Iróink sokkal hamarább érdeklődtek népmeséink, mint népdalaink iránt.
Gyűjteni is hamarább kezdték. A míg népdalainkból Kulcsár «Hasznos
Mulatság»-aiba csak egynehány lőn följegyezve, Gaal és Majláth
(1822–25.) egész köteteket adtak ki. Igaz ugyan, mindketten német
nyelven bocsátották közre gyüjteményöket s meséinknek a német
közönséggel való megismertetését tűzték ki főczélul, de mégis nevezetes
mozzanat volt ez s csodálatos, hogy irodalmunkban oly kevés visszhangra
talált. Nem hogy új gyűjtők állottak volna elő, kik magyar nyelven adják
ki gyűjteményöket, hanem még egy Kazinczy sem talált kiadót Majláthnak
általa lefordított gyűjteményére. Egész Erdélyi-ig senkit sem látunk
megjelenni téren, sőt Gaal meséinek magyar gyűjteménye is csak
napjainkban látott világot. Az ok alkalmasint ott rejlett, hogy
nyelvészeink és æsthetikusaink akkor még keveset foglalkoztak a népi
elemmel, költőink sokkal inkább el voltak foglalva a régibb és újabb
klassikusok tanulmányával, mintsem kedvök és idejök lett volna a néptől
is tanulni valamit, a közönség pedig nem azért vett könyvet, hogy azt
olvassa belőle, mit otthon a szolgálók és gyermekek csevegnek. Gaalt és
Majláthot is, kik inkább német mint magyar írók voltak, az az élénk
mozgalom sodorta magával, mely a német irodalomban a népi hagyományok
gyűjtése körül ez időben oly általánossá lett.
Erdélyi népköltési gyűjteménye is, melyet a Kisfaludy-társaság ægise
alatt adott ki, népmesékben meglehetős szegény. A népdal mellett a mese
csak mellékes s mintegy függelék. Maga nem gyűjthetvén, gyűjtői inkább
csak a dalok iránt érdeklődtek, mert a népdalokat a középrend is énekli
nálunk, kivált mióta nemzeti zenénk visszanyerte régi jogát, ellenben a
népmeséket a csak kissé mívelt ember is megveti. A gyűjtők, úgy látszik,
sem szeretetből, sem tudományos érdekből gyűjtöttek s inkább csak azért
küldöttek be egypárt, hogy abból is küldjenek valamit. A népdal nagy
csomagokban érkezett, a népmese csak mutatványkép. Sokkal gazdagabb
Erdélyi másik gyűjteménye (1855), melyet leginkább tanítványai
gyűjtéseiből állított össze. De mindez, mint Gaal gyűjteménye csak egy
pohárnyi víz abból a nagy forrásból, mely naponként zavarosodik és apad
ugyan, de néhol még elég tisztán s bővön csörgedez. Ugy látszik, hogy
ezt érezni is kezdjük. Ime két-három év óta örvendetes mozgalmat látunk
a népmesék gyűjtése körül. Másfél év alatt Merényi négy kötetet
bocsátott közre, melyekben sok új mesét találunk. Kriza székely
népköltési gyűjteményt indít meg, melynek második kötetében gazdag
gyűjteménye legszebb meséit fogja közölni. Legújabban Arany László
jelent meg e téren egy szintén becses gyűjteménynyel. A kritika is hozzá
járult a mozgalomhoz, ha nem is annyira, a mennyire óhajtjuk. Henszlmann
1847-ben a «Szépirodalmi Szemlé»-ben egy igen nevezetes czikket írt
népmeséinkről, Ipolyi Magyar Mythologiájában egy s más oldalról szintén
kiterjeszkedett reájok, legújabban pedig Arany János igen helyes
szempontokat pendített meg a gyűjtés és elbeszélés körül.
E mellett gyűjteményeinkben csaknem fokozatos haladást vehetni észre.
Első mesegyűjtőnk Gaalnak mind német, mind magyar gyűjteménye csak
kisérlet és sok nehézséggel küzdő kisérlet volt s épen nem lehet
csodálkoznunk, hogy csak félig-meddig sikerült. Német gyűjteményéről jól
jegyzi meg Grimm, hogy előadása nyújtott s néha bele téved abba a hamis
ironiába, melytől, úgy látszik, a modern elbeszélők nem tudnak
menekülni. Magyar mesegyűjteménye meglehetősen ment ugyan e hibáktól, de
mindenütt látszik, hogy nem merített gazdag és tiszta forrásból.
Meséinek sokkal jobb és kerekebb variansai élnek a nép ajkán. Előadása
bágyadt, magyar íz nélküli, sem elég naiv, sem elég magyaros. Meglehet,
hogy azok a Bécsben állomásozó katonák, kik meséi nagy részét tollba
mondták, már sokat feledtek abból, mit otthon hallottak s igyekeztek egy
kissé czifrán kitenni magokért, meglehet, hogy neki magának is kevés
érzéke volt a magyar népi előadás és nyelv sajátságaihoz. «Itten a
tengerek között – mond egyik meséjében – lakott egy Gaal nevezetű
király, kinek a tengeren mindig voltak halászai háromszáz csolnakkal,
hogy ne csak _halásznának_, hanem ha mit _hozna_ a víz, azt is
_kifognák_. Azon tájban kinéz várából Gaal király s látja, hogy a
tengeren valami emberforma _lebegne_; mindjárt reá kiált a halászokra,
sietnének eleibe annak, mit ott a _víztől hozni látnának_.» Igy szokott
ugyan beszélni az obsitos, meg a falusbiró vagy egyházfi, midőn
hivatalos dictiot tart, de a meséket soha sem beszélik így. Ily s
másnemű tudós magyartalansággal pedig tele van a könyv. A Majláth német
gyűjteményében egyaránt hiányzik a hű felfogás és egyszerű elbeszélés.
Aztán ő inkább feldolgozó s igen vadászsza és halmozza a csodást, holott
a népmese lényege a mindennapi és csodás összeolvadásában rejlik.
Erdélyi gyűjteményében már jobb az elbeszélés, élénkebb, folyékonyabb,
magyarosb, de még sem eléggé egyszerű. Aztán hiányzik belőle valami, mit
bajos megmagyarázni: a könnyed haladás, a keresetlen naivitás varázsa, a
természetes fordulatok, a csak oda vetett, de annál jellemzőbb rajz, a
hangulat bizonyos zavartalan egysége, a nyelv pongyola bája, szeszélye,
festőisége s önkénytelen sajátossága. Merényi meséiben már több van ez
elemek némelyikéből, kivált a kifejezések sajátosságából, csak az a baj,
hogy hamar bele esik a túlterheltség és túlszínezés hibájába, mi
feldúlja az elbeszélés egyszerű folyamát s a hangulat naiv
természetességét. Meséiben sok az új és érdekesbnél érdekesb lelemény,
de néhol el van nyújtva vagy pedig forcirozva. Kitartó szorgalma, a népi
iránti erős érzéke sokat fölszed, mindent megtart, de phantasiája kissé
hajlandó octroyálni, még mythologiai adatokat is. Újabb meséi már inkább
mentek e hibáktól s úgy látszik, hogy egyik legkitünőbb mesegyűjtőnkké
fog válni. Minden esetre irodalmunk ez ágának új lendületet adott s
meséinket eddig nem ismert vagy mellőzött sajátosságában igyekezett
feltüntetni. Arany László meséiben szintén haladás van, a mennyiben az
elbeszélésben felülmulja elődeit s ez a mi gyűjteményét leginkább
kitünteti. Nem mondhatni ugyan, hogy elbeszélésében minden báj egyesül,
mi a magyar népmesék sajátsága, de sok van meg belőlök, több, mint a
mennyit eddig gyűjteményeinkben találhatni. Úgy látszik, hogy mint
nagyon fiatal ember, ki gyermekből csak most serdült ifjúvá, emlékezete
élénk, kedélye friss, phantasiája naiv s így könnyebben visszaadhatta az
általa ismert meséket, mint azok, kik mindebből már sokat vesztettek s
inkább csak a reflexio segélyével igyekeznek magokat bele tenni a
mesevilág naivitásába. Nem irva még eddig semminemű irodalmi művet, most
is csak emlékeit akarva elbeszélni, és úgy a hogy hallotta vagy máskor
elbeszélni szokta, önkénytelen a hűség és közvetlenség bélyegét kellett
nyomnia gyűjteményére. E mellett nyelve, hogy úgy szóljunk, népmeseileg
legmagyarabb. Erdélyinél gyakran megüti az ember fülét egy-egy irodalmi
reminiscentia. Nem egyszer fordulnak elő ilyesmik: _eldobatott_ a
vakaró; százszor is elmondta _azon_ szavakat; _követelte_ a bárányt;
minden alattvalójától _tiszteltetik_ és _becsültetik_ stb. Merényinél is
eleget találhatni, a mi sem eléggé népi, sem magyaros, például: _légi_
úton, alig hangzott el a _parancs_ utolsó igéje; csúfos halállali
kimultát; az embercsontok már _gyakoriabbak_ lettek stb. Arany Lászlónál
ilyest nagyon keveset találunk, azok sem annyira irodalmi
reminiscentiák, mint inkább nem jól talált kifejezések; például:
_süttette_ hasát a _nappal_. Aztán sehol sincs meg nála a népi
sajátságok vadászása, a mi ilyes van, az önkénytelen jött és sehol sem
kirivó. Erdélyinél a sajátosság kevés, Merényinél igen sok, annyira,
hogy affectál vele. Arany László se nem keresi, se nem halmozza, hanem
mindig megtalálja s épen csak úgy mondja el, mintha semmi érdekest nem
akarna mondani. Az előadásban némi nyujtást találunk ugyan, de nem
annyit, mint Merényiben. Erdélyinél a mesék nagy részt meglehetős
szárazon vannak előadva, a színezés kevés, Merényiben igen sok, Arany
Lászlónál épen annyi, a mennyi kell. Alkalmasint öntudatlansága őrizte
meg e hibáktól, melyekbe könnyen bele esnek a legtudományosabb
készültségű mesegyűjtők is s annál inkább, mennél több költői tehetségök
van. Fog-e Arany László e becses tulajdonsága az évekkel együtt
öregbedni? Kételkedünk benne. De szerencsés körülmények közt könnyen
megeshetik, hogy a mesevilág több oldalú és tudományos ismerete
megtarthatja, sőt erősbítheti mind elbeszélő tehetségét, mind sajátságos
előadását. Legalább van példa reá, bár fölötte ritkán.
A mi a gyűjtemény anyagát illeti, nem mondhatjuk épen gazdagnak. A Gaal,
Erdélyi és Merényi gyűjteményei valamivel gazdagabbak. E gyűjtemény
néhány meséjének magunk is jobb variansait ismerjük a nép ajkáról.
Ilyenek: «A vak király.» «A veres tehén.» «Őzike.» «Fehér ló fia.» De
vannak benne igen jók s köztük olyan is, melyet hívebben ad, mint az
eddigi gyűjtők. Például a «Kis ködmön» itt sokkal jobb, mint Jókainál.
Ott a menyasszonyt a lakodalmas asztaltól költik fel s küldik borért a
pinczébe, mi ellenkezik a népi szokással, itt az atya akkor küldi
leányát a pinczébe, mikor a kérők jönnek, részint hogy eltávolítsa,
részint hogy megemberelje a kérőket, mi sokkal természetesb s a nép is
úgy beszéli. Van egynehány olyan mese is, melyek nem tartoznak
legeredetibbjeink közé. A «Dongó és Mohácsi» czíműben egypár részlet
hasonlít Grimm «Doctor Allwissend»-jéhez, a «Kakaska és jérczike» pedig
majdnem egészen az, mi Grimmnél «Von dem Tode des Hühnchens» stb. De
gazdag e gyűjtemény oly mesékben, melyeket eddigi gyűjtőink nem igen
méltattak figyelemre. Értem a dajka- és állatmeséket. Ezekben az előadás
bája is felülmulja a többieket, oly vonzó, naiv és egyszerű. Bátran
kimondhatni, hogy Grimm gyűjteményének e nembeli meséivel szerencsésen
versenyzenek. Egy párt közülök ide igtatunk, úgy hiszszük, meg fogják
köszönni olvasóink.
Az egyik, melynek czíme «A kóró és kis madár», itt következik:
«Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis
madár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:
– Kis kóró, ringass engemet!
– Nem ringatom biz én senki kis madarát.
A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment-mendegélt, talált
egy kecskét:
– Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró ragni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy farkast.
– Farkas! edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’
ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy falut.
– Falu kergesd el a farkast.
Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem
ment kóró rágni, a kóró még sem ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy tüzet!
– Tűz! égesd meg a falut.
Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment
kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’ ringatta a kis
madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy vizet!
– Víz! oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment
farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró
rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy bikát:
– Bika! idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu
égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni,
kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy furkót:
– Furkó! üsd agyon a bikát.
Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet
oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas
nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’
ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy férget:
– Féreg! fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika ütni, bika nem ment
vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu
nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment
kóró rágni, a kóró még sem ringatta a kis madarat.
Megint ment-mendegélt a kis madár, talált egy kakast:
Kakas! kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget, szalad a féreg, fúrja a furkót, szalad a
furkó, üti a bikát, szalad a bika, issza a vizet, szalad a víz, oltja a
tüzet, szalad a tűz, égeti a falut, szalad a falu, kergeti a farkast,
szalad a farkas, eszi a kecskét, szalad a kecske, rágja a kórót, a kóró
bezzeg ringatta a kis madarat.