Bercsi Sándor berúgta az ajtót: úgy lépett be a szobába. Arca vörös
volt, mint a karmazsin, dagadt a szeme; szűre megtépetten fityegett le
válláról. Bár biztosan állott a lábán, első pillanatra meglátszott
rajta, hogy ittas. Meghasított parádés szűre szerint alighanem
verekedett is valahol…
A legény megtorpant az ajtónál, lerázta válláról a szűrt és sarokba
vágta fokosát. Aztán leült a kemence mellé… Szűrét ott hagyta a földön.
Félhomály uralkodott a szobában; csak egy kis mécs pislogott az
asztalon. A mécsnek minden fénye egy öreg ember arcára esett, de Sándor
még azt sem látta meg… Se látott, se hallott. Azt hitte: egyedül van a
szobában. Még arról sem vett tudomást, hogy fölkászkálódott egy öreg
ember az asztal mellől és fölemelte földön heverő szűrét: megvizsgálta a
hiányosságát és megcsóválta fejét…
– Sándor!
A részeg legény fölkapta fejét.
– Kend az?…
– Én… Csúffá tették a szűrödet.
– Hát osztán?!… Csak a szűröm.
A kevélyképű vén ember a pökhendi beszédre megszegte nyakát.
– Inkább a bőrödet hasították volna meg – jegyezte meg tompán, de a
szégyenkezés és elfojtott harag is ott rezgett a hangjában.
A legény fölpattant a lócáról.
– Kend mondja azt nékem, a tulajdon apám?!
– Én mondom…
Apa és fiú farkasszemet néztek. A vén sasnak volt szívósabb a nézése, a
fiú sütötte le a tekintetét. De nem megadásból: szégyenteljes dühében.
– A hét szentséges milliomát, – szitkozódott, – ilyet ne mondjon nekem
senki fia!
Bercsi Mihály hátratántorodott. Akárcsak mellbe lökték volna. Alig hitt
a fülének… A szűrt az asztalra terítette és mint aki valami irtó nehéz
problémán töri a fejét, összeráncolta homlokát. Jó egy pár pillanatig
tanácskozott magával, aztán fia elé lépett. Szorosan eléje.
A fiúnak vérbe borult a szeme. Immáron egészen vakká lett.
– Táguljon arrébb, – fenyegette meg a tulajdon szülő apját, – amíg jó
dolga van!
De biz az éppen nem tágult. Hanem az indulata: az egyszeribe lelohadt. A
vérbeoltott fajszeretet örök törvénye hatalmába vette szívét. Csak azt
érezte, hogy fiát egy fajtalan bűn ösvényére ragadta részeg indulata s
hogy neki őt ezen a kárhozatba veszejtő lejtőn okvetlenül meg kell
állítania… Egyszeribe szelíd, részvétes lett a hangja: úgy beszélt, mint
a betegeknek szokás.
– Hát hiszen, – mondotta csendeskén, – az én édes fiam vagy te nékem,
Sándor, én meg a te édes szülőapád vagyok. Igaz-e?
A részeg legény elfordította fejét és makacsul hallgatott.
– Osztán, – folytatta az apa, – azt is tudom én, hogy van Isten az
égben. Úgy-e, fiam, te is tudod?…
A szelíd szó hatott. De nem úgy ám, ahogy az öreg Bercsi elgondolta.
Megbolygatta a fiú alvó lelkiismeretét s ahelyett, hogy megbánásra bírta
volna, daccá csökönyösítette meghibbant lelke sötét érzéseit…
… – Nincs Isten!
A rettenetes istenkáromlás végignyüzsgött a sűrű levegőjű sötét szoba
valamennyi zugában, beleütődött a falakba… azok visszaverték… – Nincs
Isten! – zúgta a mestergerenda, a kemence, az almáriom. A tányérok a
padkán összecsörrentek, mintha valami láthatatlan erő csapott volna
közéjük… Egy üvegkancsó az almárium tetejéről a földre esett és ezer
darabra tört…
Bercsi Mihály, mintha Isten haragjától akarná megóvni: önkénytelen heves
mozdulattal az ő bűnös vére két vállához kapott.
Az (nyilván félreértette atyja szándékát) magasra emelte összeszorult
öklét, majd mégis meggondolta magát: nem sujtott le a szülőjére, csak a
mellét ragadta meg. Egyet lökött rajta.
A vén paraszt hanyatt esett… Mire feltápászkodott, már nem volt Sándor a
szobában.