Mindössze tizennégy éves volt Zsuzsika, midőn nagyapja itthagyta őt.
Stanci néni a halott utolsó akaratához képest elfoglalta helyét a gazdag
nemesi kúrián s a leányka nevelését illetőleg szorosan annak
utasításaihoz tartotta magát. A Zsuzsika lelke szabadon fejlődhetett
tőle, vérének friss sarjadzását, természeti erőinek szerves
gyarapodását, érzéseinek, vágyainak szárnyalását nem korlátozta emberi
mesterkedéssel. Nem nevelte, csak szerette kis hugát.
Különös nő volt ez a Stanci néni is.
Elvei voltak s azoktól nem tágított. Tőle haladhatott a világ amerre
akart, ő harminc évvel ezelőtt utolsó boldogtalan szerelme bánatában
leszögezte a zászlaját s megvédte azt az egész haladó társadalommal
szemben, mint egy katona. Ott maradt, ahol szülei hagyták, a negyvenes
évek közepén, mert azok se vettek tudomást arról, ami negyvennyolc óta
történt.
Midőn átvette a Jánoky-porta kormányzását, első dolga volt Stanci
néninek, hogy új rendet teremtsen a házban. Hófehér batiszt függönyöket
tétetett az ablakokra a régi porfogó s nem mosható szövetek helyébe.
Legyalultatta az olajfestékes pádimentumot és bemeszeltette a pingált
falakat; csak a nagy ebédlő mennyezet-freskóit hagyta meg. A
férficselédet száműzte a háztól, útilaput kötött a pesti szobaleány
talpára is, ahelyett három cifra mezítlábas szolgálót drillirozott be
magának a háztartás céljaira. Erős, szép, talpas, verespapucsos
leányokat, akik reggeltől estig viháncoltak jó kedvükben s fel se vették
az egrecíroztatást s az azzal járó apróbb szidásokat…
Ime ilyen környezetben és levegőben nőtt naggyá Zsuzsika. Stanci néni
mindent elkövetett, hogy hugocskáját is visszacsábítsa a jelen korból a
negyvenes évek közepébe.
És Zsuzsika szívesen követte oda Stanci nénit. A két leány igen jól
megfért egymással.
Zsuzsika szinte minden szabadidejét a méhesben töltötte. Sejtelmes
áhitattal lépett be a kis sárga munkások zümmögő műhelyébe. Váltig
fülébe csengtek a nagyapa búcsúszavai… Tanulj a méhtől; a méh
csalhatatlan, tökéletes.
A leányka egész lelkével azon volt, hogy behatoljon a méhek életének
csudálatos rejtelmeibe. Megfigyelte viselkedésüket, mimódon szedik meg a
virág édességét s raktározzák el sejtváraikban, hogy osztják meg egymás
között a munkát; megleste őket örömükben, indulataikban, hovatovább
szinte tudni vélte, mikor haragszik, minek örül a méh. Szárnyuk
zenéjéből természetrajzi törvényeket vont le. Megkülönböztette a
döngécselést a dünnyögéstől, a zsongást a zümmögéstől. Meg mást
jelentett neki a zizzenésük, búgásuk, éneklésük. A méh Zsuzsika szerint
nem oknélkül változtatta a hangját. Úgy vélte a leányka, hogy az ő kis
kedvencei egész máskép viselkednek, mikor betér a méhesbe, mint mikor
távozik onnan. Ha figyelte őket a kaptár ablakán át, szorgalmasabbaknak
tetszettek, mintha csak a kedvébe akartak volna járni…
Nem lehet tudni, hitelesek voltak-e a leányka megfigyelései, – az
azonban bizonyos (az udvar népe nem egyszer megcsudálta), hogy a méhek
ismerték a Zsuzsika hangját, megértették némely szavát s teljesítették
akaratát.
– Jertek méhecskék hozzám és daloljatok nekem.
S a méhek lágyan zsongva, döngicsélve gyülekeztek, apró rajokban
körülrepdesték a leány fejét, cifra vonalakat rajzoltak a levegőbe, a
bátrabbja megült pihenni a Zsuzsika kezén vagy arcán, különösen a száját
szerették. Lehet, hogy virágkehelynek nézték s csakugyan édesnek érezték
kedvencük ajakát… Megesett néha, hogy egy-egy ügyetlen állatka
belegabalyodott a Zsuzsika hajába s vészes zizegéssel segítségért
kiabált.
Ezeket a kis élhetetleneket leszidta Zsuzsika, miután nagy üggyel-bajjal
kiszabadította őket haja hullámaiból.
… Beszélt a méhekkel, mintha csak lelkük és értelmük lett volna,
nevetett rajtuk ha megcsiklandozták a fülét s szomorkodott, ha egy-egy
kis védence – gyakran megtörtént – megsebesülve, tört szárnyakkal
vergődött haza s mintegy segítséget keresve nála, ölébe ejtette magát.
Egyszóval szerette a leány a méheket, együtt érzett velük s biztosan
tudni vélte, hogy azok viszontszeretik őt.