Nem emlékszünk, hogy Aigner kiadásában külsőleg ily szép könyv jelent
volna meg. Papír, betű, berendezés, csínt és választékosságot árulnak
el. A szerző phototyp arczképe is sikerűlt. Vajha egy színvonalon állana
külcsínjával belbecse. Sajnos, hogy nem úgy van.
A mű hőse, Ilonka, Enyingen született «piros pünkösd pirosló hajnalán».
Anyja Mari, mint egészen árva, a Balaton mellett, Körösdön élt, a hol
egy vadász – Loránt – vadászat közben addig kerűlgette, hogy a szegény
leány «elesett» s ez elesés gyümölcse lőn Ilona Enyingen, a hova a
körösdi nép dühe üldözte volt az «elesett» Marit. Loránt némi kis
birtokkal kárpótolta a nő elrablott becsületét. E birtokon nevelgeté
gyermekét a szerencsétlen anya, míg nem Loránt – neje elhaltával – ősi
kastélyába veszi Ilonkát s tündéri hajadont nevel belőle. A szerző
bocsánatot kér az első éneket elfoglalt e hosszú prológért. S valóban
épen annyi szükség volt elmondani az anya történetét, mint a mennyi
joggal elmondható lett volna a nagyanyáé is. Hanem az első ének két
végsora már sejteti a mű czélját, kifejlését:
«Ilont megüldi majd a Nemesis
Parázna vére, nevelése is.»
Tudniillik a saját sorsán elkeseredett anya mindenkép csak arra
tanácsolta, hogy írigylett, gazdag asszony legyen; a fény mindent elföd,
akkor az ember alázatosabb lesz előtte, mint az eb. Ilon tehát nőül megy
a dúsgazdag, vén Báthoryhoz, holott titokban már Dezsőt szerette
«mélységesen». A czélját ért anya meghal. Ilon pedig nem bírja ki
szerelme kínját az agg férfi oldala mellett, s elszökteti magát Dezső
által, ott hagyván az öregnek emlékül a csecsemő Tamáskát. A szökevények
idylli életet élnek a Kárpátok tövénél, a hova elvonultak. De az idylli
boldogság nem tart sokáig. Ott is van a mézes tálhoz egy legyecske. Az
ifjú házi barát, Máriássy Barna, korcsolyázás közben már csókolgatja
Ilont, a ki e csókolást szívesen tűri s nem sokára azzal végzi, hogy
vadászat alkalmával egy vadászkunyhóban a legpőrébb helyzetben kapja
őket Dezső, a ki aztán «megvetéssel hagyja el a bestét».
«Furdalja vádja, bűne fojtja, rázza
S kinos sirásba tör ki a parázna!»
Dezső megy a «szabadságharczba», Ilon pedig Barnához – természetesen
csak vendégszerepre, – s attól majd tovább, másokhoz, új meg új
kalandra. Üres, czéltalan tivornya foly hosszasan a Báthory házánál.
Rajza is épen olyan a hatodik énekben. A tivornyától megcsömörölvén
Báthory, oda hagyja otthonát és szintén fölcsap Czegléden honvédnek.
Azok közt már Dezső is ott van. A táborban egymásra ismernek. Azt hinné
az ember, hogy most következik a rettentő bosszúállás, de nem következik
hosszú ékesszólásnál egyéb. A pisztolyt ugyan emlegetik, de abból csak
dictió sül ki. Megegyeznek abban, hogy nem pusztítják egymást, hanem az
ellenséget, mert ütközet előtt állnak:
«Szegény magyarnak omlik drága vére,
Szüksége van még minden gyermekére.»
A csaták hevében golyó találja szegény Báthoryt. Vége minden bravour
nélkül. Életet is vesztett, feleséget is. Hanem Dezsőt Pesten egy
vendéglőben találkozásra hívja egy ismeretlen ismerős – már mint Ilona s
tőrvetéssel próbálja őt visszacsábítani a régire. De nem sikerül a tőr,
bár a meztelenségig megy az ingerlő csábítás. Elérkezik a világosi nap.
Dezső lelövi magát lova hátán,» így tört tüzes lelkére az árulás» t. i.
a honárulás. De nem hal meg. Ilonka utána vándorol, fölfogja, elviszi,
ápolja. Mind hiában, nem gyógyíthatja föl s Ilon nevével adja ki lelkét.
Ilon pedig megtörve vissza megy Báthorra, ott is kis fiát Tamáskát
koporsóban leli, reá omlik s meghal.
Ime kihalt tehát az egész társaság, melynek e játékban valami
jelentékenyebb szerepe volt. Talán csak Loránt és Máriássy Barna vitték
el szárazon. S most ha már eltekintünk a holtak fölött s megbíráljuk
életöket: mi szépet vagy mi jót mondhatunk felőlök? Volt-e bennök
rokonszenvünkre vagy legalább érdekeltségünkre érdemes valami? Meg
tudta-e aranyozni a költői képzelet és művészet ereje ama gyarló
anyagokat, melyekből ez a kép össze van állítva? Sőt van-e az
összeállításban, a mese megalkotásában és szerkesztésében lelemény,
érdekfeszítő változatosság, van-e egység, előhaladás, kifejlés? Mindezt
_Szép Ilonká_ban nem találhatni. Csábítók és csábítottak rajza ez, a
melynek igen vékony cselekvényszálait semmi sem fűzi együvé. Hősei már
természettől gyarlók, küzdelmök semmi s bukásuk nem a sorsukkal való
küzdés vagy ballépés eredménye. A köznapi élet árjából merített frivol
történetecske ez, mely csak a művészet varázsa által nyerhetné
bocsánatunkat vagy részvétünket. A társadalmi erkölcsök semmibe vétele,
az érzéki gyönyör kiszínezése ez, a nélkül, hogy sivár vidéke fölött egy
magasabb légkör derűje mutatkoznék. A műben épen úgy hiányzik az
idealismus, mint a valódi realismus. E gyönge vagy nyomorúlt emberek
rajza inkább csak tényeket, helyzeteket nyújt, mint fejlődést, az
emberek és viszonyok benső mivoltát. A szenvedély realismusának erős és
jellemző vonásai helyett csak az élet fölszínének némi tarkasága tárul
föl előttünk, s a költői kedély csapongása helyett a legtöbbször csak
vásott vagy ízetlen humor szikráit nyerjük, melybe oly kevéssé vegyűl
pezsgő jó kedv, mint valódi fájdalom. De magyar typikai vonásokat sem
találhatni a jellemrajzban. A személyek épen úgy játszhatnának, a
cselekvény épen úgy megtörténhetnék Franczia-, mint Magyarországon. E
hiányt még jobban kiemeli a magyar forradalom háttere, mely épen oly
kevéssé hangzik össze a mű tárgyával, mint hangulatával.
Nem levén a szerzőnek jellem- és cselekvényről sok mondani valója, az
előadás egyéb csinálmányaival pótolgatja. Ilyen csinálmányfélének
vagyunk hajlandók venni már azt is, hogy az énekeket magyar, latin,
német és angol mottókkal látta el. Ez is egy kis pipere. Az előadásban
és verselésben való gyakorlottságát egyébiránt épen nem vitathatni el a
szerzőtől. Ebben van ereje. Nem egy részlet dicséretes bizonyítékot ad
erről. De viszont kelletén túl szószaporító, üres leírásokban bővölködő.
A keresettség, az affectatió minden lépten-nyomon üldözi, versekben,
rímekben, szavakban, kifejezésekben. Alig van lapja, mely erre
kisebb-nagyobb mértékben példát ne mutatna. E miatt aztán néha olyanná
válik nyelve, mintha valamely idegenből eröltetve fordította,
zsugorította volna össze. S végűl nem tudjuk, mennyire emelhetik a mű
értékét vagy hatását azon egyéni reflexiók, a melyeket a szerző úgy hoz
föl itt-ott, mintha az ő subjectiv élményei is megfelelnének e frivol
kalandok egyes részeinek.
Az előszóból megtudjuk, hogy szerző verses regényével tavaly az akadémia
Nádasdy-jutalmáért pályázott és nem nyert. Szerző vádolja az akadémiát,
hogy félreismerte művét, midőn az érzéki gyönyörök kiszínezésének, a
társadalmi erkölcsök lábbal taposásának nevezte. Semmit sem szólna – úgy
mond – ha az akadémia csak műve értékéről ítél vala, nem pedig
irányáról. Mi úgy tudjuk, hogy az akadémia nemcsak irányáért ítélte el,
nemcsak a frivolságot hibáztatta benne, hanem a cselekvény és jellemrajz
gyöngeségét is. Szerző az előszóban hosszasan védi műve erkölcsi
irányát, de mi nem hiszszük, hogy az olvasó közönség több épületest
találjon benne, mint az akadémia.