Elérkezvén a nagy nap: kihajtattam az állomásra jó egy fél órával a
királyi hercegi különvonat érkezési ideje előtt, hogy szemlét tartsak az
ünneplő gyülekezeten. Rendben találtam mindent: szüzeket, bandériumot,
diadalkaput. Csak Horvát Marci hiányzott persze. Stafétát szalasztottam
érte: hogy hozza magával a gallérjánál fogva…
A staféta visszajött, de bíró nélkül.
– A bíró úr – jelentette – tisztölteti a szolgabíró urat, de még nem
gyün, mer nem _akar_. Aszondi, hogy aszongya: kár az üdőt pocsékolni,
inkább a gőzös várjon rá, mint ű a gőzösre, mer annak nincs lelke.
Különbest helybe lesz idején, csak a szekere tengelyét keni meg.
Dühbe gurultam… Engem ugyan meg nem szekíroz az adta bírája!
Ráhujjantottam a törvénybíróra:
– Zitás!
– Tessen parancsolni?!
– Kend képviseli a falut, azaz hogy kendet fogom a királyi hercegnek
bemutatni Horvát helyett. Értette?
– Értettem alássan.
Gondoltam magamban, egyszer életemben én is kifogtam a vén sunyi Marcin…
Az ám!
… A gőzmozdony elfüttyentette magát. A fehérruhás szüzek összebujtak,
mint a libák a vihar előtt; a férfiak torkukat köszörülték; a
bandérista-legények megficánkoltatták apró lovaikat.
Én bementem a pályaudvarra: ott kellett a királyi herceget és kíséretét
üdvözölnöm. A törvénybírót magam mellé rendeltem. Az állomásfőnök
hozzánk csatlakozott.
Csingilingi, csin-durr-krr!… Megállott a vonat. A királyi herceg daliás
alakja megjelent az udvari vagon egyik ajtajában. A többi szakaszból
kiguruló tábornokok és egyéb törzstisztek egyszeribe ott termettek
előtte. Egy ezredes felrántotta az ajtót: a királyi herceg kiszállott.
Szájában kevély makrapipa ágaskodott a zápfoga között. Arca ragyogott a
jókedvtől, sapkája félre volt vágva legényesen. A perronra lépett
kísérete sorfala között s miután eléje tolakodtam, megállott előttem.
Nem tudom, illett-e, de bemutatkoztam, és bemutattam neki a törvénybírót
is.
– Zitás, a falu bírája.
Ebben az ünnepies pillanatban (látni nem láttam, mert összefolytak
szememben a világ összes színei és alakjai), nem láttam, de a patkolt
csizmasarok kopogásából meghallottam, hogy valami nehéz magyar lépett a
perronra és megállván a törvénybíró háta mögött, eképen szavalt:
– Ammög mán nem igaz, mer a falu bírája én vagyok.
Mondván kipöndörítette Zitást a helyéből s maga állott oda. Azzal
megemelintette kalapját a királyi herceg előtt, de csak úgy, mint nekem
szokta: félhüvelyknyire s imigyen üdvözölte a nagyurat:
– Szerencsés jónapot kívánok, fenséges uram, egészségére váljék az
éccakai nyugodalom!
Persze Marci volt, a rém-ember… Én csak hápogtam, mint az éhes kacsa,
amikor elszalasztotta a békát. Majd észbekaptam és kínos zavaromban
megrántottam a bíró zekéjét.
– A kutyafáját, – sugtam a fülébe, – hol a kalapja?!
Marci úgy tett, mintha nem hallotta volna az intésemet. Pedig
meghallotta a királyi herceg is.
– Ne bántsa, szolgabíró uram, – vette kegyesen (bár némi iróniával)
pártfogásába a bírámat, – öreg ember a bíró, szemébe süt a nap.
Marci ahelyett, hogy a föld alá sülyedt volna szégyenében, helyeslőleg
bólintott a királyi hercegnek.
– Akkurát attól védekezek, – mondta, – mondok: a nap igen nagy úr,
fenséges uramnál is nagyobb _talán_!
A nagyúr elnevette magát.
– Derék ember kigyelmed, bíró uram, kimondja a szót.
– Ki én, – hencegett Marci, – magának a Belzebulony ördögnek is.
De ez már csakugyan több volt, mint a mennyit el lehetett volna tűrni.
Intettem a bírónak, hogy távozzék. De a királyi herceg csak ott
marasztalta, nyilván kedve telt az eredeti parasztban.
– Hagyja, szolgabíró uram, hagyja.
Azzal Marcihoz fordult.
– Hallom, bíró uram, – jegyezte meg kegyesen, – hogy jó termésük volt az
idén.
Idáig csak magam szörnyülköztem a Marci magaviseletén, de rögtön
rákerült a sor a tábornokokra is. Nevezetesen így válaszolt a rettenetes
férfiú a nagyúrnak:
– Jó termés? Mán engedelmet istállok, de akárki mondta is fenséges
uramnak, _lúvá tette_.
… Szerencsére nem sokáig tartott az általános szörnyülködés. Csak addig,
ameddig a nagyúr kivette szájából a pipát, hogy torkára ne szaladjon a
kacagása közben. Mert olyat kacagott, hogy kicsordult még a könnye is.
… Aztán kocsira ült a királyi herceg. Marci meg elém állott nagy
hegyesen.
– Megmondtam, ugyi, hogy csak kétágú a királyi herceg is. A különbség –
magyarázta bütykös hüvelykujját orra elé tartva – csak annyi közöttünk,
hogy őt Józsefnek híjják, engem meg Marcinak.