Az én időmben, azaz mikor én voltam az sz–i járás szolgabírája, Horvát
Marci volt a kelecsenyi főbíró, senki más. De jóval később is csak ő
viselte ezt a méltóságot, valameddig csak a füle mozgott. Méltán pedig,
mert ő volt a falu legokosabb embere, beleszámítva az urakat is. Csak az
volt a hiba, hogy utálta a tételes törvényeket: fejbül csinálta az
ítéleteit, mint Salamon király.
Nekem, a szolgabírónak, persze nem tetszett az öreg ilyetén bölcsessége,
mert a megyénél végre is nekem kellett érte helyt állanom, ami gyakran
nehéz sor vala, mert minden törvénynek csak még se lehetett a nyakát úgy
kicsavarni, hogy rápasszoljon az én Marcim antikmódi ítéleteire.
Egyszóval sok bajom volt az öreggel. Magam sem tudom, hogy miért nem
csaptam el őkigyelmét. Nyilván féltem tőle, imponált is nekem s mi tűrés
tagadás, szerettem is őt. Csupa tömör erő volt, klasszikus nyugalom,
hajthatatlan akarat, vakmerő önbizalom…
Különben mit fejtegetem az öreg tulajdonságait! Az emberi lelket a példa
magyarázza meg a legvilágosabban: elmondok róla egy történetet.
188...-ban Sz...n tartották meg az úgynevezett király-gyakorlatokat. Ez
alkalommal néhai való jó József kir. hercegünk is lerándult a járásomba
és Kelecsenyben szállott meg. Vévén a hivatalos értesítést,
mindenekelőtt magam elé citáltam Horvát Marcit.
– Hallja-e, bíró uram, nagy megtiszteltetés éri a falut. Itt fog
megszállani József kir. herceg Őfensége, a grófi kastélyban.
– Tőlem gyühet – jegyezte meg Marci egyszerűen.
– Igen ám, csak hogy parádéval kell az ilyen nagy urat fogadni: úgy
kívánja a falu becsülete.
– Hásze, – hagyta helyben Marci, – kimehetek eléje és kirendőhetem a
szüzeket is.
– Jó lesz, Marcikám… Aztán gondoljon ki valami rövid dikciót; kend a
falu feje.
A vén bíró megcsóválta fejét.
– Hisz csak nem vagyok tán irígy, szót adok én neki annyit, amennyi csak
ráfér.
– Jól van, bíró uram, – kezeltem az öreget szőrmentén, – de vigyázzon ám
a szabad szájára, mert egy királyi herceg nem olyan közönséges ember ám,
mint mi vagyunk.
De ezt már nem ismerte be Márton.
– No, no, – mondta, – csak ojjan ember bíz a, mint más. Ű is _kétágú_,
én is kétágú vagyok. (A lábát mondta ágnak.)
– Ez nem egészen igaz, – tiltakoztam a meghatározása ellen, – mert nem a
láb teszi az embert, hanem a hatalom. Ő száz annyi embernek parancsol,
mint mink.
Marci csak rázta a fejét.
– Löhet, – mondta, – de nékem nem parancsol, ez az embereimnek nem
parancsol, ergómorgó itt Kelecsenyben én vagyok a nagyobbik úr.
Nem okoskodtam vele tovább. Úgy se tudtam volna megváltoztatni a
világfelfogását. Hát csak a szavát vettem, hogy ott lesz a parádén
kékbeli posztóban s leveszi a kalapját rendesen, nem csak úgy, ahogy
nekem szokta, hogy a feje fölé emeli egy fél hüvelyknyire. Továbbá
megigértettem vele, hogy nem fog mókázni a szóval, hanem komoly
méltósággal felel, ha szóra méltatja a királyi herceg. Végül, hogy nem
önt fel a garatra, valameddig ki nem vágta a faluja becsületét.
Marci mindent megigért szentül. Még arra is rájött egész magától, hogy
jó lesz talán a pipáját a csizmája szárába sülyeszteni a királyi herceg
_kedvéért_, mert hátha szemet szúr neki a kupakos jószág, ha a kalapja
karimájában hagyja.
– Jó, – mondok, – a királyi herceg ugyan maga sem igen ellensége a
makrapipának, de illendőség az illendőség – a pipa csakugyan nem a
kalapkarimába való.