Azt hitték: a felesége meg fogja mérgezni.
Férjes leányai hazajöttek sátoros ünnepekre és egyedül maradván vele:
körülvették, siratták. Fiai, különösen a két legnagyobb, – mindkettő
nagyapa már, – meg is mondták nyiltan:
– Vigyázz apám, ez az asszony megétet egyszer!
Az öreg Jób ravaszul is, megvetőleg is, intett a nagy kezével:
– Sohse féltsetek, hamarább eltemetem én őt, mint ő engem!
Egészen őszintén beszélt a fiaival. Nem titkolt el előttük semmit, csak
azt, hogy mennyi pénze van. Ezt még két Wertheim-szekrényének sem árulta
el, nagy és hosszú kabátjának bélése alatt tartván takarékpénztári
könyveit, részvényeit, készpénzét. Magában bizott, de a vasszekrényben
nem, azt feltörhették, a mint fel is törték egyszer. Régi leveleket,
kihúzott sorsjegyeket és egy üveg kognacot találtak benne. Az öreg Jób
jóizüen nevetett, fiai szintén nevettek, de aztán gyanakodólag néztek
édes anyjuk utódja, a negyedik feleség felé.
Mikor egyedül maradtak, az öreg összeszidta őket!
– Bolondok vagytok, szamarak vagytok. Rosszul itélitek meg az asszonyt.
Igaz, hogyha hagynám, kilopná a két szememet, de tudja, hogy nem hagyom,
hát békén hagy. Legfeljebb a konyhapénz felét teszi zsebre és alig főz,
éhezünk mind a ketten, de nekem ez jó, mert vérmes vagyok. Neki nem jó,
sáppad is, fogy is, majd megúnja!
És a mig ezeket elmondta, úgy nevetett, hogy hatalmas vállai
belerándultak, arcza elvörösödött rövidre nyirt haja és szakálla alatt
is. Apró kék szemeiben, hatalmas szája körül egy kis gonoszság és sok
jóindulat látszott. Nem haragudott ő erre az asszonyra, ellenkezőleg:
szerette igazán és szenvedélyesen, amennyire egy hetven esztendős ember
tud, és ez ugyancsak tudott még.
Az asszonynak nem szabadott mellőle mozdulnia egy tapodtat sem. Amikor
otthon volt, ott kellett lennie közelében. Délelőtt nem igen szólt
hozzá, dobogott iróasztala mellett, perelt régi adósaival – uj
hitelügyleteket nem igen kötött már – de délután leült melléje az új
divánra és tréfált vele.
– Szeretlek – mondá – nagyon, de a pénzt még jobban.
A negyedik feleség – egy harminczhét éves szőke asszony – megölelte és
kaczérkodva szólt:
– Maga vén gonosz, ha szeretne, megengedné, hogy a leányom ide jöjjön
lakni, hozzám!
Az öreg egy kissé elkomorodott:
– Nem kivánok a lányodnak rosszat, ha már él, hát éljen, de hidd meg
nekem, én volnék a legboldogabb, ha elpusztult volna két éves korában!
Az asszony sirt, fogait csikorgatta, de nem tudott tenni mit sem. Az
öreg Jób hajthatatlan maradt és tizenhét éves leányának fönn kellett
élnie Budapesten, varrni másoknak, lakni egyedül. Ha beteg, ha
szerelmes, – az Isten verje meg azt a szerelmet! – egyedül.
Az asszony dühében nem tudott aludni. Harapta a párnát, leánya sorsa
miatt szerette volna fölégetni, megölni az egész világot, legfőképpen
pedig azt a vén, kegyetlen embert, a ki szelid mosolylyal arczán,
nyugodtan aludt, mint egy egészséges gyermek. Eh, végre is aggastyán
már, csak a rövid, erős kezeivel meg kellene markolnia a torkát…
Szemei – mint a macskáéi – villogtak az éjben. De fényük hirtelen
lehunyt, az asszony fázva gubbaszkodott össze takarója alatt. Öntudata,
iszonyú józansága visszatért.
Épp ehhez az emberhez nem szabad nyulnia. Épp a leányáért. Szent és
sérthetetlennek kellett lennie ő előtte, ez iszonyú öreg test épségének.
A móring-levélben – a melyért tulajdonképpen hozzáment – egész világosan
ki volt irva: «ha pedig valami véletlen baleset következtében, hirtelen
történnék halálom, feleségem a neki kikötött húszezer forintból nem kap
egy krajczárt sem.»
Ha egyedül maradt a negyedik feleség, verte a fehér homlokát, – arcza
fehér volt még és szép – összeharapta az ajkait. Hogy állhatott rá erre
az irásra! Hisz igy még neki kellett ügyelni a vén Jóbra! De a mikor az
– hiába iratott neki szerelmes leveleket – ragaszkodott ehhez a
passzushoz. Ő pedig sietett bárhogyan is és mindenáron biztositani
leánya jövendőjét. És hiába idegenkedett ettől az ősz férfitől, hozzá
ment mégis, hizelgett neki és tűrte szeszélyeit. Szenvedett, revoltált
örökösen, tettetett volt minden mosolya, kaczérkodásai alatt utálat és
dűh forrott, de az öreg ezt szerette és ő még mindig reménykedett, hogy
annak temérdek pénzéből valamit ki tud csikarni lánya számára. Néha ez
sikerült is, de csak igen kis összeg erejéig, de néha abszolute nem ment
és ilyenkor ez a két hatalmas alak, ez a két inkarnált akarat,
összecsapott.
Szólt az asszony:
– Éltem veled évekig, szolgáltalak, mint egy szakácsné, azt is
megfizetik. Add nekem ide a felét, annak a pénznek a felét, a mit
igértél és elmegyek.
– Megkapod az egészet, ha meghalok!
– Élj boldogul, házasodjál meg még egyszer, de én elmegyek, add ide a
negyedrészét.
– Nem adok egy krajczárt se! Menj el, ha akarsz.
– Megelégeltél. Nyerni akarsz rajtam, ki akarsz nevetni, hogy ingyért
voltam veled?! Nem fogod elérni, itt fogok maradni és várok.
Jób behúnyta szemeit. Mindig megzavarta egy kissé, ha a halált szóba
hozták. De csak egy pillanatra. A halála után való időkről úgy
intézkedett, mint életének egy jövendő korszakáról.
– Várj – mondá – el fogod érni, aztán boldog lehetsz a lányoddal.
– Összetörök addig, a leányomat a nyomorult férfiak elrontják,
megöregszik… Légy irgalmas!
– Semmi közöm a lányodhoz. Nekem családom van, azokról kell gondoskodnom
elébb.
Ellágyult – mint mindig – ha családjáról volt szó. Kezeit zsebeibe
tette, büszkén lóbálódzott egész nagy, nehéz testével. Nagyon okos, de
egy kissé brutális arczán a jóságnak szinte fényes kifejezése ömlött el.
Ez a patriarcha, a kit a világ rossz embernek tartott, csodálatosan jó
volt a családjához, olyan, mint egy hatalmas tölgy, mely a felszivott
életerőt önkéntelenül szerteömleszti ágaiba. Még sem, ebben a
szeretetben sok volt az öntudatosság, ő maga egész életén át dolgozott,
mint egy igavonó ökör; fázott, fösvénykedett, éhezett; a szerelem
örömein kivül megvont magától minden földi élvezetet, de roppant
kiterjedt családját boldoggá, gazdaggá tette. Még az unokáinak is ő
keresett férjet, feleséget. Pénzt adott velük, pénzt adott a család
minden tagjának. Egy krajczárért bebujt az ágy alá, krajczároskodott a
világban, nem bánta, ha rosznak, piszkosnak tartották. De családját
bőségben, biztosságban akarta látni és úgy is látta. Ha valamelyik
fiának, leányának, akár vejének rossz volt a sorsa, hát kikorrigálta a
sorsot, adott pénzt ujra, nyögés nélkül, egy sziszszenés nélkül, pedig a
pénzt imádta, csókolta, istenítette, nevetett rá, mint a hogy a
szinészek ábrázolják a fösvényt. Familiáját a szivére ölelte és mit
tehetett arról, hogy az oly nagy volt, hogy más senki nem fért oda?!
Legfeljebb még a szegények férköztek hozzá közel, azoknak adott, nem
mint egy jómódú fösvény, hanem mint egy jószivü gazdag.
Miért? Hogy családjának visszaadja az az Isten, kinek létezését úgy
tudta, mint a hogy tudta apját. Talán még ő szerette volna visszakapni a
szent irásokban emlegetett kamatokkal? Avagy mert tényleg szánta és
szerette őket?
Nem fösvénykedett ő a negyedik feleség leányával szemben sem. Adott
annak is annyit, a mennyit egy más szegénynek. De látni nem akarta és
nem akart róla tudni sem. Gyűlölte, mert mindig irkált haza az édes
anyjának, hogy milyen boldogtalan. És e miatt folyton komor képpel,
könyes szemmel járt körülte az asszony, pedig vignak, mosolygósnak,
kedvesnek szerette látni. Nem vette észre, vagy nem bánta, ha tetteti
is. Fiatalsága, frissesége, kaczagása egészen elbódította, de a
bódulásból akkor józanodott ki, a mikor akart. Még tréfált vele, még
csókolta nyakát és hirtelen átváltozott egy hideg és gonosz emberré, a
ki elfordulva az asszonytól, czinikusan szólt hozzá:
– Az első urad fölakasztotta magát. A halálba kergetted, mert beteg
lett, nem tudott hozományt keresni a lányodnak. Mások még rosszabbat
mondanak rád; én nem bánom, én miattam mondhatnak. A mit tettél, tettél,
én nem félek tőled, én nem adok rád.
Valahányszor harczra keltek egymással, mindig ő volt a győztes,
összetörte az asszonyt. De másnap már simogatta. Nagyon kedves volt
előtte, mindig szerette az asszonyokat, de bevallotta a fiának is, hogy
soha egyetlen-egyet sem igy. A lelke is nevetett, a mikor rágondolt és
el tudta volna hallgatag nézni órákig. Azzal keveset törődött hogy az
asszony nem szereti és hogy annak mellette élni kín. Olvasott annak
szemein keresztül:
– Szeretnéd elküldeni a lányodnak ezeket a szobákat, szeretnéd odaadni a
szájadból az ételt. Bánt, hogy neked itt jó ágyad van, azt hiszed annak
nincs…?!
Igy vesztek össze és igy békültek ki évek hosszú során át. Minden héten,
néha mindennap viadal volt köztük. És az öreg Jób erejében és
energiájában nem lett öregebb, csak az asszony kezdett őszülni; az
fáradt, egészen elfáradt.
A lánya irt neki egy napon:
«Ha adhatsz négyezer forintot, elvesz egy bizonyos fiatal ember, egy
ügyvéd!»
Letérdepelt az öreg elé. Az fölkelt, otthagyta, bement a másik szobába
és magára zárta az ajtót, hogy ne hallja sirását se. Az asszony egy
darabig kiáltott rá, aztán elhallgatott. Elment; kevés vártatva
hazajött, meggyujtotta a lámpát, lefeküdt.
Reggel tréfásan szólította a férje. Nem felelt. Amint odafordult, látta,
hogy meg van halva és a bevett méregtől arcza, meztelen karja egészen
fekete.
*
Jöttek szegény asszonyok, hogy az éjjel imádkozzanak a halott mellett.
Jób átküldte őket a másik szobába; virrasztott, imádkozott maga is.
Hajnalban megjöttek a fiai, sirva fogadta őket:
– Látjátok, a nyomorult lánya mit tett vele! – fuldoklott a fájdalomtól,
de azért megkérdezte:
– Früstököltetek már, akartok egy kis szilvóriumot?
A Wertheim-kasszából kihozta a szilvóriumot és töltött a három fiának.
Aztán a legöregebbhez fordulva, kibicsakló hangon szólott:
– Ha tudtam volna, hogy ezt akarja tenni…! Hogy ne tegye, inkább
odaadtam volna neki a pénz felét!