Amint benyitott az istállóba, hogy megvakarja a lovakat, hát mit lát a
két eleven szeme? Egy idegen ló volt a jászolhoz bekötve.
Mihály majd hogy le nem esett a lábáról… (Hogy az ördögbe került hozzá a
ló? Talán csak nem a sátán maga varázsolta bele az istállójába?)…
Megtapogatta az okos állat lapockáját. Azon se csodálkozott volna, ha
menten szélyelmálik vala a keze érintésétől. Azonban nem lett annak
semmi baja. A helyett két csendőr lépett az istállóba észrevétlenül,
mintha csak a földből nőttek volna ki. És úgy látszott, biztosra jöttek,
mert még csak egy piculányi kérdéssel se zaklatták meg a gazdát: szó
nélkül kezére húzták a vasperecet… Vitték a városba…
Hiába érezte magát Mihály ártatlannak: majd kiégett a szeme. A
büntetéstől nem félt, – (van Isten az égben!) – csak a szégyen bántotta…
Hogy szurony között kellett végigvonulnia a falun… Mégis csak a sátán
műve lehetett az ő megcsúfoltatása!…
… Az egész úton azon gondolkozott, mint fogja bizonyítani az
ártatlanságát… Mert, vélte helyesen, alighanem azt hiszik róla, hogy
lopta a lovat… Belesápadt abba a föltevésébe, hogy: hátha nem fognak
neki a törvényen hinni?… Bár, jutott az eszébe, egész éjjel bent hált
egy ágyban a feleségével: az bizonyítani fog mellette.
Erre elapadt kissé a Mihály aggodalma. Nyugodtan haladt a két csendőr
között a város felé. Alig értek oda, szembe találkoztak Jánossal, aki
nyilván hazatérőben volt.
A régi vetélytárs csudálkozó képet vágott a Mihály láttán: úgy tett,
mint aki nem hisz a szemének.
– Te vagy-i, hé?
Mihály felelt volna, de a csendőrök nem engedték meg neki. Löktek rajta
egyet…
– Enyim vagy mán Maris – mormogta János a foga között. – Csak oszt meg
ne verjen bennünket az Isten!…