Kósza Péter szegény zsellérember vala, de egyébként sem volt neki
szerencséje, messze vidéken nem akadt nálánál csúnyább férfiú. Egy az,
hogy duzmadt orra alatt mindössze egypár szőrszál lógott bajusznak, más
az, hogy igen suta és vörös volt őkigyelme, ami szép szín máskülönben,
csak hajban nem kívánatos.
Egészen faltul még sem maradt Péter a természet rendjében; azt, aminek
híján volt földi kincsek és testi ékesség dolgában, bölcsességben mérte
ki neki a mindent kiegyenlítő Gondviselés. Mint mondani szokás: ésszel
élte őkigyelme a világot; sose búsult, sem nem haragudott, ha volt mit
pipálnia, pipált, ha nem volt, sóskát rágott.
Péter feleséges ember vala, de csak névleg, mert biz az asszony nem
felezett meg vele semmit a világon, inkább tökéletes visszája volt az
urának: nyalka, darázsderekú és bogárszemű. Péter, bölcs férfiú létére
nem is követelt tőle valami különös hűséget, teljesen beérte azzal, ha
idején és jól elkészíti neki a túróscsuszát. Aztán mulathatott.
Az asszonynak azonban mégsem volt nála maradása. Az lett a vers vége,
hogy megszökött. Csak egy babos kendőt hagyott maga után: a
jegykendőjét.
Ebből rögtön megértette Péter a cirkumstanciákat és még csak nem is
bosszankodott az eseten, annyira természetesnek találta. Úgy tett, mint
akinek feje alól kilopták a csizmáját: megvakargatta fületövét, aztán
gondolkozni kezdett, mint lehetne az elsikkadt _portékát_
visszaszerezni.
Azt jól tudta, kin keresse. Volt az asszonynak esze és szeme, csak Baki
Jánossal _mehetett_ el: az volt a legkülönbik udvarlói között. Módos
gazda, özvegy ember.
Azt is jól tudta Péter, hogy erőszakkal aligha boldogul; a törvényhez
meg nem akart folyamodni, mert mi haszna, ha vissza is ítélik neki a
feleségét. A házat rázárni nem lehet. Vagy ha rázárná is… Az egérnek is
hiába tapasztaná be a lyukát, fúr az magának más lyukat.
Tehát sem erőszak, sem törvény! Ész kormányozza a világot: ahhoz kell
folyamodnia… Az asszony ostoba portéka, azzal kár kezdeni is, Baki
Jánossal kell valahogy megalkudnia.
Kósza Péter előszedte pipabeli készségét: a makrát, az ’acskót, a
_masinát_. Rágyújtott, agyarára vágta a gondűző jószágot s megvetvén
lábát az asztaléba, elkezdett gondolkozni… Abban állapodott meg, hogy az
igazság fegyverét verdesi a János fejéhez, abba jóravaló magyar ember
bele szokott szédülni, ha csak nem igen kérges a koponyája.
Határozatra vergődvén, kinyalta magát Péter illendőképen: tisztát vett,
amennyire a körülmények engedték, kifente bajszát s nagyhíresen, azaz
pipásan és félrevágott kalappal a fején, beállított a Baki János tanyasi
portájára. Benyitott a pitvarba.
A gazda éppen ott dégált, valami szöget vert a mestergerendába. Péter
köszöntötte:
– Aggyisten!
Jánost annyira meglepte a hirtelen és váratlan szerencse, hogy
elfelejtette ráütni a fogadj’ Istent.
– Nini! – szaladt ki száján a csudálkozás önkénytelenül.
– Itt vónék – jelentette Péter széles vigyorgással.
– Hásze’ látom…
János lábához csusztatta a kalapácsot, amivel a szöget verte.
– Mi köll kendnek?
Péter kivette szájából a pipát és a gazda felé böködte.
– Mögvallom, kialvadt a pipám, masina kéne.
János gazda odaadta neki a gyufát. Péter meggyújtotta, de csak eldobta
azonmód.
– Nini, – mondta, – most jut eszembe, hogy hisz nincs dohány a pipámban.
Mit lehetett erre tenni (magyar embernek vérében van a szívesség), János
belökte a szobaajtót és betessékelte rajta hivatlan vendégét…
– Ott a komóton az acskó: tőtsön kend.
Péter kétszer se kérette magát, belépett a szobába és töltött…
Élvezettel szítta-prüszkölte a füstöt. Szeme nevetett.
– Igen szeretlek én téged, öccse, – fakadt ki egypár pillanatnyi
hallgatás után, – mert mivel igen böcsületes ember vagy.
János zavarba jött. Hiszen maga is elég becsületes embernek érezte magát
általánosságban, hanem, hogy éppen az dícsérgesse fel az erényeit,
akinek megszöktette a feleségét, mégis furának tetszett neki.
– Mér’ mondi ezt kend? – kérdezte csudálkozva.
– Mer’ kedvelled az _igasságot_. Magam is úgy vagyok én azzal, tudnék
tán lopni is, de az igasság!… Hát abba mán ojjan akkuratus vagyok, mint
Péter apostoj maga…
– Az igasságba?
– Abba!…
Most egy kis szünet következett. Péter kiszámította, hogy egyelőre
eleget beszélt. A gazdától várta a további szót.
Annak végtére is elült a zavara. Észrevette magát, hogy mulasztást
követett el a vendéglátás terén.
– Nem ülne le kend nálam? – kínálta hellyel a szeretője urát.
Az azonban kosarat adott neki.
– Minek? Nincs _mihő’!_
A célzás elég világos volt, hogy nem lehetett félreérteni.
– Hásze’, – mondta János, – egy pohár borral szíveskedhetek.
Lement a pincébe és fölhozta a bort. Két poharat tett az asztalra és
töltött. Az egyiket ősi szokás szerint ráköszöntötte vendégére:
– Bor, búza, békesség, szép asszony feleség!…
Péter felhajtotta a maga porcióját és leült. Jól megtámasztotta az
asztalt: ránehezedett mindkét könyökével. Nagyon jókedvűnek,
megelégedettnek látszott.
– Hun az asszony? – kérdezte poharazás közben, csak úgy odavetőleg,
mintha egy megszökött macskáról lenne szó.
Jánost újra elfogta előbbeni zavara.
– Az asszony? – kérdezte. – Az asszony? Az most alighanem dagaszt.
– Dagaszt?! – érdeklődött Péter. – Csak tennap _gyütt meg_, oszt mán
dagaszt! De hamar befészkelődött az eszemadta!
János a Péter biztató magatartásának hatása alatt elszólta magát:
– Isz mán rég mögszoktuk egymást.
Kósza Péter megcsóválta fejét. Roppant érdeklődés ült ki sunyi arcára.
– Mög-e? – kérdezte. – Miolta?
János nem tudott hazudni.
– Mán idestova egy éve lesz…
A felszarvazott férj maliciózusan mosolygott. Őt ugyan egy csöppet sem
bántották a szarvai.
– Oszt nem haragudott kend, – kérdezte, miközben orrával babrált, – hogy
a Bogár-gyerek is nyalta a sót?
János elkomorodott. Férfiúi önérzetét roppant bántotta a férj gyanuja.
– A mán meg nem igaz – fakadt ki. – A Bogár-gyerek csak cicázott vele,
ha tovább ment vón’, rég eltörtem vón’ a derekát.
Péternek rengeteg élvezetet szerzett a szerető féltékenysége.
– Nono, – csöndesítette őt, – nem köll mingyárt mögharagunni… Jó asszony
az Ágnyes, hívséges.
A nyilvánvaló gunyolódás egyszeribe eldacosította a rátarti gazda
természetét.
– Hívséges is ahhoz, akit szeret – vágta férjemuram képébe. – Kendhez
nem vót hívséges, mer’ nem kendhöz való.
Péter adta a meghunyászkodót.
– Szent igaz, – ismerte be, – nem való hozzám egy csöppet sem. Kend
ojjan fene nagy, megvan tán hat sukkos is, én meg csak öt sukkos vagyok…
Való, hogy az asszony jobban pászol kendhez… Hanem…
Péter nem folytatta, nyilván, hogy felpiszkálja a gazda máját. Sikerült
neki.
– Mi hanem?! – fortyant fel János haragosan.
– Hát csak a’, – válaszolt Péter buksi fejét lógatva, – hogy az eccer
elvétette kend a _szent_ igasságot.
János végkép kijött a sodrából.
– Az igasságot?! – dühösködött. – Ijjet meg ne mondjon rám senki.
A Kósza Péter felsőséges bölcsessége a maga igazi fönségében csak most
bontakozott ki teljesen.
– Höhahó! – csillapította felesége mérges csábítóját. – Kár
pulykáskodni. Hásze nem a kend feleségit lopták el, hanem az enyimet… –
Majd kicsinylőleg suhintott a kezével: – Kendből se lesz geróf soha…
János elszégyellte magát.
– Hát hun az igasság, lássam?
– Nálamnál, – vágta ki Péter, – az én kebelemben.
– A nem igasság, – erőszakoskodott János gazda, – hogy kendnek ojjan
parádés asszonya legyen.
Péter sunyított a szemével.
– Azér’ mondod, – kérdezte megvetőleg, – mer’ ijjen _kuszpitos_ vagyok?
Hásze’ – folytatta – arrul én mit tehetek! Lennék én, ha tülem fityegne,
akkora _drugár_ is, akár egy gémeskút… Osztánd meg jó asszonytartó ember
vagyok én, sose rúgok ki a hámfából, igaz, hogy a frásznak se kellenék.
– Nohát! – böffent fel János.
– Az igasságot máshun köll keresni – magyarázta Péter. – Lásd csak,
öccse, néked mindened van, földed, marhád, búzád, borod, dohányod.
Dögivel pegyig. Nékem? Nékem egyéb jószágom sincs, csak a két markom,
meg ami rajtam van, meg a Sajó kutyám, meg egy pótrás malacom. Hát ez
ellen még nem kapálódzok, mert a Csicsa cigány még árvább nálamnál. Te
megérdemled a gazdagságot, én meg nem érdemlem meg, halom!! (= hanem)…
Újra megpihent Péter és újra megfeszítette a János türelme fonalát.
– Mi halom?! Nyögje ki kend!
– Halom, – fejezte be Péter a mondatot, – ammán csakugyan nem igasság,
hogy a gazdag vegyen a szegénytűl, ne megfordítval…
– Nem tartozok én kendnek semmivel se!
– Nem-e? – méltatlankodott Péter. – Hát a feleségem tán bitang jószág?
Azt el lehet lopni, akár az útszéli kökényt!
János újból elszégyellte magát. Lejjebb adta.
– Nem loptam én azt el, – mondta kelletlenül, – magától gyütt.
– Hásze’ gyünni gyütt, – ismerte be Péter, – de nem gyütt vóna, ha nem
híjja kend… Most mán, – sóhajtott fel, – a kenyeret is kivette kend a
számbúl, az Ágnyes kendnek dagaszt. Ű vót az egyedüli böcsös jószágom,
azt is elvette kend. A kódis tarisznyájábúl lopta ki kend a pénzt.
Baki János megvakarta tarkóját. A Péter igaza megillette alapjában
becsületes lelkét.
– Jó, no, – motyogta bűnbánólag, – de mit csinájjak, mikor engem akar az
asszony!?
– Fogjon kend egy nagy bunkósbotot, – javasolta az előzékeny férj, –
oszt verje haza.
– Azt én nem teszem, – vivódott magával János, – találjon kend ki valami
egyebet.
– Az igasság, – állította Péter, – nem gyün ki másképen.
János megcsóválta fejét.
– Próbálja meg kend, kend okos ember, kigyün a tán másképen is.
Péter kifordította tenyerét.
– Ha csak más asszonyt nem kerít kend nekem.
A gazda gondolkozóba esett.
– Muszáj annak asszonynak lenni? – kérdezte rövid hallgatás után,
félszemmel vendége felé pislantva.
A furcsa kérdés lyukat fúrt a Péter fejébe. Nem felelt mindjárt, előbb
fölhörpintett egy pohár bort, aztán (miután kialudt a pipája) rágyújtott
újra, hogy időt nyerjen egy alkalmas felelet kieszelésére.
– Nem muszáj, – bökte ki nagysokára, – lehet egyéb is, a fő, hogy
legalább annyi böcse legyen, mint egy jóravaló asszonynak.
János föllélekzett.
– Hát teszem, minek lehet annyi böcse?
– Azon kend törje a fejét…
– Adok egy tehenet…
A Péter szájából kiesett a pipa… Tehén! Bizisten, ha többet nem ér a jó
tehén a rossz asszonynál… Dücső ember ez a János, hogy ezt így
kitalálta…
Ilyenformán gondolkozott Péter, de persze egész másformán beszélt. Aki,
vélte, első szóra egy tehenet kínál, az az utolsóra a kettőt is megadja.
Ilyen irányban munkálkodott tehát, szólván:
– Noisz igaz, hogy a tehénnek négy lába van, de egy asszonnyal csak
mégse ér fel: azt beláthati kend.
János tökéletes gavallérnak bizonyult.
– No, no, – mondta, – valamicskével még megszerezhetem azt a tehénkét.
Mivel szerezzem meg?
Péter nyelt egyet. A borbúl is. Azon gondolkozott: kiadja-e az utolsó
szót mindjárt, avagy előbb még puhítson Jánoson. Rápillantott, hogy
kikutassa a veséjét. És úgy találta, elég puha már a gazda így is.
Fölállott és megrángatta a ködmöne csücskét.
– Még egy tehenet kérek az egyhez – vágta ki elszántan. – Két tehénért
odaadom az asszonyt.
János nem teketóriázott sokat.
– Gyűjjék kend az ólba, válogassa ki a teheneit…