A kisleány átmászta a parkot szegélyező árkot s nekivágott a rétnek,
amelyen túl az erdő terpeszkedett.
– Szedjetek mézet kis bolondok, ne kavarogjatok a fejem felett, mikor
csupa édes virág a rét.
A méhek nem szálltak le a virágra, követték a leánykát, lépést sem
tágítva tőle. Zsuzsika nagyon csodálkozott rajtuk. Eleinte csudálkozott,
később meg is haragudott rájuk, hogy alkalmatlankodtak neki.
– Hess méhecskék, ne zúgjatok most a fülembe, menjetek haza, csendet
akarok.
A méhek följebb röppentek, de csak nem hagyták ott Zsuzsikát.
Beszállottak vele az erdőbe…
A leány virágot szedett. Egy fiatal bokor árnyékában egész csokorra való
ibolyát fedezett fel. Leguggolt s szorgalmasan aratta a bokoralji kék
virágot. Arca kigyúlt. A föld és virágillat megrészegítette, keble
gyorsan pihegett, mint két fáradt fehér galamb. Melege lett. Kikapcsolta
blúzát.
Egyszerre megrebbent a leány. Valami nesz csapódott a füléhez.
Felszökött térdéről, hogy kikémlelje a száraz gallyak reccsenésének az
okát. Őz-e vagy ember? Mindenesetre visszakapcsolta blúzát, szégyelte
volna meztelen nyakát talán az őztől is…
Zsuzsika szempillantás alatt felfedezte, amit keresett. Alig tíz
lépésnyire tőle, egy magas nyulánk férfi vált ki egy hatalmas tölgy
törzse mögül. Mosolygott.
A leány fülig pirult. (Most meglátta az a rút férfi az ő meztelen
vállát! Megleste őt.) Zsuzsika nem tudott szóba kapni, olyan gyáva volt.
Pedig haragudni akart, de nem tudott.
Helyette a kísérete haragudott, a három kis méh. Egész észrevehető volt
a zúgolódásuk. Nekivágtak a férfi arcának egy arasznyira, aztán
visszaröpültek kis gazdájukhoz szilajon, dérrel-dúrral szelve a levegőt.
Zsuzsika most nem hallotta őket, csak bámult. Tágranyilt őzszemének
teljes tekintete a férfira riadt. Egy pillanat alatt egész szűz lénye
megtelt a képével… Nem volt az a férfi egy csöppet sem csúnya, sőt igen
szép volt. Erős és barna, szeme áttetsző mint a kristály, éles mint a
sasé. Egész különös lenyügöző tekintete volt…
Nagysokára vége lett a néma igézetnek. Megszólalt a férfi.
– Jó reggelt kis kisasszony. Ibolyát szedett?
– Igen…
– Segíthetek magának?
– Nem…
– Bizonyára, mert nem tudja ki vagyok. Bemutatom magamat.
A férfi gyors lépésben közeledett a leányhoz.
– Zombory Ervin gróf vagyok… Kihez legyen szerencsém? – Kezét nyújtotta
s gyönyörködő mosollyal nézett le a leányra.
A három méh keresztül-kasul cikkázta a meg fogyott teret a leány és a
férfi között.
Zsuzsika megmondta a nevét.
– Jánoky Zsuzsánna a nevem.
– Ah!
Csalódottság, illetve sajnálkozás sötétlett a férfi arcán.
A leánynak erre föltámadt eredendő faji büszkesége. Gyönyörű tündérfeje
hátracsuklott, úgy kérdezte fennen:
– Nem tetszik magának a nevem? Pedig van olyan hangzása, mint a
magáénak.
A férfi belesuhintott a levegőbe. Kelletlenül mondta:
– Hisz épen ez az… Jobb szerettem volna, ha nem az, aki.
Ezen már csudálkozni kellett, olyan furcsa volt. Egyszeribe
visszazökkent istenadta egyensúlyába a természet egyszerű gyermeke.
Elkacagta magát.
– Hát kinek szeretett volna? – kérdezte gúnyosan.
– Kevésbé előkelőnek… Egyszerűen Varga vagy Kovács Zsuzsikának.
– De mért? De mért? – S folyvást kacagott a leány. Gerlicetorkából üdén
csengett a szíve zenéje s kacagásra bírta az elszontyolodott férfit is.
Kettesben nevettek. Egymásnak és egymáson. Közös összeölelkező jókedvük
végkép megszüntette a köztük fennálló távolságokat.
– Azt kérdezi miért? – mondta a férfi, miután nagysokára elkomolyodott.
– Hát csak azért, mert szerettem volna magának valamit mondani.
– Mit?
– Olyasmit, amit rögtön megmondhattam volna Varga Zsuzsikának, de egy
Jánoky-leánynak nem igen mondhatok el.
– De miért, miért?
A kíváncsiság szinte plasztikusan domborodott ki a leány érzékeny,
minden benyomást apróra visszatükröző arcvonásain.
A leányka megvonogatta gömbölyű vállát. A természetet imádó nagyapa
unokája a maga tökéletes eredetiségében tündökölt most a nagyúr előtt.
– Nem tud világosabban és okosabban beszélni?
A büszke hang és a ragyogó gyermek szépsége mellbelökte a majoreskót.
Hisz ez valóságos tünemény, ez a leány! Ennek semmi sem imponál,
konvenciók ezt nem nyügözik. Milyen csuda, milyen édes egy ilyen szűz
lélek! Beh szép volna egy hosszú, hosszú séta, egy élethossziglani
mulatozás ilyen neveletlen tündér oldalán!
Csak gondolkozott a férfi, de gondolatának egy szilánkja azért szóra
vált az ajakán.
– Zsuzsika – kezdte merészen.
A leány csöppet sem sértődött meg a bizalmas megszólítástól.
– Nos? – kérdezte pajkos hangon.
– Zsuzsika, én meglátogatom magukat.
– Éljen – örvendezett a leányka. – Stanci néni, tekintve, hogy gróf,
tizenkét tál étel helyett huszonötöt fog magába tömni.
– Hohó…
– Ne hohózzon, mert az ellen hiába evickél.
A férfi egész odalett a gyönyörűségtől.
– Zsuzsika, Zsuzsika, Zsuzsika! – kacagta ki a leányka nevét
háromszorosan csak úgy értelem nélkül, mert minden értelme belefult
fiatal lelke őszinte érzéseibe. Világéletében sem volt neki ilyen tiszta
öröme.
A leány versenyt nevetett vele.
– Miért mondja a nevemet háromszor? – kérdezte. – Most már meg olyan
nagyon tetszik a nevem?
– Nagyon tetszik.
– Stanci néni – csacsogta a leány – néha Zsuzsellának szólít, de ezt
megtiltom magának, kikérném magamnak e bizalmaskodást.
– Zsuzsella, – ingerkedett a férfi, – Zsuzsella, Zsuzsella!
A leányka haragra lobbant. Földhöz vágta nagy fáradtsággal összeszedett
ibolyacsokrát.
– Hallja, nem ért magyarul?!
Zombory észretért. Letérdelt a fűbe s összeszedte a kis leány szétszórt
ibolyáit.
– Zsuzsika, megfeledkeztem magamról, bocsásson meg nekem.
Zsuzsika kacagva fogadta a virágot.
– Hiszen jó, nem haragszom. Mikor jön el?
– Mikor jöjjek?
– Most.
A férfi gyáván mosolygott.
– Mit fognak otthon szólni, hogyha így állítunk be kettesben? Zsuzsika,
– folytatta a férfi, – én azt javaslom: szabályszerű statsvizitet csapok
maguknál, tegyünk akkor úgy, mintha sohase láttuk volna egymást.
– Oh?…
– Nos?…
Zsuzsika ismét a fűbe vágta az ibolyáját.
– Hogy tételezhet fel rólam ilyet?…
– Milyet?
– Hogy én alakoskodjam? Mit gondol maga?
A férfi elszégyelte magát.
– Menjünk!…
A majoresko képtelen volt az akaratával szembeszállani. Mint egy jámbor
ló, hűségesen kocogott a leány mellett s teleszítta lelkét annak
rapszódikusan csapongó, édes csicsergésével, hogy egész valója csupa
zenével telt meg, mire a szögleteskezű, csontos Stanci néni elé került…
– Zombory Ervin vagyok, kezét csókolom a nagyságos kisasszonynak.
Stanci néninek mind a húsz ujja kétfelé kívánkozott, meglátván a
gondjaira bízott leányt a csélcsap hírű szomszéd nagyúr társaságában.
Kihegyesedett a nyelve, mint a tőr, hogy belevágja a majoresko szíve
közepébe, – de mégse szúrta le nyelvével a délceg nagyurat, – utolsó
pillanatban megjelent előtte a nagyapa szelleme s ködujját intőleg
ráemelte:
– Ne bántsd a gyermeket! Ne neveld le lelkéről a zománcot…
Csak akkor jutott eszébe, mikor a híres vendég eltávozott volt, hogy
nini, még mindig kurta szoknyát visel az ő Zsuzsellája, holott egy
leány, aki ismeretségeket köt az erdőkön szép majoreskókkal. bőven
megérdemli a hosszú ruhát.