gesztenyét.--Mindjárt felfüggeszteném a plébánosunk fizetését és egy

krajczárt sem adnék többet a templomra. Ezt meg is mondtam a püspök

titkárjának, mikor a huszár avval a hírrel jött, hogy a püspök nem

fogadhat el.

--Hát még sem akart elfogadni!--kiáltott Atlasz úr nagy

méltatlankodással.--Nem fogadni el egy Atlasz Sándort! Ki az a püspök,

mi az a püspök? A püspök is csak olyan pap, mint a többi, csakhogy több

pénze van és vörös ruhában jár. Nagyszerű!

--Nem fogadhatott el, mert nagy beteg,--mondá Sándor csillapítólag.

--Ez már más,--jegyzé meg Atlasz úr megnyugodva.--Miért nem mondtad ezt

mindjárt?

--Szegény püspök!--mondá részvéttel az öreg asszonyság.--Mi baja van?

--Valami nagy és veszedelmes nyavalya bánthatja, mert a püspöki titkár

nagyokat sóhajtott és fölforgatta szemeit. Különben igen szépen és

udvariasan, lehet mondani, alázatosan beszélt velem. Azt mondta, hogy: ő

excellentiája véghetetlenül sajnálja és ezer bocsánatot kér, hogy

személyesen nem fogadhatja el nagyságodat...

--Kedves és finom ember ez a püspöki titkár--szólt közbe Atlasz úr

elégedetten.

--Selyem reverendát és lakkczipőt visel,--egészíté ki Sándor a

személyleírást.--Azt mondta hát, hogy ő excellentiája ezer bocsánatot

kér, de betegsége miatt nem lehet hozzám szerencséje s majd a püspöki

helyettes, a nagyprépost fogja elintézni ügyemet. Maga a titkár vezetett

hozzá.

--A nagyprépost is főpap?--kérdé Atlasz úr.

--Mindjárt a püspök után következik; de neki csak a gombjai vörösek, nem

az egész reverendája.

--Ez is nagyon szép viselet,--jegyzé meg az öreg asszonyság.

--Mennyi jövedelme van?--kérdé Atlasz úr.

--Azt mondják, fölmegy vagy huszonnégyezer forintra.

--Finom úr lehet. És hogy fogadott téged?

--A lehető legnagyobb tisztelettel. Kezet fogtunk és egymás mellé ültünk

a pamlagra. A nagyprépost engem nagyságos úrnak szólított, én őt

méltóságos úrnak; a titkár már előre figyelmeztetett, hogy meg kell

méltóságozni, mert czímzetes püspök.

--Nagyszerű! És kezet fogott veled?

--Meghiszem azt. Mikor elmondtam neki, hogy a templomunkat újra

építtetem és egy szép nagy oltárképet festetek, megfogta mind a két

kezével a kezemet és el sem bocsátotta többé. Azt mondta, hogy példát

adok a többi kegyuraknak és az Isten meg fog áldani nagylelkűségemért.

--Művelt ember a nagyprépost úr,--jegyzé meg az öreg asszonyság

megindultan és könnyes szemekkel.

--Azután elmondtam neki, hogy a templom helyreállítását nemsokára

befejezzük; az oltárkép is elkészült, és szeretném a templomot a

búcsúkor, Sándor napján fölszenteltetni, mert az oltárkép is szent

Sándort ábrázolja...

--Volt szent Sándor?--kérdé Atlasz úr büszkén.

--Több is, a mint a papunk mondja. Az egyik püspök, a másik pápa.

--A mienk legyen a pápa,--mondá Atlasz úr elégedetten.--Ez nagyobb úr.

És mit felelt a nagyprépost? Kérdezte, mennyibe került a templom és a

kép?

--Nem kérdezte, de én megmondtam. Megszorította a kezemet, s ismét azt

állította, hogy az Isten meg fog áldani. Ekkor előadtam kérésemet, hogy

szeretném, ha a templomszentelésre ő maga jönne el hozzánk és vendégünk

lenne. Nagyon megtisztelve érezte magát és bizonyosan eljött volna, de

agg kora és hivatalos teendőinek halmaza nem engedi, hogy eltávozzék

hazulról; hanem megígérte, hogy egy kanonok minden esetre el fog hozzánk

jönni e nagy ünnepre.

--Ez is nagy pap?--kérdé Atlasz úr.

--A derekán és a nyakán vörös a ruhája és nagyságos úrnak szólítják. Az,

a ki hozzánk fog jönni--mert többen vannak--még püspöksüveget is

viselhet.

-- A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni,--monda Atlasz úr

elégedetten.--Úgy látszik, ezt a színt legjobban szeretik a papok.

Ebédre franczia pezsgőt iszunk. Hát aztán mi történt?

--A nagyprépost meghívott ebédre.

--Hallod asszony?--kiáltott Atlasz úr, büszkén neje felé

fordulva.--Sándor a nagyprépostnál ebédelt.

--Hány tál étel volt?--kérdé az öreg asszonyság ragyogó tekintettel.

--Nem olvastam meg, de nagyon sok volt,--felelt Sándor.--A nagyprépost

ebéd alatt toastot mondott rám és mindnyájan kocczintottak velem.

--Franczia pezsgővel?--kérdé Atlasz úr elragadtatva.

--Nem volt pezsgő.

--Nálunk lesz, franczia,--mondá Atlasz úr büszkén.--Kár, hogy az öreg

nagyprépost nem jöhet ki; de egy kanonok, az is csak valami. Az egész

környék uri családjait meghívjuk. Szép nap lesz, szép ünnep.

--A legszebb ünnep a világon,--tevé hozzá az öreg asszonyság,--Sándor

nevenapja.

--Úgy ám, Sándor nevenapja,--folytatá Atlasz úr, egyetértő kacsintást

vetve feleségére.--És Sándor nem is tudja, mi vár reá ezen a napon.

--Nagy meglepetések--mondá mosolyogva az öreg asszonyság.

--Csitt! ki ne fecsegd előre!--kiáltott jókedvűen Atlasz úr.--Akkor már

nem lesz meglepetés a meglepetés. Minek teszed kíváncsivá ezt a fiút?

Nézd, már most is olyan kíváncsi, hogy utoljára is el kell neki árulnunk

az egész meglepetést.

--Nem vagyok én kíváncsi egy cseppet sem,--mondá Sándor, kissé

izgatottan, s helyet cseréltetett lábaival, azt lógatva le, melyet előbb

maga alá húzott, s a másikat rakva föl az asztalra.--Nem vagyok én

kíváncsi, mert úgy is tudom, hogy ti szerettek engem s azt fogjátok

nevem napjára adni, a mi legboldogabbá tesz.

--Jól ismersz minket,--mondá Atlasz úr elégedetten.--Azt adjuk, a mi

legboldogabbá tesz. Mondjuk meg, hogy mi az?

--Engedjétek inkább, hogy én mondjam meg,--szólt Sándor izgatottan, s

most már mind a két lábát lelógatta.

--No hát találd ki,--mondá Atlasz úr csintalanul.

Sándor egy ideig habozott, fölhúzta, lebocsátotta lábait, megpödörte

bajuszát, s mintha e férfias dísz érintése egyszerre fölébresztené egész

bátorságát, megemberelte magát s így szólt:

--Meg akarok házasodni.

--Hohó!--kiáltott Atlasz úr--ez már igazán meglepetés a mi számunkra.

--Már miért volna meglepetés?--kérdé az öreg asszonyság.--Hát nem arra

való a fiatal ember, hogy megházasodjék? Hát ellehet sokáig ily nagy

gazdaság asszony nélkül? Hát nem a napokban is arról beszélgettünk, hogy

Sándor számára ma-holnap egy jó pártit kell keresnünk?

--Ez épen a bökkenő,--mondá Atlasz úr.--Jó pártit keresni!

--No hát Sándor talált már magának,--mondá az öreg asszonyság

felbuzdulva, mint mindig, ha fia érdeke forgott szóban,--és így legalább

megkímélt minket a fáradságtól.

--Hiszen, ha jó a párti és megfelel a mi igényeinknek, akkor semmi

kifogásom sincs ellene.

--Sándornak sokkal több esze van, hogysem olyan leányra vesse szemét, a

ki nem hozzánk való.

--Én is azt hiszem,--mondá Atlasz úr megnyugodva.--De hát miért nem

szól? Miért nem mondja meg a leány nevét? Itt ül az asztalon és lógázza

a lábát és hagyja, hogy mi a fejünket törjük az ő választottja fölött.

--Hogy szólna, mikor nem engeded szóhoz jutni?--viszonzá az öreg

asszonyság.

--No hát engedem szóhoz jutni,--felelt Atlasz úr, nadrágzsebébe dugva

kezeit és háttal az asztalhoz támaszkodva.--Mi ugyan más meglepetést

készítettünk neved napjára, de ha neked egy feleség a legkedvesebb

névnapi meglepetés, azt is megszerzem, elég pénzem van rá. Halljuk hát a

nevét!

--Boglár Klára,--felelt Sándor lassan, vontatva és lesütve szemét apja

előtt. De mintha e név kiejtése egyszerre visszaadta volna bátorságát,

hirtelen fölkapta fejét, leugrott az asztalról s újra hangosan, csaknem

daczosan ismétlé:--Boglár Klára és senki más ezen a világon!

Az öreg Atlasz füléhez tartotta tenyerét, előre nyújtotta a nyakát s

mintha nem bíznék hallásának helyességében, fölszólítá Sándort, mondja

ki még egyszer a leány nevét, de jó hangosan mondja, mert úgy látszik,

mintha a füle csengett volna s nem hallana elég tisztán.

--Boglár Klára,--ismétlé Sándor harmadszor, apja kivánsága szerint oly

hangosan, hogy az öreg úr hirtelen befogta mind a két fülét.

--Hallom, hallom!--mondá fejét csóválva és feleségére tekintve, kinek

arczán rémület és szomorúság látszott,--hallom, de nem tudok hinni a

fülemnek. Vagy talán van több Boglár-család a világon s mi nem ismerjük

az igazit?

--Ismeritek,--felelt Sándor.

--Hát ez az?--kiáltott Atlasz úr nagy méltatlankodással.--Szépen

vagyunk! Mi itt törjük a fejünket, micsoda meglepetést szerezzünk

nevednapjára, és te csinálsz nekünk olyan meglepetést, hogy majd megüt

tőle a guta. Boglár Klára! Bah!

--De hát mi kifogásod van ellene?--kérdé Sándor.

--Mi kifogásom van ellene? Ez aztán a kérdés! Hallod-e asszony, azt

kérdi, mi kifogásom van ellene? Mintha csak nekem volna kifogásom!

Mintha te egészen jónak, helyesnek, bölcsnek, hasznosnak tartanád ezt a

házasságot! Szólj hát már no, vagy fiad mindjárt ide hozza Boglár Klára

kisasszonyt és oda ülteti az öledbe.

--Szólj, anyám,--mondá Sándor, szintén az öreg asszonysághoz

fordulva,--te is rosszalod választásomat?

--Istenem, Istenem!--siránkozott az öreg asszonyság,--hogy nekem esik ez

a két hatalmas férfi, mintha rászorulnának az én tanácsomra!

--Ez nem felelet,--mondá Atlasz úr mogorván.

--Hiszen, ha az igazat meg kell mondanom, és ha Sándor nem haragszik

meg,--folytatá az öreg asszonyság vékony, csaknem csiripelő hangon,--hát

annyi bizonyos, hogy én ezt a leányt nem tartom Sándorhoz valónak, és

nekem nagyon fáj, igen, én nagyon szomorú vagyok, hogy épen őt

választotta.

--Tessék! magától mondja, nem én tanítottam rá!--kiáltott Atlasz úr

diadalmasan.--Még anyád s, a ki jobban fél tőled, mint tőlem, a ki nem

is tud gondolkozni a te fejed nélkül, még ő is ellene van e házasságnak.

Mit akarsz többet?

--Azt akarom, hogy mondjátok meg tisztán és határozottan, mi kifogástok

van ellene?

--Beszélek hát tisztán és határozottan,--mondá Atlasz úr.--Az a

kifogásom van ellene, hogy koldus.

--Miért nem volt ez a kifogásod akkor, mikor Szádváry elvette nénémet?

Az is koldus volt.

--Nagyszerű!--kiáltott Atlasz úr, a legőszintébb bámulattal csapva össze

tenyereit,--még azt kérdi, miért nem volt kifogásom Szádváry ellen?

Azért, mert Szádváry egy gróf és a leányomat grófnévá tette. Ez nagy

dolog, ezért lehet sok pénzt adni, a mi nem pazarlás, hanem bölcs

befektetés. De micsoda a te Boglár Klárád? Az apja még nem is gentry,

nem is nemesember, hanem egy vén korhely, a ki mindig a mások pénzén

játszotta a gavallért.

--Nem az apját akarom én elvenni, hanem a leányt.

--Ez egy rossz viccz, a mit én már százszor hallottam, de most nem

nevetek rajta. Nem az apját akarod elvenni? De bizony azt is el fogod

venni. Azt hiszed, a leánya elhagyja az apját? Neked kell eltartanod őt

is, s a mint ismerem a vén ganefet, többe fog kerülni, mint egy asszony.

--Atyám, ne feledkezzél meg magadról,--szólt Sándor fölpattanva.

--Csak úgy véletlenül szaladt ki a számon az a ganef szó,--mentegetőzött

Atlasz úr megszégyenülve.--Tudod, hogy nem szoktam ilyen közönséges

szavakat használni, de most fel voltam hevülve és nem tudtam, mit

mondok. Te vagy az oka, minek bosszantottál úgy fel azzal a Boglár

Klárával?--folytatá ismét beledolgozva magát előbbi haragos hangulatába,

melyből egy pillanatra kivette megszégyenülése és mentegetőzése.

De Sándor sem hagyta magát. Észrevette a pillanatra födetlenül hagyott

gyönge oldalt s igyekezett azon ellenfeléhez férkőzni.

--Akárhogy föl van valaki hevülve, ha uri ember és a művelt osztályhoz

tartozik, soha sem használhat oly szavakat, melyek ki vannak zárva a jó

társaságból. Mit mondana a nagyprépost vagy a kanonok, ha kijönne

hozzánk s ilyen kifejezést hallana tőled?

Atlasz úrnak elevenére tapintott e kérdés, az öreg asszonyságon meg

hideg borzadály futott végig e szörnyű lehetőség puszta föltevésére is.

Sándor érezte az előnyt, melyet atyja pillanatnyi megfeledkezése által

nyert s nem hagyta kisiklani keze közül.

--Akármint gondolkozol az öreg Boglár Kálmánról--folytatá neki

hevülve--azt nem tagadhatod, hogy előkelő, finom, uri modora van s

helyet foglalhat bármily társaságban. Hát még a leánya! Nincs az a

grófnő a világon, a ki hozzá mérhető volna. A néném már öt éve grófné,

de azért mégis olyan Klára mellett, mintha szobaleánya volna.

--Tagadom,--mondá vékony, siránkozó hangon az öreg asszonyság.

--Nem látjátok-e be,--folytatá Sándor, nem véve figyelembe anyja gyönge

tiltakozását,--hogy ily összeköttetés épen úgy emelné családunkat, mint

akár a magas rang, akár a nagy vagyon? Aztán utoljára is, én szeretem a

leányt és boldog akarok lenni.

--De azzal nem gondolsz, hogy szüleidet boldogtalanokká

tennéd?--nyöszörgött Atlasz úr panaszos hangon, miután több sikertelen

kísérletet tett előbbi haragos hangulatának s elvesztett tekintélyének

visszaszerzésére.

--Ha nem törődném a ti boldogságtokkal, akkor nem kérném

beleegyezésteket, hanem elvenném a leányt a nélkül is,--mondá Sándor

szelídülő hangon.--Azt akarom, hogy ti is úgy örüljetek menyeteknek,

mint én a feleségemnek, mert az én boldogságom csak akkor lesz teljes.

--Mégis csak jó fiú ez a Sándor,--mondá az öreg asszonyság

elérzékenyülve.

--Mondd hát, anyám, igaz lelkedre,--folytatá Sándor hirtelen hozzá

fordulva,--nem tenne téged boldoggá, ha boldognak látnád fiadat?

--Itt sülyedjek székestül a földbe,--felelt az öreg asszonyság

erélylyel,--ha nem örülnék a te boldogságodnak. De mikor tudom, hogy az

a leány nem fog téged boldoggá tenni!

--Miért nem?

--Mert nem hozzád való.

--Miért nem hozzám való?

--Mit tudom én?--nyögött az öreg asszonyság, ismét visszaesve siránkozó,

panaszos hangjába.--Kérdezd meg atyádat, ő okos ember, jobban meg tudja

mondani.

--Azért nem hozzád való,--vágott közbe Atlasz úr,--mert nem illik a

családunkba. Mi a mi családunk? egy emelkedő család, melynek még mindig

fölfelé kell haladni, mert még messze van a tetőtől. Én megszereztem a

pénzt, a jószágot, nektek kell csinálni a nevet, az összeköttetést, az

állást. Leányom már grófné, egyik fiam már előkelő hivatalnok, ők

megtették a magukét. Neked olyan pártit kell csinálni, mely vagy sok

pénzt hoz a családba, vagy magasrangú összeköttetést szerez. Tudom, Manó

bátyád soha sem venne feleségül egy Boglár Klárát.

--Nem is adnám oda neki,--mondá Sándor daczosan.

--Jaj nekem!--kiáltott Atlasz úr, összecsapva kezeit,--hát már semmi

okos beszéd sem fog rajtad?

--A legokosabb beszéd az volna, ha így szólnál: «Jól van fiam, ha

szereted Klárát, vedd el és fogadd áldásomat».

--Jaj nekem!--kesergett Atlasz úr,--még áldást is adjak? Hát az áldásom

nélkül nem vennéd el?

--Elvenném, de boldogtalan lennék.

--Mégis jó fiú ez a Sándor,--jegyzé meg az öreg asszonyság.

Hiszen épen az a baj, hogy jó fiú!--kiáltott elkeseredve Atlasz úr.--Ha

rossz fiú volna, nem bánnám, akárkit vesz el; nem adnék neki pénzt,

aztán szeretném látni, hogy élne meg a szerelemből? De ő jó fiú, és

utoljára is kénytelen leszek nemcsak pénzt, hanem áldást is adni neki.

--Úgy értsem ezt, hogy beleegyeztek házasságomba?--kérdé örömmel Sándor.

--Úgy értsed, hogy beleegyezünk? Sehogy se értsed, kiáltott Atlasz úr,

erősen hányódva a meghatottság és harag hullámai közt.--Engedj legalább

gondolkozni. Mi akartunk neked a neved napjára meglepetést szerezni, és

te leptél meg minket úgy, hogy a fejünk is zúg tőle. Nem olyan könnyű

itt hamar felelni. Ígérd meg, hogy egy hétig semmit sem fogsz tenni, egy

hét múlva aztán megtudod végleges határozatunkat. Nos, tetszik az alku?

--Itt a kezem!--kiáltott Sándor jókedvűen, s hatalmasan markába csapott

apjának, azután megölelte anyját s vidám fütyörészés mellett elhagyta a

szobát.

--Adj nekem is most abból a czukros gesztenyéből,--monda Atlasz úr

mogorván, nejéhez fordulva.--Ez a szerencsétlen fiú úgy megkeserítette a

szám ízét, hogy szükségem van egy kis édességre.

[Illustration]