Mihályt, hiába kapálódzott, másfél évi fegyházra ítélte a törvényszék
betöréses lopás miatt. Azon fordult meg a keserű sora, hogy Maris, a
hites felesége, nem igazolta az alibijét.
– Tom is én, hunn vót, – válaszolt ez a bírák kérdésére, – hásze furt
aludtam.
Becsukatván pedig az ura, azonnal beadta ellene a válópert… Hogy ő egy
rablóval egy percig sem él együtt.
A bírák hamarosan végeztek ezzel az üggyel is. Maris egy éven belül a
János felesége lett… És igen boldogan élt vele teljes kilenc hónapig.
Rájött, hogy csakugyan János az ő igazi párja. Persze nem ingyen jött
rá. Lelkiismerete váltig mardosta, mert bár nem volt beleavatva a
lódologba, megérezte, hogy új ura a bűnös benne; ő meg ilyenformán az
ura cinkosa… Kilencedhónap végre meg is kérdezte Jánost, gyáván, halkan,
de mégis:
– Úgy-i, kend lopta Mihálynak a lovat?
A férfi egy pillanatig sem tagadta. Biztos volt az asszonyában.
– Én… Hát osztán?
Maris, bár szép arca fájdalmasan összevonaglott a lelke kínjától, mégis
így felelt:
– Jól tette kend…
A férfi széjjeltörölte homloka barázdáit.
– Csak oszt meg ne verjen bennünket az Isten.