– Szabad!
András gazda benyitott a kastély-ebédlőbe s megállott az ajtóban.
– Kedves egészségére váljék! – köszöntötte a földesurat, aki éppen
reggelizett.
– Köszönöm. Mi jót hozott?
– Semmit sem hoztam; az egyszer kérni jöttem, – könyörögni.
Az utolsó megalázó szót kínosan nyögte ki a kevély paraszt, akinek az
volt a legfőbb büszkesége, hogy világéletében soha sem szorult rá senki
kegyelmére. Torka rekedt volt, lélekzete sípolt.
Pókay nyugodtan megrágta a pirítóst, amit éppen a szájába vett, aztán
fölállott s zsebrevágta kezét. Egy ideig hideg szemmel mustrálta szűrös
vendégét, de hamarosan belebukott a felsőbbséges úri tempóba. Kezeit
egymásután kiszedte a nadrágjából. Az öreg paraszt reszkető oroszlánfeje
s vérbenforgó szeme belecibált idegeibe.
– Isten hozta, András gazda, foglaljon helyet.
– Nem.
– Miért nem?
– Előbb egy kis sorunk lesz egymással.
– Hm…
Az elszánt, szinte fenyegető magatartás nem volt inyére a földesúrnak.
Újra fölült a nagy lóra.
– Mi baja velem? Gyorsan ki vele, mert nincs időm a kend számára.
– Lesz. Annyi lesz, amennyi kell.
A hatalmas paraszt nagyot rándított a vállán; egyszeribe megtelt vele a
szoba. Forró lehellete a földesúr arcába csapódott. Lármázott,
fenyegetett még a szűre is. Pókay megdöbbent.
– Mi lelte kendet? Azt mondta, könyörögni jön.
András gazda észbekapott.
– Igenis, tekintetes érdemes uram, könyörögni jöttem, mert nagyot
fordult a világ. Most már nem szeghetem meg többé a fejemet, arra sem
vagyok érdemes, hogy rám süssön a nap.
– De miért?… Miért?…
– Meggyalázták a házamat… Megfujtották a becsületemet. Elvették tülem az
eget.
András gazda hangja fuldoklott, hörgött, kín volt hallani.
– Ki bántotta? – kérdezte a földesúr, most már inkább a szánalom, mint
az úri gőg hangján.
– Az úr – úrfi.
– A fiam? Kendet?
A vén paraszt hátrakapta kemény csikasz fejét.
– Nem éppen engem. Egy kölyök bennem nem tehet kárt… A leányomat
piszkolta be a kölyök.
– Válogassa meg a kifejezéseit!…
– Kölyök! Hitvány kölyök!
A fékevesztett őserő dübörgésétől torkába szakadt a földesúrnak minden
további tiltakozása. Egy ideig farkasszemet nézett egymással úr és
paraszt, aztán nehézkesen, vontatottan megszólalt az úr:
– Megértem a kend fölháborodását s biztosíthatom, hogy fiam meg fogja
kapni méltó büntetését.
A nagy paraszt lehiggadt valamennyire.
– Köszönöm a tekintetes úrnak, hogy szóval igazságot ad nekem.
– Tettel is, András, tettel is – fogadta őszinte hangon Pókay.
– Akkor jó, – mondta a megbántott apa, – csak meg tudjunk egyezni.
– Megegyezünk, András. Mi a kívánsága?
– Csak egy kívánságom lehet.
– Mi?
– Az, ami magától értetődik.
– De mi?!
– Az úrfi el fogja venni a leányomat hites feleségül.
A földesúr lenyügözött úri gőgje egyszeribe fölszabadult.
– Megbolondult?
Az öreg parasztot ellenben nem hagyta többé cserben nehezen magára
erőszakolt turáni nyugodalma.
– Nem bolondultam meg – jelentette ki szinte szerényen. – Én csak a
jussomat keresem, házam becsületét. Nem is huzakodok tovább a tekintetes
úrral, – folytatta, – gondolják meg jól a dolgot. Ha jövő vasárnap
isteni tiszteleten nem hallom a pap szájából az úrfi és a leányom nevét,
estére nem él az úrfi, Isten engem úgy segéljen!
Mondta és kiment a szobából.