János, mielőtt munkához látott volna, még meglátogatta egyszer Marist.
Lelke nagy szükségét érezte a biztatásának… Éppen otthon volt az asszony
ura is…
Mihálynak bizonyára feltűnt régi vetélytársa gyakori látogatása (a
vénasszonyok már szinte suttogtak is róla a faluban), de magabízó és
gavallér ember létére holmi alacsony gyanakodással nem akarta megalázni
se magát, se az asszonyát. Az ilyeshez bizonyosság szükséges, az pedig
nem volt, nem is lehetett… Tehát jó képpel fogadta vendégét. Kezelt
vele…
– Adj’ Isten! – köszöntött be János. – Én most azér gyüttem: nem-i köll
valami, mert a városba megyek?
– A városba?… Akkor, – kérte Mihály rövid gondolkodás után, – vehetnél
nekem egy fenőt.
– A kaszához?
– A kaszához.
– Möglesz…
Mihály bement a szobába pénzért. János a pitvarban magára maradt a
menyecskével.
– Maris!
– Hej?
– Te Maris, – kérdezte halkan a legény, – örülnél-i nagyon, ha
kitudódnék, hogy kumisz az urad?
A menyecskét meglepte e különös kérdés: belesápadt.
– Nem kumisz a’, – tért ki gyáván az egyenes felelet elől, – mer a’
becsületes ember.
Ennyi biztatás untig elég volt Jánosnak.
– No, – sugta bele az asszony fülébe, – most mán ne félj: nemsokára az
enyim leszel.
… A menyecske összerázkódott és hallgatott.
Mihály meghozta a pénzt. János hazament, befogott és elhajtott a város
felé.