Felment Bécsbe. Az állomástól egyenesen a belgyógyászat professzorának
lakására hajtatott. Ott tört németséggel a következőket mondta az
orvostanárnak:
– Karcsai Ádám kereskedő vagyok, Kállóból. Nem gyógyulást jöttem keresni
a tanár urhoz, hanem nagy jóakaratát. Gold István, károlyi ember,
tartozik nekem tizezer forinttal. Nem áll éppen rosszul, de beteges,
attól félek, hogy meghal, akkor pedig – tudom – nem látok a pénzemből
egy krajczárt sem. Tavaly ez az ember volt a nagyságos urnál, olyan
fajta zömök, barna szakállas, mint én. Hanem bajos ennyi ember közül
rája, bajára emlékezni. Azonban véletlenül megkerítettem azt a
reczeptet, melyet neki akkoriban irni méltóztatott. Talán ebből ki
tetszik olvasni, veszendőben-e a pénzem, ha nem pörlök? Szegény,
családos ember vagyok, uram…
– Menjen haza, Karcsai Ádám, s pörölje be az adósát. Semmi késedelem!
Annak nem sok ideje van hátra, egy hó alatt bizonynyal, de esetleg
holnap is meghalhat.
– Köszönöm, – szólt a kállói kereskedő. – Egy kicsit elhalványodott, egy
kevéssé összerezzent, aztán kifizette a tanárt, a ki keveselte a két
arany honoráriumot, megtoldotta hát még egygyel s elment.
Egy óra mulván már ismét vasuton ült. A harmadosztályu kupéban
találkozott egy bécsi kereskedőház magyarországi utazójával, a ki nem
Karcsainak, hanem Gold Istvánnak szólította s nem a kállói viszonyokról,
hanem a nagykárolyi bukásokról beszélgetett vele. És kifejezte azt a
hitét, hogy nem nagy időbe telik és az egész piaczon csak ő fog állani.
– Igen, – szólt Gold István – én is azt hiszem.
Magában pedig azt gondolta: tehát ha csalással is, de sikerült
megbizonyosodnom arról, a mit ugy is tudtam, hogy meghalok.