Szerelmes vagyok az orgona-virágba. Talán betegség is ez, hogy az
orgona-virágba vagyok szerelmes?
Alig várom a reggelt, alig várom, hogy a bokorról letörjek egy frissen
nyilt teljes és harmatos orgonaágat. Körülnézek, nem lát-e valaki? Aztán
megcsókolom. Édes szép, szűz virágom, kedvesem!
Nem jó volna, ha ilyenkor meglátna valaki, a mint arczomhoz nyomom a
virágos ágat, a mint hizelgő szókat susogok neki: «Bájos, üde, illatos
kis lányom, lilaszemü, szelid, harmatos virágom!»
*
Tele volt orgonabokorral a rengeteg nagy, sürü kert. (Tavaly jártam
otthon, megnéztem: kiritkult, kicsi lett.) Husvét után volt, az ünnep is
jó későre esett, lombosak már a fák, rejtelmes homály a régi érseki
parkban. Pedig az utak szegélye mindenütt fehér, lila, kék virágfa.
Levele nem is látszott még a temérdek török orgonának, messziről
egyetlen virágfának látszott mindenik.
Elfult a lélekzetünk, nekem és a kis Borhy Idának, a mint betévedtünk a
kertbe Ida szinte félve fogta meg a kezemet:
– Csakugyan szabad nekünk itt járni?
– Szabad! – mondám merészen és büszkén, de magam is aggódva néztem
körül. A kertben sehol egy lélek, nagy szépségével magára és ránk volt
hagyatva egészen.
Lassankint nekibátorodva bujkáltunk a lombok között. Elkiáltottam magam:
– Nincs itt senki?
– Ott van mindenki, a hol a mamám, a bálban! – jegyezte meg Ida.
Nevettünk ezen, magunk sem tudva, miért. Különösen nekem támadt
egyszerre vidám, kicsapongó kedvem. Fogtam rögtön egy gyikot Idának. Egy
öreges, zöld gyikot és beszélgetni kezdtem vele. Azt mondtam a leánynak,
hogy tudok gyiknyelven. Elhitte; büszkén és csudálattal nézett reám
feketepillás, lila szemeivel. Talán csakugyan tudtam is akkor ezt a
nehéz nyelvet, de elfeledtem azóta!
Aztán megtanitottam hangyalest fogni szabadkézzel, előadást tartottam
neki a bogarakról, akkor tanultam ezt a tudományt éppen. A
hősczinczérek, amelyek fő katonai rangban vannak a bogarak között,
nagyon érdekeltek engem is. A bogarakról a lepkékre tértünk át, de nem
volt még csak fehér, közönséges parasztpillangó és tul voltunk már mind
a ketten azon a koron, hogy ezeket kergessük, csak a szinesek érdekeltek
már. Abbahagytuk az egész tudományt és leültünk egy nagy vadgesztenye
alá beszélgetni szabad tárgyakról és orgona-virágból koszorut füzni,
bibliába valót. Egész öl ágat hoztam neki és még mind, mind keveselte:
– Többet, többet!
Koszorut kötött, nem bibliába valót, hanem a fejére valót, kaczagott,
könyezett, tapsolt örömében, a mint a fekete hajába tüzdelte:
– Szép vagyok-e?
Szótlanul, de elpirulva néztem. «Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!»
– gondoltam magamban és egy kissé szégyenkeztem is. Pedig tizenkettedik
évemben voltam már, a lány is tiz. Sokat tudtunk mind a ketten. Tudtuk,
hogy a lányok őt velem, a fiuk engem meg vele csufoltak. Azt mondták
reánk, hogy «szerelmesek!» Ugy nevettek rajtunk, hogy én majd elfakadtam
sirva. Ő csak mosolygott, elrejtette az arczát és elfutott.
Azon a napon nem jött át hozzánk, pedig a szomszédban lakott. Másnap
oszt’, a szokás ellenére én mentem át. Perczekig szótlanul állottunk
egymással szemben, kerültük egymás tekintetét.
Mintha csakugyan valami rossz dolgot követtünk volna el!
*
Az orgona-koszoru elkészült egészen, a kis Borhy Ida bámultatta magát
velem, de én alig mertem rá nézni, zavartan játszottam a fűvel, sárga
pampuka-virággal.
«Bizonyos, hogy szerelmes vagyok belé!» – gondoltam magamban és ettől a
gondolattól alig mertem megmozdulni is. Bántam, hogy elcsaltam ide,
hiszen ez az, a mi a szökés! Mit fognak mondani otthon, mi lesz? A
szivem elszorult, a szemem könybe lábbadt és a kis lány önfeledten,
vigan dudorászott magában.
Az egyik pillanatban szerettem volna elfutni, de a másik pillanatban
egész erejével elárasztott a boldog érzés, hogy milyen jó itt, vele.
Inkább meghaltam volna, mintsem hogy elváljak tőle és lassanként, lopva
rája föltekinték. És zavarom, misztikus félelmem egyszerre elmult. Kezem
egyszerre rásiklott a kis barna, ezüstgyürüs kézre:
– Tudja, mit beszélnek mirólunk? – kérdeztem hirtelen bátorsággal, de
szédülő fejjel.
– Tudom.
Megkönnyebbülve lélekzettem föl: a felelet elárulta, hogy nem haragszik
érte, sőt talán büszke rája, a mit rólunk mondanak. És ha egy kissé
elpirulva is, beszéltem _arról_ én is:
– Hát csak hadd mondják!
De nem ezt szerettem volna mondani, hanem azt, hogy veszek neki egy
palotát, patakot, elviszem a tengerre; – selyem-ruhákat vásárlok neki; –
könyveket, olyanokat, a milyeneket én olvasok titokban, szépséges szép,
homályos, nagyoknak való regényeket. És megmentem, ha bántani akarják,
megfogom a száguldó paripák kantárszárát, egy rántás a szíjon, egy
fölkiáltás és én fölragadom, karjánál fogva… Mint a hogy olvastam, mint
a hogy elgondoltam volna olvasás nélkül is, vad, fantaszta, különös
fejemmel, az örök lázra örökké hajlandó szivemmel.
Az – emlékszem világosan – nem jutott eszembe, hogy megcsókoljam. Csak
karján és haján szerettem volna végigsimítani a kezemmel. Vagy megkérni,
hogy üssön rám, a hogy tud. Csaknem kimondtam már, de olyan szelid,
olyan nyájas, olyan alázatos volt.
– Hova megyünk most? – kérdé csendesen.
– A hova akarja!
Kézen fogtuk egymást és ballagtunk ismeretlen, misztikus, vad utakon,
arra, a merre egy fehér kőszobor látszott. Egészen kifáradtunk, a mig
odaértünk; szerettünk volna leülni, de nem volt hová.
Az egyetlen padon egy kövér, öreg barát szunyókált. Orgona-buga ütögette
a piros orczáját, fehér fejét, de ez nem zavarta, lezárt pillákkal
mosolygott megelégedetten. Nem törődött a napsugárral sem, mely erről
is, arról is – a hogy a virág hajlongott – végigfutott rajta. Egy fiatal
gyik is éppen ott szaladgált a bocskorán, két csikos czinczér mászott
fölfelé a fehér övén…
Roppant barátságosnak, nagyon szelidnek látszott, nem átallottam, nem
féltem hirtelen, bátran köszönteni:
– Laudetur Jesus Christus!
Még álmában köszöntött vissza:
– Szervusz!
*
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy világosan emlékszem csak egy részére is
azoknak a gondolatoknak, melyek akkor egyszerre telerajzották egyrészt
koravén, másrészt meg gyermekinél gyermekibb fejemet. Az érzésre is csak
ugy emlékszem, mint illatára a kertnek. Egyszer igen jól, máskor meg
semmiképp. Minden összefüggés nélkül való, éles, de alig érthető
részleteire emlékszem akkori lelkiállapotomnak. Például arra, hogy meg
kell tennem, a mit tettem, mert ha nem, a kis Ida elmegy más városba,
soh’se látom többé. És, hogy kötelességem cselekedni végre…
Hogyan jutott eszembe, nem tudom, de eszembe jutott, hogy fölszólítsam a
barátot arra: eskessen bennünket össze, de rögtön, de titokban…
egyszerüen!
Magára a képre egész rikítóan emlékszem. Hogy én mit mondtam, abból mit
sem tudok, de most előttem áll a széles arczu, mosolygó, vén
francziskánus, a mint igy szól:
– Azt akarod, hogy összeadjalak benneteket?! Hopp hó, komolyan meg
akartok esküdni? Mi a neved?
Megfogta a kezünket:
– Hol a pénz érte? A nevetek?
Aztán a térdei közé vont mindkettőnket és megkérdé Idát:
– Akarsz-e ezen tisztességes fiunak felesége lenni?
– Igen! – mondá az csendesen.
A barát valami különös nyelven összeduruzsolt valamit; volt ebben egy
kabalisztikus, semmiféle vallásos szertartásban elő nem forduló szó,
mely akkor is feltünt nekem, ez, hogy «dehóremeróma»! Aztán egymáshoz
dörzsölte a fejünket és mondá:
– Elmehettek, minden rendben van!
Elégedett kaczagása volt az áldás, melyet utánunk küldött.
Délután volt még, de már éreztük, hogy elmul a nap, este lesz. Csaknem
futottunk ki a kertből, a mikor kiértünk az utczára, Ida levette fejéről
az orgona-koszorut, én vittem a kezemben.
– Nem szabad megtudni senkinek! – susogtam.
– Senkinek!
*
Nem tudta meg senki. Nem is csufoltak bennünket tovább, mert én
vigyáztam nagyon. Kevesebbet játszottunk együtt, fiutársaságba kezdtem
járni, bár a kis Ida velem akart lenni mindig. Magunk között se
emlegettük a dolgot, hanem azért tisztában voltunk vele. Ő tudta
kötelességeit, nem is állott szóba más fiuval és sütött-főzött rám,
mihelyt csak egy kis maradék-lisztre tehetett szert. Kis kalácsokat
hozott a szoknyája zsebében, én csak igértem neki, igértem mindig,
mindent.
Nagyon jól éltünk, ritka szép békességben. És közös álmunk nem
egyszerre, hanem lassan foszlott szét. Olyan jó volt, olyan sokáig
értünk oda, a mig egyszerre csak nevettünk az egészen. De aztán
rohamosan hervadt el az orgonavirág-koszoru…
A többit tetszik is tudni, három fiatalabb lánytestvére volt, nagyok és
erősek, férjhez kellett menni azoknak is. Megkérték – elment, eltűnt.
*
Csak a kis Borhy Ida tünt el; – az asszonynyal, a ki belőle lett,
sokszor találkozom. Egy sovány, keserü arczu, fehér ajku asszony.
Közönyös irántam ő is, én is egészen közömbös. Pedig soha senkit sem
szerettem mást.
De hisz ez a némber csaknem egy azzal, a kivel tavaszi lombok alatt örök
esküt esküdtem egykor. Semmi köze _ahhoz_ ennek.
Oh tudom, hogy a kis Ida ebben az orgona-virágban van, melyet
titkos-szerelmesen arczomhoz szorítok. Bájos, üde, illatos kis lányom,
lilaszemü, szelid, harmatos virágom!
Nem lát-e valaki, a mint csókollak, édes szép szüz virágom, kedvesem!