A kibékülés nem járt sok cerimóniával. Ágnes meggyónta, hogy
hazaszökött, mert megverte a szeretője, már pedig a botot ő csak a hites
urától tűri el.
Péter ütött a fejével.
– Azt jól teszed, Ágnyes – dícsérte meg a párját. – Meg is verlek
rögvest, mer’ rászolgáltál, halom azután, ha jól viseled magadat,
békességben lehetünk.
Ágnes kiállotta a botbüntetést, azzal rögtön hozzáfogott a ház
rendbeszedéséhez. A gazdasszonyt kilapátolta, a teheneknek megaljadzott
és kisikálta a konyhát…
A házasfelek tökéletes békességben érezték magukat. Péternek eszébe sem
jutott, hogy felesége visszatértével tulajdonképen megdőlt az igazság
elmélete, amelynek két tehenét köszönhette…
Azonban hamarosan eszébe juttatta a másik érdekelt fél. János gazda még
aznap beállított hozzá.
– Hej, bátya! – dült be ajtóstúl a házába. – Ide a riskáimmal!…
Ám, nem hiába volt a Péter esze sűrű, be tudta ő adni a maga igazát a
visszájárúl is.
– Miféle riskákról szaval kend? – kérdezte csodálkozva.
– Hát azokrúl, amiket Ágnyesér’ adtam.
Péter tágranyitotta szemét.
– Azokrúl-e? Hisz azok rég az én jószágaim.
– Azok ám, – fortyant fel János, – ha nálam marad az asszony, de hát nem
maradt nálam!…
– Arrúl ki tehet?
Vérbeborult a János szeme.
– Hát ez az igasság? Az a híres igasság, amivel kend mögfogott engem!
Péter válla közé húzta sunyi nagy fejét.
– Hü, öccse, – eszelte a gazdát, – nem oda Buda! Az az igasság, amivel
én mögfogtam kendet, nem egy gyökérrűl hajtott a maival. Én nem híjtam
az asszonyt, mint kend, – magyarázta, – az egész magátúl gyütt vissza.
Hát lesse kend, míg a tehenek is maguktól mennek vissza kendhez. Mert
valamiképen kend sem adta vissza kérésre a feleségemet, azonképen én sem
adom vissza a kend teheneit. Ez az igasság _ma_ és nem más. Igaz-e?
János megvakarta a füle tövét.
– Aki áldója van, – sóhajtott fel búsan, – se menyecske, se tehén.
– De, – vigasztalta Péter, mutatóujját jobbra-balra billegtetve, – mög
vagyon az igasság, ha möghótt is Mátyás király!