vezérelt) messzetávolban sem szününk meg magyarok maradni, azaz:
mindenféle nemzeties iparági, társas művészeti s irodalmi fejlemény vagy
tévedés iránt érdekelve vagyunk, a mik imádott hazánkból hirlapilag
hozzánk érkezhetnek. Ennélfogva súgd meg nevünkben intendans ő
nagyságának, hogy a gondoskodására bizott nemzeti szinháznál
sziveskedjék minél több eredeti szinművet adatni. E sok tekintetben
czélszerü intézkedést nem csak a nemzeti szinházra vonatkozó
alaptörvények követelik, hanem azon lényeges körülmény is ajánlja, hogy
a tehetséges magyar iró e törvényes kedvezmény által drámairói
talentumát fejleszthesse. Ha az illető osztály pártoltatik, akkor nem
leend arra kényszerítve, hogy tehetségét napi kenyérkeresetnek áldozza
fel, hanem törekedni fog, azoknál jobb darabokat írni, mint a milyeket
írt. El nem vitázható szellemi nyeremény.
Az irodalom és nemzeti szinház javára s fényéül e rendszer fölkarolása
által csak egyetlen szellemi ragyogvány is gazdag önérzettel jutalmaz.
Isten veled.
_Bernát Gazsihoz Bernát Gáspár._
Mexikó, 1865.
Sietlek tudósítni. Jobban vagyok. A homeopáthia mentett meg. Áldom is
Hanemant… illetőleg don Picilko Skatulka tanárt, a chinai birodalom
protomedikusát és az alchimia nagymesterét, a ki öt perc alatt
rézpénzből briliántot bűvöl.
Azon mesés quantumu kincsfélének, melylyel a szerencse honorált, aligha
vettem valaha oly áldásos hasznát, mint e citrom-jellemü láz alatt.
Picilko doktor ugyanis a sárgaság ellen, sárga ezeresekbe dilualt
species arany lapdacsokat praescribált. Ettem is azokat éjjel-nappal,
úgy hogy étvágyam miatt nagyon meglappantak az arany garmadák.
Furcsa kis ember ez a Picilko. Rózsabimbóban lakik; hajnali szellőt
früstököl; és angyali álomból készíteti a pudingot. Hetenkint négy
ország fizetése van. Abból kijöhet, ha nem prédál.
Sokáig tanakodtam azon, mikép kaphassad e sürgönyt mielébb.
Madárminiszterünk don Csóka utbaigazított. Egy öreg tucet ordóval
honorálva is lőn. – Ennélfogva e levéllel panamai extra hirundom (ótott
fecske) hasítja a léget. Nemes madár. Keresztapja Noé sógor olajágas
galambja volt, édes anyjául pedig azt a hires oceán vihart emlegetik, a
mely a cethalat keszeggé morzsolta.
Itt ugyan maholnap mi dilettans magyarok is lőporkanikulába kerülhetünk,
azonban ily válságos napok közt sem feledkezem meg rólatok.
Divatlázban szenvedő hölgyeitekhez egy pár szóm van. Hirlap és
pletyka-telegráfok által terjeszd köztük a következü mulatságos igét.
Az idétlen à la Tarisznyó hajviselet és nevetséges utcai uszályok ellen
itt is elég szigorun nyilatkozott a közvélemény. Epigramm, carrikatura
és füttyalakban uton-utfélen ostorozva lőn ez idomtalan divatág. Nem ért
semmit.
A megrögzött rongybetegség hősies gyógymódot követelt.
Méltó jutalmát meg is kapta. Egy itteni szép és gazdag creolnőt, a ki
városunk hölgyvilágának divatpéldányul szolgált – furcsa meglepetés ért.
Egy estén ugyanis, midőn fényes toilettjétől lett volna bucsut veendő: a
hajbontással foglalkozó komorna elé koppan valami. Fölveszik, hát egy
darab szalonna volt.
A titkos inquisitió eredménye az lőn, hogy valamelyik telivér büvész
séta közben a szép creolnő Tarisznyó-hajzubbonyába szalonnát
csempészett.
E percztől kezdve Mexikóból számüzve lőn a tarisznyó hajviselet.
Hasonló sors érte az alkalmatlan slepp divatot is.
Népes helyeken; a szinházak körül esti séták alkalmával ugyanis
rendszeres lábcsatározás dühöngött a hosszu ruhák ellen. A közönség
ellenszenve oda fejlődött, hogy a gyaloguszályok irtóháborujába nem csak
lábfegyverek, hanem gamin-ollók is szerepeltek.
Ezek ugyan nem épen lovagias reform-eszközök voltak, azonban a cél
eléretett, mert széles egész Mexikóban egyetlen Tarisznyó-hajviseletet
és uszályos öltönyt sem láthatni.
A női öltönydivatot Páris vette kurtirozó ótalma alá; a hajéket pedig ó
Görögország egyszerü szépsége szolgáltatja.
Isten veled.
_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._
Pest, 1865.
Irod, hogy Európa felé utban vagy. Kötve hiszem. Jól ismerem én a Volga
népet. Jeles faj ugyan, hanem sokáig kell kászolódnia, hogy
megmozduljon. Az idők nyugoti szellője nem egy két nemzeti sallangot
sepert le már e fajról, azonban elég maradt arra nézve, hogy magát
kényelemkedvelő népnek nevezhesse.
E tétel támogatására a historia mellé bizonyítványokkal saját
életrajzomból is szolgálhatok, például:
Nro. 1. A fekete bankó lucskos korszakában Miskolczról Nagyváradra öt
álló hétig utaztam.
Nro. 2. Debrecenbe fél napra rándultam… és hat éviglen ki sem jöttem a
korcsmából.
Nro. 3. Csak szét akartam Pesten nézni és 1825. óta itt vagyok.
Ezekből bőven kiviláglik, hogy ez az én osztályos fajom sohase sietett,
most se nyargal.
Azért tehát oltalmazzon isten, ha tovább is aranyországtokban maradsz,
vagy pedig vezéreljen közénk jó csillagod.
Legközelebbi leveledben egy rám vonatkozó passust kérek. Az itteni
pénzpiacon élénk vita támadt azon kérdés felett, hogy melyikünk hát a
Gazsi és melyik a Gáspár… azaz: érthető nyelven szólva te vagy-e a
tőzsér vagy én?
Én is papirokkal spekulálok ugyan, hanem ezek egy földalatti
vasutvállalatom miatt nagyon alászállván, add tudtára egy kövér
subventios utalvány által az itteni börzevilágnak, hogy köztünk jelenleg
te vagy az ur, én pedig csak mint sallang debutirozom a creditvilágban…
a mennyiben „Börze“ cimű lapot szerkeztek. Meguntam már a
közlegénykedést. Fölcsapok generalisnak. Nálunk úgy is maholnap több
szerkesztő lesz, mint publikum. A ki irni tud: szerkesztő; a ki bukni
akar: az is szerkesztő. Miért maradnék el a korszellemtől? Az irodalmi
szerénység most nem járó pénz. Öles programmok; cigány dicsekvés, olcsó
felületesség a jelszó. Az arany csak mint erszénytöltelék szerepel. Az
irodalmi rézpénz nagyban cirkulál.
Lapomhoz téged is szivesen meghivlak munkatársul. Irkafirka helyett
azonban havonként egy pár dukátit óhajtanék tőled. Mi e neked? Bakatell!
Azt is jelentem neked, hogy lapom műmellékletéül minden előfizetőm
adósságát kifizetem. Tán nálatok is akadna egy két darab praenumerans?
Szerezz.
Isten veled.
U. i. Nálunk jelenleg a vidéken egy tudományos kutya szerepel. Igaz,
hogy ő ebsége nagy talentommal van megáldva, mert virtuoz wisztezik; non
plus ultra sakkozó; a kalabriásban első eminens; négykézlábra klaviroz;
öt perc alatt a törökállamadósságot fölszámlálja és magnetizál, hanem
azért azt mondom, hogy az irodalom és művészet rovására örök szatira
marad a nemzeten, ha többet eszik, iszik mint olvas, s míg a kótából
ugató pudlinak ezerannyi dijas bámulója akad, azalatt szellemreható
komoly vállalataink nyakra-főre buknak.
Szebb jövőnk reményében arra kérlek, hogy ezt a kutya-tréfát el ne
hireszteld Mexikó vármegyében.
_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._
Pest, 1865.
Röviden irok és confuse. Nagy baj van a háznál. Tudd meg és borzadj.
Rendkivüli események ellen (például betegség, házasság, kaszárnya-láz
stb.) nehány forintot összesanyargattam. Több év óta hozzá se nyultam e
szent pénzhez, pedig gyakran öreg tucet számra üldögélt a szükség
nyakamon. Jelenleg is hagytam volna ezen papir-családot pihenni, mert
jól tudom, hogy annyi keserves tortura után, mint a mennyin e szegény
állat átesik, mig kendermagból bankó válik belőle, vajmi jól eshetik a
hevergetés. Azonban édes álmukból föl kelle őket riasztanom, mert oly
vállalathoz hivatám meg vezértársul, a mely milliókkal kinálkozott az
erszény-konyhára.
Ez uj vállalat czime: mozgósítható vasut. Eisenbahn portabile. Igen
kényelmes, mert zsebre pakolható, minden utazót megvár, és addig s arra
nyujtható, a meddig és a merre akarja az ember.
Mint reformbarát, börzei és hazafias örömmel vittem tőkepénzemet a
zsebvasut-művészhez. Kezdi a pénzt számlálni. Rám-rám tekintget.
Mosolyg. Eleinte azt hittem, hogy biztos szerencsémnek örvend az
önzetlen polgártárs. Nem öröm volt az, hanem szánalom, mert ezres
bankjegyek helyett fanyar pofáju egyesek ásítoztak előtte.
„Teremtő isten! megloptak“ – gondolám. Nem loptak biz engem meg pajtás;
hanem valami kétségbeesett egérbanda három nullát kirágott az
ezreseimből.
Egy telivér kandur által a haramia egereket azonnal elfogattam. Ezennel
küldöm hozzád mind a szemes egérfamiliát, mind a szemetlen ezreseket.
Nálatok úgy is ritka a bankó, mire nézve küldj azokért vagy másfél véka
aranyat.
_Bernát Gazsihoz Bernát Gáspár._
Mexikó, 1865.
Utolsó levelet irok innen hozzád. Maholnap utban leszek Európa felé.
Szép élet ugyan ez, a kinek tetszik, de nem nekem való. Éjjel-nappal
örök rettegés közt kinlódni: nyúlnak és házmesternek való állapot. Itten
a magamféle exotikus plánta mindig remeg, mint a kocsonya. Hogy ne!…
hisz a hármas kutyafejü indus, – golyó hiányában, – soliter brilanttal
puskázik az ellenre. Porcogó tartomány asszonyai kifli gyanánt nyers
viperát mártogatnak kávéjukba, a menyasszony pedig fülbevalóul revolvert
alkalmaz. Képzelheted, hogy mily fige-fattyuk lehetnek.
Nálatok Európában is akad egy-két gazdag ember, például Rotschild
hébe-hóba vacsorálhat is… sőt egy herczegről is mesélnek, a kinek a
palota kertjén három város fekszik. Ez mind szép dolog; de tréfa az
itteni fényüzéshez képest.
Minap egy lakodalomba valék invitálva. Polgári háznép volt. Azt hittem,
hogy elvégre patriarchalis fészekre találok. Majd ha fagy.
A roppant palota a légben függ és inog, mint a bölcső. Belsejébe egy
fölnyergelt zefiren repül az ember. A kert madarai zenebandákra vannak
osztva. Ott a fagylalt a narancsfán terem.
Ez egyszerü polgár előszobája fekete gyémánttal van mozaikozva. A
bálterem déli oldalába szökőkut gyanánt a Niagarát rendelé meg.
Husvéttól pünkösdig ebédeltünk.
Én a Walzert spanyol paripán táncoltam.
E tulvilági ábránd és tündéri áradatban kábult vagyok. Félek, hogy
tartós mámorom miatt téged is Zsuzsinak talállak nevezni, mire nézve
isten veled.
_Bernát Gáspárhoz Bernát Gazsi._
Pest, 1865.
Megmondtam úgy-e, hogy nem egykönnyen szabadulsz te Mexikóból. Igazam
van. Régi nótát fuvok, mely ezer év előtt is uj volt, ma is az. Dejsz’
öcsém, nem egyhamar és könnyen hagyjuk mi el azt a helyet, a hova
letelepedtünk. – Keleties erény-maradvány. Egyébiránt, ha a sors úgy
akarja, hogy idegen országban imádd az ősi hon szent nevét: ám legyen.
Oltalmazzon isten. Szeress minket a távolban is oly melegen, mint mi
tégedet otthon szeretünk.
E levelet aligha későn nem kapod, mert főpostaexpeditorom – a repülő
pudli – veszélyes beteg. Egy buldogestélyen hütötte meg magát a szegény
pára, és jelenleg előagyizom szédelgési rohamárban fekszik. Miután róla
mind a fel- mind az alfacultás lemondott: azon ó-budai csodadoktor által
gyógyíttatom, kinek oly hatalmas piócái vannak, hogy az ember fiából még
a régi adósságot is kiszivják.
Levélkésedelmi kilátásom miatt nincs más választásom, mint az, hogy a
nálunk megalakult rendszervariatioról röviden értesítselek. A hozzátok
hamarább érkező külföldi lapokból bővebben és szabadabb eszmék után
fogsz tudósíttatni.
Hogy a veszett fejszének nyele megmaradjon, tehát repülő pudlim
helyetteséül ezennel azon vén sólymot surrogálom, a ki a hét éves
burkus-háboruban már mint kétkulacsos spion szerepelt. Ha választ akarsz
általa küldeni, vigyázz, nehogy Budapest helyett Grönlandba vigye a
levelet, mint hajdan a Bach sógor emberei. E jó madár nagyon részeges.
Gödénytokányra főleg kiválólag szereti a madérát. Azért hát délelőtt
indítsd utnak.
Reformjainknak még csak kulcsát birjuk. A fölnyítandó frigyláda tartalma
isten kezében van.
Apostoli oszlásról azonban már most is tudósíthatlak. A paraplis osztály
legközelebb gyérülni fog. Ideje. Mindenki a maga helyén.
A sors kereke hol erre, hol arra forog; és így megeshetik, hogy a nálunk
négy éviglen kintornált vércsefaj hozzátok is elvándorolhat. Meg lehet
őket ismerni e világpolgárias hátiratról: ubi bene, ibi patria. Kedvenc
eledelük a besózott paragrafus. Ezt a csemegét nagyon szeretik.
Engem a napokban egyszerre fátum is ért, szerencse is. A szerencse úgy
mutogatta fogafehérét, hogy egy szép reggelen Törökországba hivattam meg
financminiszterül. Ismerve a csibukkos collegák azon művészi talentomát,
miszerint se ki nem mondható, se ki nem fizethető államadósságuk által
földi arithmetikánkat végkép tönkre tevék, tehát én a general-quittet
kötöttem hivatalomhoz. Megbuktam, mert ők továbbra is a kontó-rendszer
szárnyai alatt akarnak szunyadozni. Éljenek a nemes versenytársak!
Börzei befolyásomra tőzséri örömmel irhatom neked, hogy papirjaim
jelenleg emelkedőfélben vannak. A rongyjavadalmak jelenlegi fatális
időszakában e szerencsét azon financ-csinynek köszönhetem, hogy az
összefüggött statuspapirokat sárkány alakban jártatom a magasban. Olcsó
és biztos emelkedés.
Isten veled.
U. i. A közelebb föl és lebukdosott Thuller háznál tizenegy milliót
vesztettem részvényben. Jól tudhatod, hisz akkor, midőn ez összeget
három évig hordottam a bankár pincéibe: együtt spekuláltunk. Hallom,
hogy huszonöt garassal akarnak kielégíteni. Jó hogy el nem fogadtam. In
solidum levén velem mint üzlettárs lekötelezve, a summa felét te
tartozol fizetni. A pénz nemén ne aggódjál, fölveszem én a magam rátáját
aranyban is.
BACH CSEMEGÉK.
Abban az időben, midőn Kossuth nevét még csak emlegetni is veszélyes
volt, egy cigány megizzadván a vályogvetésben, a közel levő Dunához
ment, fürödni akarván abban.
De uszni nem tudott, s majd elmerült már. A parton néhány zsandár
öltözködött és rösteltek azért a szegény vályogvető cigányért ujból
levetkezni, hogy megmentsék.
– Éljen a császár! kiáltá a kétségbeesett ember, gondolván, hogy majd
csak kimentik így.
De biz a zsandárok fülöket sem mozgatták.
A szegény cigány látta, hogy már nincs szabadulás, s a hogy csak kifért
torkán, kiáltá:
– Éljen Kossuth Lajos, Magyarország megváltója!
Uccu rajta, mindnyájan ugráltak be a vizbe, hogy ezt a rebellis cigányt
elfogják. Az volt a szerencsés ki leghamarább hozzá ért, hogy kimentse a
fuldokló morét; mert ily nagy bünös elfogatásáért a káplárságra való
kinevezés bizonyos volt.
Az igaz, hogy bekisértetvén, olyan 25 botot kapott szegény oda, hol
legkevésbé törik csontja! de annak ő oda sem nézett, mert legalább
életben maradt. A kapott „stróf“-ot senkisem köszönte meg szivesebben a
szolgabiró urnak egész uralkodása alatt, mint épen a cigány.
*
– Állatseregletbe illő azon tollatlan faj közt, mely Bach uram
garázda-rendszere alatt nálam hivatalosan tisztelkedett, egyik se volt
oly pedans, goromba, zsaroló és alkalmatlan, mint a linea-prókátor.
Ha valaki tudni akarja, hogy miféle állat – species volt a
linea-prókátor, megmagyarázom.
A linea-prókátor ép oly szerepet játszott a társadalmi életben, mint a
cameleon saját pajtásai közt az az: százfelé tekintgetett, és minden
eseményhez megfelelő arcfintort tudott preparálni.
Ez inkább mulatságos, mint veszélyes faj a társadalom herkules-csizmáját
képviselte. Akárminő kormányformába beillett. Ma vörös socialista,
holnap pápai zuav, monarchista, republikánus, jezsuita, ördögüző,
próféta, patkányvesztő, nazarénus, bébillér, bauchredner, demokrata,
tolmács, instantia-kupec, rigó-professor, hajhász, köppöjöző, spion,
vizslakomandáns, ketrec-reparáló, pulykacsősz és zálogházi kopó.
A linea predikátumot azért kapta, mert hetivásár alkalmával
ki-kiballgatott a lineához és a jövő-menő parasztokat lencse, borsó,
szalonna, s több efféle naturáléért informálgatá.
E faj csak a Bach-rendszer alatt tenyészhetett. Maga a becsülettel és
becsületért működő ügyvédi testület is szégyenlé ezt a goromba kinövést,
de ki nem irthatá, mert a pléh-galléros protectio alatt vegetáló
linea-prókátor egy füst alatt spicli és delátor volt.
Bach sógor rémuralma alatt e faj üldözött engem éjjel-nappal, a
törvényes rabolhatás bakjába kapaszkodva.
Kruppa Máté (így nevezték a linea-prókátorok nagy-mogulját) egyszer
kisétál tyukszerencsére a tehén-utcába s parasztfortuna helyett
dobszónál állapodik meg.
Egy bukott szatócs holmijét licitálták.
A handlékkal impraegnált boltba bebotorkál Kruppa uram is. Passziót
kapott az aquiráláshoz. Kotorázgat a zsebében… s im fölfedez ottan egy
rongyos hatost, melylyel már egyszer szekeret kentek.
Kruppa ad vires monetae kapcaianae sajttakaró papirt vásárolt. Nagy
csomag hirlapáldás volt, mert az ördögnek se kellett.
Egyszer a turó-documentek fölött szemlét tart az unatkozó Kruppa, s mit
fedez azok közt föl? – nem mást, mint egy repedt keblü kötelezvényt,
melyen az aláirás ép állapotban volt. A kedvező alkalmat fölhasználva,
tudományosan összeragasztá a kopasz contraktust, és elballagott azzal
szerencsét próbálni.
A sors úgy akarta, hogy a gumi guttás kötelezvény alatt az én árva nevem
figuráljon. E papir-szörnynyel üldözött engem éveken át Kruppa Máté,
hordozván magával denunciáló jellemet, három üres kosarat és kilenc apró
kutyát.
Ezeket mind egy szálig tömni kellett.
Kruppa többnyire hajnalban őgyelgett.
Kilöknöm nem lehetett, mert védszentül Bach uram állott mellette.
Hanem aztán egyszer azt mondtam, hogy: cupász.
A dolog executióra került.
A hivatalos biróság megjelen. Széttekint. Levegőn kivül semmit se talál.
Kruppa furfangja nem volt kijátszható. Ablakom felé mutat. A hivatalosan
fölnyíttatott ablak-speiszban ágaskodik egy roppant termetü tüdős-hurka.
A deputatió rögtön stemplit nyomott rá.
Igen ám… de azért früstökre bekaptam a hurkát a kétfejü sassal
egyetemben.
Sz’haj! sokat megbír a magyar gyomor.
*
Elveszett az öreg B. bácsinak a Bach-rendszer alatt az istállóból négy
igen szép lova, s ez feljelentetett az akkori járásfőnök Schegula urnak.
Ez maga elé idézteti az öreg urat és kérdi tőle:
– Hány ölnyire van a háztól az istálló? Északnak vagy nyugotnak
fekszik-e? Hány ajtó van rajta? Miből van építve s mivel fedve? stb.
Mindezen hivatalos kérdésekre az öreg ur hűségesen megfelelt.
Ekkor azt mondja a főnök:
– Esküdjék meg, hogy lova csakugyan ellopatott.
Mire az öreg ur egész komolyan mondja:
– Szivesen, de arra is megesküszöm, hogy az ily eljárással soha sem
kerítik meg az urak lovaimat.
*
A Bach korszak elején történt, hogy K. F. főbiró összerendelte a
tanítókat, kik még akkor jegyzők is voltak, székhelyére.
A tanítók – dolguk végeztével, szem előtt tartva amaz ismeretes
közmondást: „cantores amant liquores“ elballagtak az egyetlen nagy
vendéglőbe, és kiki saját pénze szerint áldozott a bál-istennek.
Volt azonban köztük egy nőtelen zsugori, ki az étkező kollegákat,
félrevonulva egy sarokból szemlélte, se nem evén, se nem iván semmit.
De végre a gyomor nála is erélyesen föllépett, követelvén a neki dukáló
porciót. Előbujt hát a sarokból, fölvesz egy étlapot és hosszasan
elnézegeti, valjon, melyik lenne olcsóbb.
Az étlap németül lévén szerkesztve, mely nyelven hősünket eladni
lehetett volna, annak hátlapján egyszersmind a lovaknak való is
árszabályozva volt. Így hát rektram nem értve a ráirottakat, csak az
árukat nézte.
Végre elhatározta magában, hogy olyan valamit eszik, melynek ára az
étlapon öt krajcárra volt taksálva. Előszólítja tehát a pincért és
mutató ujját az étlapon irott öt krajcárra feszítve így szólt:
– Ilyent hozzon nekem egy egész porciót.
A pincér csak bámul, de rektram csak erősíti, hogy neki olyan kell.
– Olyant nem adhatok uram – szólt a pincér – mert azt ide nem hozhatom.
– Hát miért nem? szólt haragosan rektram. Hát mi az, hogy ide nem
hozhatja?
– Szecska!
*
Ezt a jó tréfát az X-i derék tiszteletes követte el a finánccal.
A finomszaglásu kitünő finánc-példány, rejtegetett dohányfészket vert
föl az öreg urnál. Épen ebéd végén fináncolatlan egrivel asztalán
találta szaglár az urnak szolgáját és egész otthoniassággal előkeresve a
corpus delictit, sebtén husz pengő forintban mondja ki a Strafgesetzet.
E hivatalos homlokráncolattal kiszabott büntetés mellett is azonban
lehetetlen volt észre nem venni az öreg urnak, hogy a finánc félszemmel
igen barátságos pillantásokat lövel az egri felé. Sajátságos apropos
támad egyszerre a tiszteletesben. Szinig tölt egy poharat, és megkinálja
a potentátot. Pillanatnyi habozás után ez elfogadja.
Beszélgetnek. A kedélyes házi gazda még egyszer tölt. A cs. kir. torok
elnyeli azt is. Ekkor komoly szigoru arccal áll föl a lelkész és az
evangelium helyett a Strafgesetzbuchból ilyetén igéket hangoztat:
– Ime te büntetni akarsz, pedig magad is bünt cselekvél. Barátságot
mutatsz ott, hol csak bűntetned lett volna szabad. Átlépted hivatalod
körét, hütelen lettél ahhoz. Azért mondom, vagy az a két pohár ó egri ér
meg husz uj forintot, vagy panaszt emelek, s akkor a te hivatalod nem ér
husz polturát.
APRÓ FRESKOK.
November hó egyik verőfényes vasárnapján Sz–y Laci barátomhoz valék
ebédre hiva. Oly nemes érzelmű emberbarát, jó hazafi, tőzsgyökeres
magyar és vendégszerető házigazda, mint nevezett barátom, megérdemli,
hogy érette olykor áldozatot is hozzon az ember. Hoztam is. Szállásához
a király-utcán kellett átbaktatnom.
Ha valamely vakmerő halandó (kinek tisztaság és kényelemről némi
fogalma, sőt praxisa is van) arra vállalkozik, hogy ünnepnapon,
hetivásárkor vagy sabesz alkalmával a király-utcán et comp. végig
haladjon, azt bátran lehet bazsarózsául alkalmazni az ó-testamentomi
vértanuk koszorujába.
A főváros reformjai érdekében mily rég verdesi már félre a harangot a
sajtó, s a közvélemény. Nem ér semmit. A panasz süket füleknek szól.
Hollandiában a paraszt se bocsátja hajlékába az embert sáros csizmával;
nemzetünk fővárosában pedig még csak bravourként szerepel itt-ott rend
és csin, holott annak a nép minden rétegében vérré kellene válnia.
Elég az ahoz, hogy elvégre Laci barátomhoz vergődtem. Saját házában
lakik, s közelebbi látogatásom alkalmával földszinten volt
elszállásolva. Benyitok az otthoniasság azon bizalmas modorában, mely
meghitt embere irányában mindenkit megillett… mit kelle látnom? az
előszobában lisztes zsákok, birkabőr, pirosló koszoruk bámészkodtak rám,
kiáltó rendetlenségben.
– Nem értem ezt a tréfát – gondolám. – A finom Laci, s az efféle
konfektek, s ép az előszobában. Furcsa. No, de haladjunk.
Az előszobát a szomszéd teremtől üvegezett ajtó választá el.
Bepillantva, öt ismeretlent vettem észre. – Ebédnél ültek! Engem
meglátva, mindnyájan fölugrottak, s rajtam keresztül kasul vándorolva,
az előszoba ajtaját rám zárták.
Öt darab mérges tőzsér közé szorítva, nem mozdulhattam.
Egyik a felöltönyöm balszárnyának rohant, másik a fülemet rángatá, a
többi jajveszékelt és száját tátotta.
Egyáltalán nem tudtam magamat tájékozni, hogy miféle állapotba jutottam?
A szolgaleány a konyhaajtón át az utcára rohanva, ordított, hogy „rabló,
dieb, haramia!“
A népség és házbeliek összetódultak.
Azt hittem, hogy tévedésből valamely dilettans tébolydába jutottam.
Menekülni akartam.
Nem lehetett. A fölriadt quintett nyakon csipett.
– Hol a házi ur? – kérdezém.
– Nix háziur, mars a városházhoz.
De ennek fele sem tréfa. Raketaszerepre vállalkoztam. Sokszorozott
erővel akartam az ötös bizottmányt szétpattantani.
Az utcai robaj fokonként növekedett. Már drabantok is mutatkoztak. Az
asszonyi népség sivalkodott és konyhafegyverekkel fölpiszkafázva várta a
corpus delictit azaz: engem.
A rémséges lármára az emeleti szállásról a házi ur is leérkezett. Az
ötös vadpandurság által azonnal auffirolva levék.
– Gnediger Herr, megcsiptük a rablót. Tessék.
– Servus Gazsi! hol a manóba késtél? rég vártunk rád.
– Én csak este szoktam szinházba járni, de itt úgy látom, hogy fényes
nappal is komédia van.
Az is volt, mert azon család, melyhez a házigazda helyett betévedtem,
véletlenül per kis lutri terno szerencséhez jutván, pénzecskéjére
annyira féltékeny volt, miszerint éjjel-nappal rablókról fantazirozott,
s azt hitte, hogy én ki akarom fosztani.