Zsuzsikát körülvették Stanci néni, Lóri, a varróné, Szidi a szobaleány
és elkezdték nyaggatni. Mindenekelőtt egy páncélkeménységű vállfűzőbe
szorították bele ruganyos karcsú derekát. Zsuzsika felfujta magát,
meghiusítandó a paraszt komorna azon való igyekezetét, hogy máját és
veséjét kiszorítsa a rendes helyéből. Sikerült a huncutság. Stanci néni
csalódottan csapta össze kezét.
– Jé, te leány, megesküdtem volna, hogy karcsú vagy és íme mit mond a
míder!…
Bánta is Zsuzsika akármit mond is a míder, csak rajta ne fogjon ki.
Stanci néni a vállfűző után kék selyem harisnyát nyomott a Szidi kezébe.
Zsuzsikának ez már jobban tetszett, mint a vállfűző, patyolat bőrét
kellemesen csiklandozta az új harisnya meleg puhasága.
Szidi elkészülvén feladatával, tenyerébe vette kis úrnője lába fejét s
gyönyörködve nézte karcsú bokáját.
– Jé de gyönyörű! – mondta. – Olyan, mint egy csecsebecse, szinte
belekívánkozik a tokba!
Ezután következett a leghistórikusabb momentuma a nagyleánnyá való
avatás szertartásának: a hosszú ruhába való bujtatás művelete. Az
öltöztetést roppant érdeklődés előzte meg, de még belterjesebb volt az
eredményen való közbámulat.
Szidi összecsapta tenyerét a feje felett:
– Jérum Mária, olyan a kisasszonyka, mint egy királyné, penig gyerek vót
még ezelőtt pár perccel is.
Stanci néni is őserővel adott kifejezést a csudálkozásának.
– Rettenetes, te leány! Olyan gyönyörű vagy, mint egy mese… Csak össze
ne gyűrd a ruhádat, – tette hozzá, – míg megérkezik.
Zomboryról volt szó. A majoresko ebédre volt hivatalos.
Zsuzsika nem tartotta magát mesebeli királynénak, de a ruhájánál azért
többre tartotta a becses énjét.
– Ne figurázzon, Stanci néni, gyűrött ruhában is tetszem én annak a
Zombory-gyereknek.
A nénike elképedt. Öt perce nagyleány a leány s máris ekkora önbizalom!
– Gyereknek nevezed azt a harmincéves urat, akinek kétszázezer forint
jövedelme van.
Stanci néninek eszébe jutott, hogy Jánoky-leány létére talán még sem
illik valakiért azért lelkesednie, mert nagy vagyona és grófi rangja
van.
– Hiszen csak úgy mondom, – javította ki magát, – igazad van,
Zsuzsellám, ő csinálja a nagyobb szerencsét, ha elvesz.
A leányka hirtelen elkomolyodott.
– Még nem lehet tudni, megkér-e, sőt azt sem lehet tudni, hozzá
megyek-e.
– Oh! És miért ne mennél hozzá, ha tetszik?
– Tetszik, mert szép fiú, de még nem tudom, hogy belül milyen.
– Belül?… Hát azt meg honnan tudod meg?…
– Megkérdezem a méheimtől.
– A méhektől?… Oh!
A hóbort, a rajongás, a beteges képzelődés. A Jánoky-bogár! Szinte
szemrehányást tett Stanci néni gondolatban a bátyjának, hogy szertelen
méhkultuszával így megbabonázta unokáját…