Beharangoztak a második négyesre… Karsay István meghajtotta magát Luci
előtt.
– Szabad kérnem…
A szép, vöröshajú leány ráemelte csodálkozó, nedves fényű szemét.
– Hogyan, Karsay?… Nem értem…
– Kezdődik a második négyes – világosította fel a fiatalember
gyanutlanul mosolyogva. – Úgy örülök neki, hogy magával táncolom.
– Velem??…
Az albíró elsápadt.
– Igen, – mondta vontatottan, – csak nem felejtette el!
– De, – hazudta a leány vakmerően, de édesen mosolyogva, –
elfelejtettem… Úgy-e nem haragszik, hogy odaigértem Sipickynek, majd
kárpótolom…
– Sipickynek? – fakadt ki az önérzetében megsértett albíró gúnyos
hangon. – Persze, az gróf!
– Az, – verte vissza a leány a gúnyt gőggel, – gróf, s ez meg is látszik
a modorán.
Karsay állotta a leány gőgjét és a sebet, amit az a szívén ejtett.
– Nekem, – jelentette ki dacosan, – elsőbbségi jussom van a négyeshez,
ragaszkodom hozzá egy gróffal szemben is.
– De én – vágott vissza Luci – ezek után nem táncolok magával… Épp itt
jön a táncosom.
Karsay nem mozdult a helyéből. Sipicky kénytelen volt megszólítani.
– Pardon, engedj a táncosnőmhöz…
Az albíró egy pillanatig farkasszemet nézett a gróffal. De az csak
nevetett rajta.
– Nos, – kérdezte inkább csodálkozva, mint fenyegetve, – mi lesz?
– Mindjárt, – válaszolt Karsay, – csak még egy szavam lenne
őnagyságához.
Azzal lehajolt a szép leány bódítóan fehér, illatos vállára.
– Nagysád, – súgta a fülébe, – ön _haszontalan leány_.
Elsápadt az ünnepelt zsúrleány. Még sohase hallott ő ilyet. Felszökött
székéből és összerázkódva, mint egy lázbeteg, a Sipicky gróf karjába
kapaszkodott.
– Menjünk innen…
Sipicky nem hallotta az albíró sértő szavait, de a leány elváltozott
lényéből azonnal megsejtette, hogy nem lehettek közömbös szavak…
… A párok fölállottak a négyeshez. Luci forró, minden ízében remegő
testéhez ölelte táncosa karját. Mint egy asszony, aki ismeretlen
veszedelmektől való félelmében vakon rábízza magát az ura erejére.
A grófot végkép elbódította a női gyöngeségnek ez a spontán, szinte
önfeledt meghódolása.
– Luci, én Lucim – küzködött gyönyörtől vonagló ajkán a szerelmi
vallomása. – Luci, én…
A döntő szó beleveszett a táncfigurába. A vizavi odakorcsolyázott
Lucihoz és elkapta a kezét.
– Chassez-croisez! – hangzott fel a rendező szava energikusan, mert
összevissza gubancolódtak a szórakozott párok.
… Sipicky föllélekzett. Hiszen eszeágában sem volt, hogy feleségül vegye
Lucit. Pénz kellett neki, sok sok pénz, nem vörös haj és hóváll… Áldotta
sorsát, hogy az utolsó pillanatban visszaadta rendes hideg eszét.
Hiszen, – ötlött az agyába, – az is lehetséges, hogy nem szerelem volt,
ami a szép leány testében reszketett, lángolt, hanem valami egyéb érzés,
indiszpozició, aminek hozzá semmi köze… Hátha éppen az albíró zaklatta
fel az idegeit!?
Ezen a nyomon folytatta a társalgást, mikor Luci visszakerült hozzá a
tánc forgatagából…
– Mit mondott magának Karsay?
Hangja már közömbös volt, szinte kíváncsi, mint egy borbélyinasé.
Lucit vérig sértette, szinte meglökte táncosának ez a hirtelen, durva
elváltozása.
– Semmit – mondta fagyosan.
Ám az egyszer (nyilván szerencsétlen napja volt) ügyet se vetett Sipicky
a leány rideg, elutasító válaszára. Tovább faggatta, szinte ingerkedett
vele, mint otthon a Zsán a Juci szobaleánnyal.
– Ugyan, Lucika, – elméskedett, – csak nem gondolja, hogy olyan fiatal
és pepita vagyok!… Úgy-e, szerelmet vallott magának?
– Nem!…
– Akkor miért sápadt el? És miért reszketett?
A leány összeharapta ajakát. Alig állott a lábán. Szeme égett és
küzködött a könnyeivel.
Sipicky erre észrevette magát.
– Pardon, Lucika, nem szekírozom többet.
Ezt az újabb tapintatlanságot már nem bírta ki Luci. Szeme megcsurrant,
elszédült. Nem maradhatott tovább a teremben: kitámolygott a büffébe…
És Sipicky erre másodszor is elvesztette a hideg eszét. Most már szentül
meg volt róla győződve hogy halálosan szereti a leány. Érette
reszketett, miatta hullatta könnyeit… Követte Lucit a büffébe és
segítségére siető anyja jelenlétében megkérte a kezét.
– Lucika, szeretem magát, legyen a feleségem.
Az anyabáróné vad örömében alig tudott hova lenni. Biztosra vette, hogy
az értékes szerelmi nyilatkozatot Luci taktikázta ki. Arra vallott a
leány aléltsága, könnye, a büffébe való menekülése. Micsoda zseniális
teremtés! Nem hiába, hogy az ő vére. Most már vakon bízott leánya
ügyességében. Csaknem szétpattant, de nem mutatta örömét. Hadd tegye fel
a koronát maga Luci a saját művére…
Hát föltette Luci a koronát, de nem oda, ahová az anyja szánta. Igy
felelt Sipickynek, most már higgadtan, fagyosan:
– Köszönöm, Sipicky gróf, de tévedett: én nem szeretem magát.
A gróf elképedve távozott.
Az anyabáróné elájult. Leánya belediktált egy adag fagylaltot, míg végre
visszanyerte teljes eszméletét. De még akkor sem tudott józanul
beszélni, csak hápogott.
– Mit tettél, te leány?… Megöltél! Tönkretettél!! Megástad az anyád
sírját!…
– Ne félj, mama, – vigasztalta Luci, – igérem neked, hogy még ma
menyasszony leszek.
– Kivel, óh kivel?
A leány nem felelt. Éppen meglátta Karsayt, a bántalmazóját, amint az
ajtófélfához támaszkodva, mereven, sápadtan nézte őt. Meglátszott arcán
a szenvedés. Durvaságát bánta-e meg, avagy egyéb fájdalom dúlt-e a
szívében, azt nehéz lett volna megállapítani.
Azt csak Luci tudta. Tudnia kellett, mert ösztöne csalhatatlanságában
vetett hite merészségével az albíró felé suhogott. Megállott előtte és
egész hosszában feléje nyújtotta meztelen karját.
– Bocsásson meg – mondta szinte alázatosan. – Igaza van, – folytatta, –
én haszontalan leány vagyok, de más leszek ezentúl, ha az oltalmába
fogad.
Az albíró nem értette meg a leány szavait. Csak dadogott.
– Hogy érti… hogy?
– Úgy, – válaszolt a leány, – hogy jó asszony lesz belőlem, ha maga lesz
az uram.
A kis Karsay csaknem elesett érzései súlya alatt. Megfogta a leány
kezét, de annyi ereje már nem volt, hogy az ajkához emelje. Csupa
lehellet volt a szava is:
– Szeretem, óh, szeretem!…
– Tudom, – suttogta. Luci bizalommal, szerelmesen, – különben miért
_szidott_ volna ki.
Azzal karonfogta vőlegényét és anyja elé lépett vele.
– Mama, én szeretem Karsayt, a menyasszonya vagyok.
Az anyabáróné elájult, még pedig ezúttal becsületesen. Tíz percbe
került, amíg fölotkolonozták.