E mű, a mint a névtelen átdolgozó is megjegyzi, Jerrold Douglas ily
czímű munkájának Mrs. Caudle’s curtain lectures (Caudlené ágybeli
leczkéi) átdolgozása. A jeles angol humoristának bizonyosan egyik
legsikerültebb műve. Biztosan, művészi kézzel s lélektani vonásokkal van
itt rajzolva egy különben jó, de nyelves asszony, ki minden semmiségből
pörpatvart sző s ha egyszer belejő a beszédbe, önmagát izgatva beszél
beszél, a meddig csak el nem fárad. Tulajdonkép soha sem fárad el. Nem
azért hallgat, mintha nem volna még mondanivalója, vagy meglippent volna
a nyelve, a világért sem, hanem, mert férje már nem mond ellent, vagy
épen elaludt. Férje, Kukli uram, a jámbor kereskedő, napestig boltjában
van elfoglalva, de este tíztől reggeli hét óráig sehova sem menekülhet,
kénytelen lefeküdni és hallgatni neje prédikáczióit. Kukliné mindig
talál textust, sohasem fogy ki a beszédből. Ha férje egy jó barátjának
ötven forintot kölcsönzött, ha a kávéházból pipafüstöt hozott haza, ha
barátjával a «Három rózsá»-nál talált vacsorálni, ha ernyőjét oda adta
valamelyik ismerősének, ha későcskén jövén haza, kirukkol vele, hogy
ezután külön kapukulcsot csináltat magának, ha feleségénél fiatalabb és
szebb nőszemély köszön neki, ha merészel szót emelni, hogy a szobát nem
kellene annyiszor zsúrolni s több efféle: Kukliné mindjárt előáll
egy-egy prédikáczióval s ha utazni mennek, az úton Pesten, Drezdában
minden nap akad egy-egy tárgy, mely fölött papolni kell. Sőt halálos
ágyán sem hallgathat. Meg nem tud halni addig, míg nem tart egy
prédikácziót arról, hogy nem a vékony czipőben hült meg, nem azért
beteg, hanem Kukli uram viszi sírba, miatta hült meg, hijába szabadkozik
Kukli uram, mert egyetlen férfi sem ölte meg feleségét úgy, hogy
halálának más okot ne tudott volna kapni.
Ilyen Kukliné, kinek harmincznyolcz válogatott prédikáczióját veszi az
olvasó. Szereti férjét, de féltékenységével kinozza, gondos háziasszony,
de gondosságával elgyötri mind magát, mind családját, kissé képmutató,
hiú és nagyravágyó, de mindezt maga sem tudja, annyira meg van győződve
női tökélyeiről, szerencsétlennek, áldozatnak hiszi magát, kire nem
érdemes Kukli uram; a beszéd, nyelvelés eleme, mulatsága, kínja. Mily
hamar talál anyagot a beszédre, feddőzésre, mint nyújtja ki s alakítja
oly szörnyűséggé, hogy maga is megborzad bele. Veszekedése,
bizonyítgatása az eszmetársulat; egyik eszme a másikat költi fel benne s
a legtávolabbiakra is oly könnyen lebben át, annyi minden eszébe jut,
hogy az ember alig remélheti végét. Példáúl abból, hogy férje egyik
barátjának ötven forintot kölcsönzött, kiokoskodja, hogy sohasem vehet
magának új ruhát, lyányainak új kalapot, az adót nem fizethetik ki, kis
fiok a tört ablak miatt meg fog halni, a házat nem biztosíthatván,
mindnyájan a lángok martalékává lesznek, fürdőre menésről szó sem lehet
s Ilka lyányuk kora sírba száll, kutyájuk dühödve fog haza jőni s az
egész családot összemardossa, az ablaktáblákat örökké csapja a szél,
kéményök kigyúl, az egerek miatt szemöket sem hunyhatják be, házokba
betörnek a tolvajok, kis Zsuzsájokból gyámoltalan vén leány lesz és
mindez csak azért, mert férje ötven forintot adott kölcsön.
Nevetséges alak, de sohasem költi föl sem szánalmunkat, sem
megvetésünket; rajzának körvonalai nagyítva vannak, de egy pár helyet
leszámítva sehol sem túlozva; inkább typusnak, mint egyénnek látszik, de
mégis oly vegyülete a kettőnek, mely a legtestvériesben olvad össze.
Valóságos komikai alak, tulajdonkép férje van humorosan felfogva. Kukli
uramnak jó és erős kedélye van, ismeri neje hibáját, de azért folyvást
szeretni tudja, vagy legalább megnyugszik sorsában. Nem sokat hajt
nyelvelésére, sőt a legtöbbször mulatja magát rajta. Egy-egy közbevetett
kérdéssel, megjegyzéssel ingerli, boszantja s elalszik sápítozásai
alatt. Annyira megszokja a sok ágybeli prédikácziót, hogy, felesége
halálával, sehogysem tud éjjelenként aludni. Neje folyvást beszél
mellette, hallani véli prédikáczióit. A hangok néha oly hallhatók,
valódiak és élénkek, hogy Kukli egészen összeborzadva még öregsége felől
is kétkedni kezdett. Ilyenkor keze vagy lába egy-egy mozdulatával győzte
meg magát arról, hogy fészkében egyedül van. De a beszéd mégsem
hallgatott el. Mégis csak borzasztó, hogy e kisértetes szózat untalan
háborgassa, hogy mindenféle példabeszédek, közmondások, oktatások,
parancsok, feddések zuduljanak nyakára s neje még se legyen sehol. Végre
eltökélte magát, hogy boldogult nejének egy-egy prédikáczióját minden
este papirra tegye. Ez a foglalkozás hihetőleg meg fogja nyugtatni az őt
háborgató kisértetet. Úgy is történt. Kukli megboldogult feleségének
prédikáczióit hűségesen naplóba szedte; Kukliné nyelvének lelke erre
megnyugodott, Kukli uram pedig alhatott háborítás nélkül.
Ime a férj közli velünk neje prédikáczióit, melyek neki annyi unalmat és
mulatságot, boszankodást és gyönyört okoztak, melyekben a sok túlzás
mellett mindig volt egy kis igaz is. Ime a gyöngédség és gond, a
veszteség és vigasz hangulatában olvad fel Kukli uram özvegysége. Ime a
humoros alapeszme, mely szint és írt kölcsönöz a műnek. Tulajdonkép nem
regény, mint igen sok humoros mű, hanem csak egy csoport genre-kép,
melyeket a két főszemély fűz össze. Cselekvénye majd semmi s minthogy az
egész Kukliné jellemére s a házas élet apró bajaira vonatkozik, bajos
volt elkerülni némi egyhanguságot még akkor is, ha a szerző e
körülményre nagyobb figyelmet fordít. A prédikácziók sincsenek mindenütt
egyenlő erővel írva, néhol egy kis bágyadtságot s némi ismétlést veszünk
észre. Azonban e részint csekély, részint, úgy szólva, csaknem
szükségképi fogyatkozásokért gazdag kárpótlást nyújt az a nagy
változatosság, mely Kukli uram házi életét feltünteti, az a természetes
erő és művészi következetesség, melylyel Kukliné jelleme elő van
állítva. Kukliné mindig ugyanaz, akár haragszik akár elérzékenyül, akár
jó kedve van, akár melancholiába esik. A hangulatok és események
legnagyobb változatosságában is meg van tartva a jellem egysége s
mindenütt a legtermészetesben nyilatkozik Kukliné ama tulajdonsága,
melyből, mint Kukli mondja, minden nőben, bármily angyali legyen is,
van, ha nem több, legalább egy mákszemnyi.
S itt lehetetlen elnyomnom egy a mi humoristáinkra vonatkozó
megjegyzést. Egy pár év óta majdnem egész szépirodalmunk humoros alakot
öltött. A ki pénzre és hírre akar szert tenni, humoros lapot vagy
kalendáriumot szerkeszt vagy legalább is humoros dolgokat ír. Nevetséges
biz ez, de nem ujság még nagyobb irodalmakban sem, annál kevésbbé
nálunk. Okbúl és ok nélkül meg-megragadja az embereket a divatkórság,
melynek aztán, mint minden betegségnek, le kell folyni. Volt idő, midőn
minden költő eposzt írt, később drámát, nem rég a népköltészet és
regényírás volt nagy divatban. Vajon miért ne legyen most a
humoristaság? Irodalmunk ez ága különben is meglehetős parlagon hevert,
aztán abból a nagy munkásságból talán kerül ki valami életre való is.
Már is megvan az a haszon, hogy közönségünk nincs kényszerülve Bécsből
vagy Berlinből hozatni magának elmés ötleteket és adomás histórjákat.
Sokkal alaposb okot ad az aggodalomra az, hogy mind a humoristák, mind a
közönség a humornak inkább csak látszatát, vagy egyes alkatrészeit
kedvelik. A valódi ritkán csillámlik meg még töredékesen is s kellő
hatása sem igen van. Az élcz, az adoma, a groteszk a tulnyomó s ez is
meglehetős egyoldalú irányban. Nem tagadhatni ugyan, hogy e nemben nem
egyszer kapunk egy-egy sikerült fametszvényt, jó élczet, adomát s néha,
bár ritkábban, egy pár jobb költeményt is, de mihelyt humoristáink
valami nagyobbhoz fognak, vagy mélyebbre akarnak szállani, oda a siker,
azért ritkán is bajlódnak vele. A mi pedig a satirát illeti, ez a
legtöbbször inkább dorong, mint éles tőr, inkább köznapi csufolódás,
mint költői gúny s nem igen vehetni észre, hogy forrása a szív erős
felindulása volna, már csak azon okbul is, hogy a népszerű bűnnel vagy
tévedéssel majd soha sem mer szembe szállani.
Azonban nincs szándékom humoristáink és satirikusaink érdemleges
birálásába bocsátkozni. Csak azon kirivó figyelmetlenségre akarom őket
figyelmeztetni, melynél fogva egy-egy alsóbb rendű hatás kedveért, vagy
Isten tudja, mi okbul, oly könnyen megrontják némely sikerült hangulat
folyamát s oly keveset gondolnak valamely állandóan fölvett alak
következetességével. E vád alól még Jókait sem menthetni föl, ki
humoristáink közt a legkitünőbb tehetség s a valódi humor hangjait is
szokta érinteni. Például Kakas Márton alakja, (mert ez nem csak puszta
álnév, hanem egyszersmind alak is akarna lenni) magában véve igen jó
gondolat. De, egyebet mellőzve, volt-e reá szükség, hogy Márton úr a
Vasárnapi Ujságban mindegyre megrontsa alakját, ki-kiessék szerepéből s
elő álljon egy-egy olynemű czikkel, melyben annyi humor sincs, mint a V.
U. akármelyik képmagyarázatában?[2] De minő művészi intentióból zengedez
Márton úr az Üstökösben hol ódát, hol elégiát, hol balladát, melyekben
úgy kerüli a humort, mint az ördög a töményt. Az oly költemények, mint a
Király jobb keze, Széchenyi halála, requieme, az Apostolok oszlásának
napján, A szív politikája, A bán futása stb. lehetnek jó vagy rossz
versek, de senki sem foghatja rájok, hogy humorosak akarnak lenni s
illenek a Kakas Márton alakjához. Márton úr, úgy látszik, abban a hitben
él, hogy vannak tárgyak, melyekhez nem szabad nyúlni szentségtelen
kézzel, nem lehet velök tréfálni, gúnyolódni. Épen ez a baj, hogy
humoristáink így fogják föl a humort. A költészetnek egyetlen egy neme
sem függ oly kevéssé a tárgytól, egyik sem oly korlátlan tárgyban és
formában, mint a humor. Magába olvaszthat komikumot, tragikumot, lyrai
emelkedést és saloni társalgást, bölcselmi mély eszmét és naiv tréfát.
Épen a kedély e szeszélyes hullámzásában, a vegyítés e művészi módjában
rejlik a humor, melyet körülírni bajos, oly nehéz, hogy az æsthetikának
leghomályosb lapja. Nincs miért a világ legnevezetesb humoristáira
utalnunk. Ott van Széchenyi utolsó munkája, mely nem költemény ugyan, de
æsthetikai szempontbul Széchenyinek bizonyosan legbecsesb műve. Mennyi
komolyság s minő szeszély, mennyi epe s minő gyöngédség, mennyi gúny s
mennyi meghatottság, mennyi tréfa s minő fájdalom nyilatkozik az úgy
szólva csak odavetett töredékeknek majd mindenik lapján.
Jókai egy másik alakja, a politikus csizmadia, már inkább akar alak
maradni, de nagy baja az, hogy csak Kakas Márton hulladékaiból él s igen
keresi az elmésséget a helyett, hogy bölcselkedő csizmadia maradjon. E
szempontból egyes hibák mellett is legsikerültebb alakja Tallérosy
Zebulon s mutatja, hogy Jókai nem szorul a mi figyelmeztetésünkre, ha
fölvett alakjának erős jellemezetessége által mintegy önmagát
korlátolja. Tóth Kálmán Bolond Miskájára majd mind illenek a Kakas
Mártonra tett megjegyzések. Sokkal szerencsésebb ötlet Kipfelhauser és
Krämer alakja. Egy reactionárius nyárspolgár és egy tulbuzgó patrióta
társalognak a közügyek felett. Mennyi kómikus helyzet, humoros
összeállítás, satirikus ötlet kinálkozik itt jobbra balra. S valóban sok
jó élczet találunk itt-ott, de nagy kár, hogy mindig ott látjuk, halljuk
alakjai mellett az írót, annyira, hogy Kipfelhauser és Krämer urak nem
mozgó, élő alakok, csak abstractiók, bábok, kiket az író nem annyira
beszéltet, mint velök elmondatja elmésségeit.
Visszatérve a kezünk alatti műre, mint fennebb is megjegyeztem, ez nem
puszta fordítás, hanem átdolgozás. A költői művek átdolgozása nagyon
rossz hírben áll. Nem csoda. A sikerült költői művek, s talán a
humorosak még leginkább, annyira a nemzeti életből forrnak ki, annyira
magukon viselik az illető nemzetiség sajátságait, hogy idegen
viszonyokba beillesztve majd mindig elvesztik szépségük, sőt értelmük
egy jó részét. Drámairodalmunk e tekintetben sok szerencsétlen
kisérletet mutat föl, kivált a vígjáték terén. Az átdolgozás legtöbbször
csak annyi, hogy a neveket, helyet és a cselekvényt megmagyarosítják, de
nem egyszersmind a jellemeket és viszonyokat. Minden esetre nagyon
óvatosnak kell lenni a mű megválasztásában s akkor is az átdolgozást
csak két esetben helyeselhetni, noha ez eseteket is természetesen csak a
siker igazolja. Egyik eset az, midőn a költő valamely műnek csak
alapeszméjét vagy leleményét veszi át s egészen függetlenül dolgozza ki.
Ekkor úgy szólva eredetit ír, melynek aztán jobbnak kell lenni az
előképnél vagy legalább is olyannak, bár másnemű szépségekkel és
nemzeties alapon. A másik eset az, midőn az átdolgozandó mű az
átdolgozással sokat nyer, s cselekvényének, szellemének sok analogiája
van a mi viszonyainkkal, annyira, hogy művészien változtatva, mellőzve,
toldva, az eredeti hatására számíthat.
Jerrold Douglas művének átdolgozása e második kategoriába tartozik s
egészben véve sikerült. A londoni kereskedő helyett egy kolozsvári van
fölvéve s a viszonyok is a szerint változtatva. Talán jobb lesz vala, ha
az átdolgozó egy pesti kereskedőt vesz fel, mert így valamivel
érdekesbbé tehette volna rajzát s Pest az egész országban ismeretes
város lévén, talán egy s más élvezhetőbbé válik. De hihetőleg nem
ismerte annyira Pestet, hogy ezt tehesse, s ha teszi, átdolgozása
bizonyosan kevésbbé sikerült volna. Egyébiránt, midőn Kukliné utazik,
Pest is megkapja a maga szerepét s különösen a Komlókert igen sikerülten
van bele szőve. Az átdolgozó nem marad csak a viszonyok puszta, bár
helyes megváltoztatásánál, hanem a jellemeket is egészen átmagyarosítani
igyekszik. Kukliné testestől lelkestől magyar asszony s nyelvelésén
sincs semmi idegen íz. A prédikácziók ugyan nyomról nyomra követik az
angol eredetit, de csak gondolatban, nem egyszersmind alakban. Az
átdolgozó jól elleste nyelves asszonyaink kifejezéseit, izléssel
használta föl, s igyekezett minél magyarosban írni. Példával
szolgálhatunk. Mindjárt az első prédikáczió eredetijében ez áll: De úgy
van az, az asszony eltörődhetik, rabnősködhetik egész héten; az
átdolgozásban: De ilyen a világ, a szegény asszony hadd dolgozzék, mint
a marha. Eredeti: De te mindig ily bolond voltál, kedves Caudle;
átdolgozás: De te Kukli, neked sohasem volt eszed. Eredeti: Szeretném,
ha minden ember úgy ismerne, mint én, örülsz, ha bőkezűnek mondanak,
családod rovására; átdolgozás: Oh ha a világ úgy ismerne, mint én,
szeretsz nagylelküt játszani és szegény háznéped adja meg az árát.
Eredeti: A vizes asszony itt volt havi díjáért, de szeretném tudni, hogy
fizethesse meg az ember a kellő díjakat, ha boldognak boldogtalannak
ötven pengőt adsz kölcsön; átdolgozás: Ma az adóba pénzt kellett volna
vinni; de szeretném tudni, hogy fizethetné az adóját, a ki minden
jött-mentnek, mihelyt száját feltátja, ötven forintonként szórja a drága
pénzt. No majd eljő az ekzekuczió, de bánod is te, persze hogy nem
bánod. Eredeti: Feleséged, gyermekeid elevenen éghetnek meg ágyokban,
mint ez bizonyosan meg is fog történni, mert a biztosítással fel kell
hagynunk; átdolgozás: Egyszer csak azon veszed észre, hogy feleséged és
gyermekeid elevenen megégnek az ágyban, már az olyan bizonyos, mint hogy
ma hétfő van, mert a biztosítással fel kell hagynunk stb.
Átdolgozónk e mellett még nehány eredeti predikácziót is ír az
átdolgozottak szellemében. Ilyenek a 20-ik: _Kukliné asszony egy új
kereskedelmi czikket_ _fedezett föl_; a 25-ik: _Kukli uram
gorombáskodásairól a Komlókertben_, a 26-ik: _Kukliné asszony
színbirálatai_, a 27-ik: _A svábhegyi fátumok_, a 38-ik: _Kukliné
asszony megtudta, hogy Kukli uram a Tisza-szabályozási társulatba
beállott_. Oly jól vannak utánozva ez eredetiek, hogy némelyiket meg sem
lehet különböztetni. Legjobban sikerültek a 25. és 26-ik számúak,
legkevésbbé a 20. és 35-ik.
Ez utóbbiak elsejének tartalma röviden ez: Kukliné egy nyomtatott
levelet kap Pestről, melyben előfizetésre szólítják fel, az előfizetés
díja potomság, a szerkesztő csak hogy épen ingyen nem akarja adni
lapját, hanem, amit érette fizet az ember, azt kamatostól visszafizeti,
csakhogy nem pénzben, hanem képben. Ad egy esztendőre huszonnégy szép
képet, köztök oly aczélmetszeteket, melyeknek egyike is fölér a díj
felével. Kukliné mindezt szokott áradozásával elbeszéli férjének, kit
pénzszükségben hisz s azt a tervet ajánlja, hogy fizessen elő vagy 500
példányra, a sok képet árulja el, bizonyosan többet kap be
alterum-tantumnál. E prédikáczióban is sok jó van, de alapja gyönge.
Kukliné nem együgyű asszony s bár kevés míveltsége van, inkább ismeri a
világot, mintsem ily könnyen elhigyen valamit, ha hiúsága vagy
féltékenysége nem vegyül a játékba. Aztán e prédikáczió némileg
ellentétben áll a Komlókertivel, melyben épen azért leczkézi meg a
férjét, hogy nem fizetett elő a négy kötetes regényre s bár az írók oly
szivesek voltak hozzá, még sem pártolja az irodalmat. Tehát Kukliné
tudja, hogy az írók nem herczegek és grófok, kik nagy képcollectiójokra
ráunnak, de liczitálni szégyenlik és szép szerivel akarnak menekülni
tőle. Az is hiba, hogy a szerkesztő levelének czimzetén csak Tekintetes
Kukliné úrnő van írva. A divatlapszerkesztők minden előfizetőnője
nagyságos asszony, a közönség pedig nagysád vagy legalább is szép
olvasónő.
A 35-ik prédikáczióban Kukliné azért támad férjére, mert azt olvasta az
ujságban, hogy Kukli a Tiszaszabályozási társulat részvényesei közt
fővállalkozó. Részünkről nem igen emlékezünk, hogy valaha kolozsvári
kereskedő ily nagyobbszerű társulat fővállalkozója lett volna. Aztán
midőn Kukliné megtámadja a Tiszaszabályozást, okoskodásában, bár
különben elég gonddal van dolgozva, van egy kis erőltetés, kivált ott, a
hol a Nilusról s a lázról van a szó.
Még több ilyesmit jegyezhetnék meg, egyes kifejezésekben és a
helyesírásban is gáncsolhatnék egyet s mást, sed ubi plura nitent, non
ego paucis offendar maculis.