A _Nyelvőr_ ez évi kilenczedik füzetében Bánóczi József Greguss _Magyar
költészettan_át ismertetvén, a többek között így szól:
«Néhány évvel ezelőtt Szász Károly szólalt föl egy nyelvi kritika
alkalmával épen a _Nyelvőr_ben, hogy hát szóljanak hozzá: mi van a
költőnek a nyelvvel szemben megengedve, mi nem? A fölhívás
eredménytelenül hangzott el, pedig a kérdés megérdemelné a szorgalmas
adatgyűjtést és tüzetes fejtegetést. Hogy mit lehetne aztán
megállapítani? Aligha egyebet, mint a mit Greguss mond. E sorok annyira
a _Nyelvőr_ szellemében írvák, hogy magáért a tárgyért, de megizelítőül
is ide igtatjuk: A költői szabadságot rosszul értelmezik, a kik a költő
azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el,
midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az _ik_-es igét
iktelenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja: _karom_, tájszókat,
népies kiejtéseket és szokatlan szórendet, inversiókat engedjen magának.
Baj, ha a sors hibák elkövetésére kényszeríti az írót, mert ez azt
jelenti, hogy még nem lett elég ura a nyelvnek s nem bír benne könnyen
és fesztelenül mozogni; csakhogy ez esetben a költői szabadság inkább
érdemli a költői kényszerűség, szorultság, mintsem a szabadság nevét. A
vers teljességgel nem szabadítja föl az írót hiba elkövetésére. A költői
szabadság nem hibákat enged meg, hanem szokatlanabb kifejezéseket és
fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű tárgya és hangulata által
igazolhatók.»
Nagy megütközéssel olvastuk e sorokat, nem mintha a _Nyelvőr_
dolgozótársaitól, mint egyoldalú nyelvészektől a költői nyelv
tekintetében egyebet várnánk, mint oly szabályokat, melyeket valamire
való költő el nem fogadhat, hanem mert Gregusshoz, a költészettel
tüzetesen foglalkozó æsthetikushoz és költőhöz teljességgel nem illenek
oly állítások, melyek épen oly ellenkezésben állanak magával a dolog
természetével, mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával.
Itt valami tévedés foroghat fönn: vagy a Greguss szövege homályos, vagy
az ismertető szándékosan ferdít. Azért megszereztük Greguss könyvét,
kikerestük az illető sorokat, melyek íme itt következnek:
«Ez a helye megemlékeznünk a költői szabadságról. Ezt rosszúl értelmezik
a kik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát
követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az
_ik_es igét iktelenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja: _karom,
cselédjei_ helyett: _cselédi_, tájszókat, népies kiejtéseket (_volt_
helyett _vót_, _volna_ helyett _vóna_) és szokatlan szórendet,
inversiókat engedjen magának. Baj, ha a vers hibák elkövetésére
kényszeríti az írót, mert ez azt jelenti, hogy még nem lett eléggé ura a
nyelvnek s nem bír benne könnyen és fesztelenül mozogni; csakhogy ez
esetben a költői szabadság inkább érdemli a költői kényszerűség,
szorultság, mintsem a szabadság nevét s egy franczia tanár, Banville, e
helytelen poetica licent-i ára gondolt, midőn iskolai könyvében a költői
szabadság czikkelyét ez egy szóval írta meg: «Nincs». Mi volna e szerint
a költői szabadság? A mi nem szabad. A vers teljességgel nem szabadítja
föl a költőt hiba elkövetésére. Igazán _ik_-es ige _ik_-telen ragozása
hiba és a költő nem is mondhatja _születik_ helyett _szület_. A tájszó,
a népies kiejtés nem mindig hiba, néha szépség; a _karom karomat_
helyett, _cselédi_ soha sem hiba; az inversio pedig nemcsak hogy nem
hiba, de a pathosz és indulat nyelvének épen követelménye akár versben,
akár prózában. A költői szabadság tehát nem hibákat enged meg, hanem
szokatlanabb kifejezéseket és fordulatokat, ezeket is csak úgy, ha a mű
tárgya és hangulata által igazolvák.»
Ez idézetből kitetszik, hogy a Greguss szövege kissé homályos, a
mennyiben a költői szabadságot előbb a mások, utóbb pedig a maga
értelmezése szerint határozván meg, mindenütt példákkal világosítva, e
két értelmezés között az átmenet nem elég világos – mintha egy-két szó
véletlenül ki is maradt volna, – s a szöveg elő- és utórésze
ellentmondásba látszik összefolyni. Mindamellett figyelmes olvasás után
észre vehetni az iró czélzatát. S mit tesz az ismertető? A szöveg
nehezen érthetőségéről hallgat, a helyett azt megcsonkítva, Greguss
meghatározásának oly ferde értelmet ad, a melynek Greguss egyenest az
ellenkezőjét vallja, s fennen hirdeti, hogy az a _Nyelvőr_ szellemében
van írva.
Tehát a _Nyelvőr_ szelleme hirdeti azt az új ukázt a költőknek, hogy
_karomat_ helyett _karom, cselédei_ helyett _cselédi_ nem költői
szabadság, hanem nyelvhiba, s a ki azt tollára venni merészkedik, a
nyelvrontás bűnét követi el. Ha ez állana, akkor a _Halotti beszéd_en
kezdve összes codexeink versben és prózában a nyelvrontás bűnében
leledznének s Farkas Andrástól Arany Jánosig, mint Hamlet mondja, senki
sem kerülné ki közülünk a mogyorófa-pálczát. A _Nyelvőr_ szellemének e
nyilatkozatát arra sem tartjuk érdemesnek, hogy régibb és újabb
költőinkből s magából a népköltészetből vett idézetekkel megczáfoljuk –
százával találhatni reá czáfoló példát – s csak azt jegyezzük meg, hogy
nincs a világnak az a nyelvésze, a ki elvitassa a magyar nép ajkáról e
dalt:
Eladtam a kakasom
Tizenhárom garason, stb.
vagy elhitesse a magyar közönséggel, hogy Aranynak e sora rossz
magyarság:
S ott levágták Felicziánt
A király cselédi.
A mi az _ik_-es igéket illeti, csodálkozunk, hogy a _Nyelvőr_ szelleme
oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Ha jól
emlékszünk, a _Nyelvőr_ még a prózairókat is föl akarta szabadítani az
_ik_-es igék igája alól, s most íme a költőknek egészen ellenkező ukázt
ad ki. Mi részünkről ragaszkodunk Révai tanához, de épen nem tartjuk
nyelvrontásnak, ha a költő a népköltészetre támaszkodva, a szép hangzás,
sőt mérték vagy rím kedvéért is (kivéve a szenvedő igéket) némely
_ik_-es igét nem _ik_-es formában ragoz.
Greguss helyesen mondja, hogy az inversio nemcsak nem hiba, de a pathosz
és indulat nyelvének épen követelménye akár versben, akár prózában. De
meddig terjednek az inversió határai, csak világos analogia útján
indulhatunk-e, vagy a nélkül is merhetünk a hangulat és szenvedély
természete és szüksége szerint? ezek oly kérdések, melyeket előlegesen
bajos eldönteni. Annyi bizonyos, hogy a költő nem véthet a nyelv
szelleme ellen, de a nyelvtan nem képes mindenre szabályt adni, s
legkevésbbé a stíl oly sajátságaira, melyek a szenvedélyes vagy humoros
kedélyállapotból szívják táplálékukat. Itt nem annyira szabályról, mint
egyes esetek megítéléséről lehet szó. A költő s a stiliszta is merhet,
de e szabadság csak úgy igazolható, ha a merészséget siker koronázza.
Azért a _Nyelvőr_ tegyen le arról, hogy a költői nyelv, sőt a széppróza
törvényeit is véglegesen szabályozza. A stílnek bizonyos oldalát nem
tanulhatni meg a nyelvtanból, a szabályok tudása és alkalmazása még
magában senkiből sem teremt nyelvművészt s a csak tisztán nyelvész nem
is válik azzá.