Kasi György is paraszt, Csóri János is paraszt. Gatyában jár mind a
kettő, pacskadohányt szí ez is, az is. És mégis mekkora közöttük a
rangbéli különbség!
A nadrágban járók között koránt sincsenek akkora távolságok. Széchenyi
Pál gróf, ha igen éhes és nincs üres asztala, letelepszik a Hungáriában
Szécsényi Alfréd mellé, holott emez Alfréd csak éjjel gróf (nappal rőföt
kezel), amíg ama Pál éjjel-nappal, sőt a pokolban is az. De Kasi
Györggyel ilyes dolog meg nem történhetik. Ő inkább eleped
étlen-szomjan, mint hogy sem Csóri Jánossal, ezzel a hacuka kódissal egy
tálból egyék.
– A disznó, meg a bürge nem egy ólba való – szokta mondani. De hogy a
kettő közül melyik klasszisba sorozza magát: azt már nem mondta meg.
Nyilván bürgének tetszik neki lenni, következésképen Csóri disznó.
Disznó is, mert aki árva zsellérember létére szemet mer vetni egy
hatökrös gazda gyönyörű leányára: az Kasi György szerint csak tévedésből
kétágú, az olyannak igazság szerint röfögnie kellenék.
Onnan a György kemény ítélkezése, mert hogy éppen az ő leánya volt az a
bizonyos szép Eszter, aki után a János szíve fájt. Igazán a szíve, nem a
foga. Ki is jelentette a kevély apának:
– Egy kósza garas se köll a gazdagságából, adja kend oda mind a
férfigyerekinek – nékem csak a jány köll egymagába, tehén se köll véle,
de még láda se.
Kasi György kövér magyar volt, tehát nem volt szenvedélyes. A tolakodást
nem bottal verte vissza, de még szót se igen pazarolt rá. Egyszerűen
átnézett a kolduskérő feje fölött és érdemleges válasz helyett
ilyesformán szólott hozzája:
– Mán megin piszkos a hód környéke, – alighanem eső kerekedik.
Azzal, vévén a kostököt, leereszkedőleg odaszólt Jánosnak:
– Itt vagyon e: tölts, tölthetsz.
János töltött. György is töltött. Aztán csiholtak a kovábul és
elhelyezték a szagos taplót a kupak alá. A száraz pacska tüzet fogott.
Pipáztak. György jobbra fujt, János balra. Igy lépegettek szótlanul az
egymás oldalán, de nem sokáig. György megunta a komisz társaságot,
rászólt Jánosra:
– Mehetnél mán… El is mehetsz, ha akarsz.
Jánost vérig sértette ez a gőg. Bár erősen föltette magában, hogy
türtőzteti magát: végkép elvesztette ereje érzetén épült klasszikus
nyugalmát. Tüzes vére végignyargalt ereiben, szikrák pattogtak
szemeiből, ajkáról pedig eme kemény szavak:
– Hát penig hiába nyelt kend vasvesszőt, hogy úgy igenyeskedik: úgy
meghajlítom én kendet, hogy belehorpad a véknya, – engem úgy segéljen!
Kasi György szájából ettől a vakmerőségtől kiesett a pipa. János
ellenben sarkon fordult s ment be egyenesen a Kasi fényes
cserepesházába.
Eszter a szép szobában éppen pántlikát vasalt.
Igy szólt János Eszterhez:
– Tudod-e aztat Eszter, hogy te vagy az én mindenségem?
Lángbaborult a szép leány rózsás arca, meg belesápadt az izzó szavakba.
– Tudom – susogta és gyönyörében behúnyta a szemét.
– Vársz-e rám?
– Várok.
– Mindétig?
– Mindétig.
– A síron túl is?
– … Túl is.
– Akkor ölelj meg, Eszter.
A leány a legény keblére hanyatlott, de megölelni már nem bírta. Minden
erejét elvette szerelme extázisa.
A Jánosé azonban megkétszereződött. Ölbekapta szerelmesét s mint kicsi
gyermeket megringatta izmos karjaiban. És megcsókolta. Csak egyszer.
Igen félénken, szemérmetesen. Azt is talán csak azért, hogy elmondhassa
néki:
– Most mán ezentúl a párom vagy nékem, Eszter, mert megcsókoltalak. El
ne felejtsd ezt, Eszter, amíg odaleszek.