Tikkasztó nyári éjtszaka volt. Lengyel András egy ideig hánykolódott az
ágyában, de hogy semmiféle helyzetben sem találta el az utat
Álomországba, kapta magát, kifeküdt a tornácra, a kemény pitvarküszöbre
hajtva még keményebb fejét. A szabad ég alatt sem volt alacsonyabb a
hőmérséklet, mint a szobában, csak több volt a levegő. Aztán altatnak,
ha mereven néz rájuk az ember, az égen reszkető csillagok is.
Lengyel Andrásnak sikerült nagysokára elszenderednie a kemény földön, de
nem volt az becsületes alvás: inkább csak afféle bódultság. Szeme csukva
volt, azzal nem látott, talán az orrának sem vette hasznát, de egyéb
érzékei rendesen teljesítették a szolgálatot. Hallotta a denevér
surrogását, a földi béka cuppogó ugrándozását, de különösen a tapintó
érzéke volt eleven, váltig sajnálgatta a gazda csontjait a kemény
fekhelytől.
Ilyen körülmények között nem igen szokott rendes ember álmodni, de
András gazdát meglátogatták az álomlátások néha egész éber állapotában
is. Igen játékos feje volt az öregnek, csak öt percig kellett egy
helyben ülnie, legott nekirugaszkodott a fantáziája s meg sem állott a
poklok fenekéig, vagy a szivárványos egekig.
A kemény küszöbön mindenekelőtt azt álmodta András, hogy elkezdett a
feje dagadni, apránként akkorává gyarapodott, mint egy léghajó; de nem
szállott a levegőbe, ellenben szétpukkant, mint az ökörhólyag, amit a
falhoz vernek.
A pukkanástól persze fölriadt András, de miután meggyőződött róla, hogy
csak álmodott, folytatta az ébrenalvást. Nemsokára valami zörrenést
hallott. Agyvelejének egy gondolatfoszlánya a ládafia fölé röpült, ahol
is száz darab körmöci arany volt az élére verve… Talán csak nem a pénzét
lopják? Nem. A gondolatfoszlány visszaröpült a gazda fejébe: tolvaj csak
az ő testén át juthatott a házba (a pitvarajtón, amit elfeküdt), nem
embertől származhatott a zörrenés, alighanem a macska egerészik valahol.
Ezért nem volt érdemes fölébrednie. Szerette volna az aranyokat teljesen
elfelejteni, de csak félig sikerült a dolog. Lelkének azt a felét, ami
aludt, nem hagyta békén az éber felében megfogant gondolat. Az aranyak
összecsörrentek, megelevenedtek a szakajtóban, ami a ládafiában volt
elrejtve s mintha eszük lett volna, kikívánkoztak sötét börtönükből,
nekirugaszkodtak, fölpattantották a láda fedelét s elkezdtek gurulni,
meg sem állottak a szomszéd udvarházig, ahol is tekintetes Pókay Péter
uram volt az úr, aki persze nem lökte ki fényes vendégeit, hanem
zsebrevágta őket mindközönségesen.
A dolog kissé bosszantotta Andrást, de még erre sem ébredt fel. Annyi
eszmélet, amennyit groteszk álma meghagyott neki, teljesen elegendő volt
agyvelejének ahhoz, hogy megkülönböztesse a lehetetlentől a lehetőt. Az
aranyak nem szoktak maguktól gurigázni, azok nem élőlények. Attul
nyugodtan alhatnék, ha tudna.
De nem lehetett. Ismét beleütődött az András fülébe valami nesz. Olyan
nesz pedig, amit a legjobb akarattal sem lehetett a macskára ráfogni,
mert a macska nem jár cipőben. Holott ő alighanem cipőnyikorgást
hallott. Meg sóhajtozást, meg cuppogást. Ahhoz sem ért a macska. Tehát
idegen emberi lénynek kell a házában tartózkodnia (mert a leánya csizmát
visel, a szolgálója meg a mezítlábos divatot követi)… Vajjon ki lehet?
Mit keres nála? Hogy jutott be a zárt kapun át?…
Most már fölrántotta András a szemét. Úgy se hagyta volna békén a
gerincén végigfutó hideg. Azért nem moccant. Nem árulta el, hogy ébren
van. Úgy könnyebben megcsípheti az éjjeli vendéget. Annak ugyanis vagy
az ajtón kell távoznia, amelynek a küszöbén feküdt, vagy az ablakon. Ha
keresztül akar rajta lépni, megfogja a lábát, de az ablakon át sem
szökhet meg észrevétlenül, miután házának mindegyik ablaka a tornácra
néz.
Várt András. Várt, gondolkozott és fülelt. Cipőnyikorgást nem hallott
többé, de annál szaporább lett a sóhajtozás, suttogás.
A gazda minden vére arcába szökött. Mi történik az ő becsületes, tiszta
özvegyi házában, az alatt a fedél alatt, amely az ő istenfélésben nevelt
szűz leánya mirtuszkoszorúra váró fejére oltalmazóan borul?! Ki meri az
ő hajlékát megszentségteleníteni?!
Pillanatig sem gyanakodott a leányára… Csak a szolgálója lehet a bűnös.
De az is elég volt Andrásnak, hogy elképedjen. Hiszen csupa gyermek volt
a Kovácsék Eszterje, fejletlen, tizenöt éves csitri, még nevetett az
anyján, midőn az szinte rimánkodva kérte, hogy óvja a legénytől,
vigyázzon reá. Lám, tudta az anyja, mit beszél. Szeretőt tart magának a
pondró.
Most már nem okoskodott András. Igazságot kell tennie. Azonmód meg kell
a házát a salaktól tisztítania. Még az éjjel kiűzi belőle a romlott
leányt. Óvatosan föltápászkodott. Nesztelenül, hogy fel ne ébressze a
leányát… Zajtalan lesz az elégtétele is. Szó nélkül ajtót mutat a
szemtelen párnak. Az ő tiszta Juliskájának sejtenie sem szabad, hogy
miféle istentelenség történt a házban… Nyitvahagyott szobájába osont.
Gyertyát gyújtott. Két szoba volt a házában és egy kamra. Mindhárom
helyiség a pitvarba nyílott. Kovács Eszternek a kamra volt a hálóhelye.
András gazda egyenesen oda lopózkodott. Fülét az ajtóra tapasztotta.
Hallgatózott… Most már nem hallott semmi gyanusat… Hogy lehet az?
Megcsalta volna a füle? Vagy neszt vettek a bűnösök s meglapultak
félelmükben?… Mi az igaz most már? S hogy győződjék meg róla?
András föltátotta az izgalomtól szikkadt száját s tanácstalanul bámult
bele a levegőbe. Várt. Várt, nem akart elhirtelenkedni semmit. Mert
hiszen a füle nem csalta meg: arra, miután jobban meggondolta, hitet
mert volna tenni. Viszont az sem bizonyos, hogy legényt talál a
kamrában… De akkor – Teremtő Isten! – kitől származhatott, honnan
csapódott a fülébe az a vágykergető buja sóhajtozás… Várt András, várt.
Lába gyökeret vert; arca megmerevedett, álla lefittyent. Ott belül a
szíve igen dobogott. Szeretett volna imádkozni, de nem tudott.
Hallgatódzott a szájával is; a bőre égett; talán hallani akart a
pórusaival is.
András félóráig állott így, mint a kőszobor. Nem akart odébb menni egy
ajtóval. Nem mert. Érezte, hogy világéletében sem fogja magának
megbocsátani, ha az ő édes, szeplőtlen gyermekét meglesi, meggyanusítja
csak gondolatban is. Azonban még sem állhat egy helyben reggelig. El
kell magát valamire határoznia…
Kivánszorgott a pitvarajtóba, s miután letette a gyertyát, maga is
leereszkedett a küszöbre… Kezébe temette arcát… Letargiájából egy
tisztán hallható hang rettentette fel. Most már nem kételkedhetett
meggyötört, fölcsigázott érzékeiben: egész tisztán hallhatta az éjjeli
csendben, honnan jött a hang, nemcsak, de egész bizonyossággal
fölismerte benne leánya hangját.
András fölpattant ültő helyéből. Kapta a gyertyát s bevilágított a
pitvar egyik sarkába. Ott voltak a szerszámjai. A fejszéje. Fölkapta.
Leánya ajtajához rohant. Megrántotta a fakilincset. Nem nyilt az ajtó,
zárva volt… Zuhant a fejsze, reccsent az ajtó s két darabban a szobába
zuhant.
– Aki moccan, halál fia!
Nem moccant senki se; a szobában talált két élőlény közül az egyik nem
is lett volna rá képes, mert azonmód elvesztette eszméletét. Juliska, a
szép gazdaleány, akinek fehér homloka mirtuszkoszorúra várt. A másik?
A másik bátor volt, mint a vas. Az is volt a fajtája. Úr. Gonosz néha,
de mindig kevély, magyar. A Pókay-gyerek, a szomszéd tekintetes úr fia
állott szemben a meggyalázott apával.
– Végezzen, gazduram, ha az a szándéka, én nem fogok kegyelemért
könyörögni.
Lengyel András kezéből kiesett a fejsze. Nem szólt semmit, csak
leejtette fejét, majd megmarkolta, hogy utána ne zuhanjon az egész
testével, s telezokogta kérges két tenyerét.
Az úrfi megszánta.
– Nagy bűnös vagyok, gazduram, beösmerem, de majd jóvá tesszük a hibát.
Élesztgetni akarta az elcsábított leányt, aki mint egy darab fa,
élettelenül terült el a szoba közepén. De az apa nem engedte, némán
ajtót mutatott neki.