Kótaj Maris a Rába Mihály felesége lett. Holott lehetett volna a Csuka
Jánosé is. Ő is kérte Marist. A leány nem igen tudta, melyik legényt
szereti jobban: édesanyjára bízta a választást.
De az sem igen tudott határozni. Igen egyformás volt a két legény úgy
módra, mint kiállásra. Tehát legfőképen azt kellett volna tudnia, melyik
a jámborabbik. Bár az sem egész alapos mérték, mert igen sok előnye van
a hamisságnak is. A huncut ember mindig többre viszi, mint a jámbor,
legalább _itt helyben a földön_, holott mégis csak az az irányadó, mert
azt úgy se lehet tudni, miképen lesz a túlvilágon és egyáltalában lesz-e
ott bármiképen is?
Özvegy Kótaj Andrásnénak addig főtt a feje, míg megunta a dolgot:
lerázta válláról a ráruházott felelősség terhét.
– Verjen meg a ragya, – korholta leányát, – neked kell tudni, melyik a
jobbik, te liba!
A liba azonban csak nem tudta.
– Tudja a frász…
– Hát melyik kedvel jobban? – faggatta az anyja.
– Azt se tudom. A Mihály aszondi, hogy aszongya: sejembe járatna, a
János meg mög azt, hogy szógálónk is lesz.
– Minek néked a szolgáló? – zsörtölt az özvegy. – Inkább azt mondjad
meg, hogy megöleltek-i mán?
– Mög.
– Mind a kettő?
– Mind a kettő. János a derekamat, Mihály a vállamat.
Kótajné megcsóválta fejét. Igen röstellte leánya gyámoltalanságát.
– Hát minek esett jobban az ölelésük: a válladnak-i, vagy a
derekadnak-i? – kérdezte aztán türelmetlenül.
– Hát, – válaszolt a leány rövid gondolkodás után, – a vállamnak tán
jobban esett.
– Akkor, – tanácsolta az anya, – a Mihályt válasszad…
… Az esküvő megtörtént. Mihály hazavitte Marist. János látszólag
belenyugodott a megváltoztathatatlanba, egyszóval símán ment minden.
Csak az volt a különös, hogy János _árva_ legény létére egy egész évig
sem nézett más asszony után. Váltig azon tépelődött, miért nem őt
választotta a leány, miért éppen Mihályt? Persze azt nem is sejtette,
min fordult meg a sora: hogy nem jó helyen ölelte meg a kibazsalt
párját. Ő csak azt érezte, hogy igen szereti s azt hitte, hogy a szíve
jussán ő érdemelte meg a leányt…
Hovatovább egész mániájává lett ez a hite, azzal együtt, hogy Mihály nem
is szereti a feleségét, Maris sem az urát, az ördög bujt beléjük, hogy
mégis egy pár lettek.
Semmi alapja sem volt a föltevésének, mert teljes egyetértésben élt a
fiatal pár egymással, de hát olyan makacs volt a János feje: a
legzöldebb gyanut is bizonysággá érlelte.
Ha egy csökönyös parasztember fejébe belemászik a bogár, nem marad az
ottan, hogy bánattá erjedjen: átmegy a vérbe, az izmokba; tervvé
tömörül, tetté izmosodik. János egy év letelte után elhatározta, hogy
helyreüti a Maris tévedését: elválasztja őt Mihálytól a maga javára. Nem
közönséges csábításon járt az esze, – ilyen alávalósággal nem igen
foglalkozik egy előkelő parasztlegény, – hozzá se fog nyúlni Marishoz,
míg a Mihály felesége, csak észre fogja őt téríteni. Ahhoz semmi oka nem
volt, hogy bujdossék Mihály elől: a nagykapun át lépett be a portájára,
hogy beszélne a feleségével. Mindössze, hogy nem a jelenlétében tárgyalt
vele, megvárta, míg Mihálynak valami dolga került. Csak akkor fogott
hozzá a Maris kiokosításához…
– Maris!…
– Ej, – tiltakozott a menyecske, – kendnek nem vagyok én már Maris.
– Hát mi egyéb vónál?
– A Mihályé vagyok.
– Igen, de – okoskodott János – megbántad.
Az asszony haragra lobbant. Föllázadt a hiúsága.
– Bánta a fene, igen jó dógom van.
– Jaj de, – okvetetlenkedett a makacs legény, – nem az az igazi.
– Hát mi?
– Nekem van jussom hozzád, mert én szeretlek…
János jól tudta, hogy ilyen ajtóstól való megrohanást egy becsületes
asszony szemérme nem igen állja ki: kifordult hát a pitvarból még
mielőtt kikapta volna a magáét. Azaz ennyit mégis utána kiáltott az
asszony:
– Beárulom kendet az uramnak, csak ne hagyjon békét.
A legény csöppet sem ijedt volna meg attól sem, ha az asszony beváltja
szavát. Holott biztosra vette, hogy hallgatni fog. Annyira, hogy másnap
ismét befordult a Mihály portájára, olyan időben pedig, mikor egyedül
tudta a menyecskét. Az éppen kenyeret dagasztott: ingujja fel volt tűrve
a hóna aljáig, fehér nyaka is fel volt szabadítva ingválla nyüge alól:
körülményes munka a dagasztás nagyon.
János nem vett tudomást sem az asszony neglizséjéről, sem a szégyenlős
arcáról, leült a padkára s hogy a menyecskének ne kelljen előtte
röstelkednie, lesütötte szemét.
Marisnak már a nyelve hegyén volt a »mit keres itt kend?«, de tapintata
lefegyverezte. Tovább gyúrta a tésztát, mindössze, hogy kissé feljebb
kapcsolta az ingét.
– Aggyon Isten! – szólalt meg a legény, miután elhelyezkedett a padkán.
– Elgyüttem megest.
– Hásze látom – mondta a menyecske kelletlenül.
– De azt még nem tudod, – folytatta János, – hogy mindennap elgyüvök
ezután is.
Az asszony abbahagyta a dagasztást. Rákapta a legényre ijedt két szemét.
– Megveszett kend?
– Nem vesztem meg, csak a páromnak akarlak.
Olyan egyszerűen ejtette ki János a nagy szót, mintha magától értődött
volna…
A menyecske azt se tudta, hányadán áll vele. Zavarának első pillanatában
ki akart szaladni az udvarra, de utóbb mégis meggondolta magát… Mi oka
lenne félni? Nem bántja őt sem a legény, sem a lelkiismerete. Hát inkább
csak megismételte a tegnapi fenyegetést.
– Halli-e kend, János, menjen kend a dógára, mert engem úgyse, szólok az
uramnak!
De nem hitt ám a legény neki most sem. Meg is mondta nyiltan.
– Biz nem szólsz te neki semmit, inkább igen is hallgatsz.
Az asszony fülig pirult. Pirulása mintha igazolta volna a legény
állítását, különösen, hogy nem vitatkozott többé, inkább sírva fakadt.
János tudta, hogy a lelkiismerete bántja: megszánta.
– Nono, – vigasztalta, – nehéz sor, az igaz: otthagyni a hites uradat,
de maj’ beleszokol.
Azzal távozott, hogy újra megjelenjék a harmadik napon… a tizediken,
huszadikon, ötvenediken.
Apránként egész hozzászokott az asszony, hovatovább már a szemére se
hányta udvarlását: belenyugodott. Nem lelkesedett érte, de nem is bánta.
Szíve nyugodt volt: lelkiismerete nem bántotta többé… Idővel meg már
szinte vágyott a legény után. Hízelgett a hiúságának, hogy az oly
makacsul ragaszkodik hozzá. Leste a jövetelét. Az is megfordult a
fejében, hogy alighanem bolondot cselekedett, mikor a Mihályé lett,
János még jobban megbecsülte volna. Arra azonban még csak nem is
gondolt, hogy hűtlen legyen az urához, vagy elváljon tőle… Nem vétett az
neki semmit, megbüntetné Isten, ha ok nélkül megcsalná.
Ezt meg is mondta Jánosnak egy alkalommal. A legény provokálta rá:
– No, mán megszoktál, hát mikor gyüsz hozzám?
– Sose, – válaszolt a menyecske, – mert nem bántott az uram, hát hogy
kössek bele?
Jánosnak tágra nyilt a szeme. Arra bíz ő nem is gondolt, hogy válni
csakugyan nem lehet válási ok nélkül… Komoran bandukolt haza s aznap
egész éjtszaka be nem húnyta szemét… Gondolkozott. Nem a lemondás
gondolata foglalkoztatta (az ismeretlen fogalom volt előtte), válási
okot keresett… Nem talált. Mihály még csak nem is verte az asszonyt,
józan ember is volt, csapodár se volt: semmi oldalról nem lehetett
hozzáférkőzni…
A János homlokán kicsapzott a hideg veríték. Konok akaratenergiája
szembe került a viszonyok hatalmával s minden porcikája harcot vívott
vele. De nem támadt csak egy kicsike mentő eszméje sem. Végkép ki volt
merülve, midőn hajnalfelé végre elnyomta az álom.
Ám mintha azalatt tovább dolgozott volna az agya: (talán az ördög
ösztökélésére) mire fölébredt, egy kész ötlet termett meg benne. Ha
nincs válási ok, csinálni kell.
Most már csak egy jó tervet kellett az ötletéhez kieszelnie… Azzal
hamarosan elkészült János. Nem volt válogatós, képes lett volna az
asszonyért gyilkolni is.