Turay Sándor káromkodott, mint a sakál, őméltósága, a felesége,
született Vandrák bárónő, meg sírt, mint a krokodilus. Leányuk, Luci,
szomorúan hallgatta az izgató hangversenyt és elkívánkozott messzire,
valahová a felhők közé.
A családi élet napi mozgófényképének két és három óra között lejátszódó
eme jelenete naponként megismétlődött (mert hozzátartozott az
emésztéshez), legföljebb csak akkor változott, ha vendég tért be a
házba.
Akkor a következő vígjátéki cselekmények léptek a stereotíp drámai
szituáció helyébe: A báróné kiszaladt a budoárjába, kiáztatta vörös
szemét és berizsporozta magát; Turay szintén kiszaladt, de a vendége
elé, leölelte őt a kocsiból és ragyogott a jókedvtől; Luci megbújt a
szobácskájába és olvasott:… A vendég, ha férfi volt, bunkósvégű
havanna-szivart kapott az agyarára, ha nő, rózsát, vagy télvíz idején
bókot, nem egyet, de tizenhatot. Az anyabáróné ezenkívül ugyanannyit
cuppantott a szájára.
Aki következtetni tud, annak elég ennyicske kép is annak a
konstatálásához, hogy Turayék komédiások voltak. Nem a maguk kedvéért
játszottak, hanem a publikumnak. Négyszemközt mosták egymást, a
nyilvánosság előtt összecsókolództak, ha úgy kívánta a szerepük.
Mert jól kellett játszaniok Luci miatt. Érezték ők, hogy különben
sohasem kerül főkötő alá egyetlen leányuk. Ripacsok gyermekeiben nem
igen bíznak a férfiak…
Luci húszéves, fehérarcú, rozsdaszín hajú szép leány volt. Fehér és szép
volt annak a lelke is valamikor, de arról apránként leőrölte a
szűziesség zománcát a szülők örökös civakodása. Annál jobban kiéleződött
az esze. Tudta, hogy abban a miljőben, melyben élt, nem engedheti meg
magának a szerelem luxusát: hát elzárta a szívét. Belenyugodott, hogy
szülei üzletnek tekintsék férjhezmenetelét és anyja utasításai
értelmében mindent megtett a kiszemelt férjkandidátus behálózására.
Kacér volt, mint a kakadú, és merész, mint egy kötéltáncosnő. Szégyelte
magát, gyűlölte a komiszságait, de szüleivel szemben nem mert a sarkára
állani. Pedig látta, érezte hogy kárbavész minden erőlködése. A férfiak
megcsókolták, szerelmesek voltak a szép hajába, de oltár elé nem merték
vinni a mamája miatt. Mert annak olyan kezdetleges volt a férjfogdosási
technikája, hogy mindenki szégyenlett a hálójába beleugrani, még az is,
aki különben szívesen megfogatta volna magát.
Pedig nagyon szeretett volna már férjhezmenni a szegény kis Luci. Ha nem
is szerelemből. Csak állapotot akart cserélni. Arra vágyott, amiben
otthon soha sem volt része: nyugalomra, őszinteségre, békére,
egyetértésre. Azonkívül vérig sértette szüleinek rengeteg erőlködése is,
amellyel túl akartak rajta adni s a mi örökös civakodásuk főforrása
volt.
És még sem mert Luci ujjat húzni szüleivel. Mindaddig, amíg egy férfi ki
nem nyitotta a szemét. Szerény, de bátor fiú volt az illető, Karsay
István volt a neve. Nem tartozott a mama jelöltjei közé, mert csak
albíró volt, holott az anyabáróné mágnást akart Lucinak. De családra,
kiállásra nézve sem volt István valami különös legény. Lucinak sem
tetszett.
Luci először egy államtitkár zsúrfixjén _vette észre_ az albírót, aki a
haját nézte, kábító lángbakapó haját. Néma csodálattal, önfeledt
áhitattal. Luci szinte megszánta és alamizsnaképen egy finom
kacsintással jutalmazta hódolatát.
Mindössze ennyi volt a kezdet, mert Karsay röstelt beállani a leány
udvarába: érezte, hogy a mókás Mukik és Gekszik között nevetségessé
válnék az ő akkurátus komolyságával. Hát egy szót sem váltott Lucival a
zsúrfixen, inkább a saját fészkében kereste fel őt a következő napon.
Az anyabáróné csudálkozó tekintettel fogadta. (Mit keres nála ez a
közönséges beamter?) De mézes szavaival kijavította a görbe tekintetét.
Luci pedig folytatta vele a kacérkodást és odaigérte neki a kaszinói
piknik második négyesét, amiért nagyralátó mamájától kemény leckét
kapott:
– Micsoda képtelenül könnyelmű leány vagy te, Luci! Ezreket és ezreket
költünk rád, hogy alkalmat adjunk neked rangosan férjhez menned és te
holmi utolsó beamterrel adod össze magadat a második négyesre!… Hát
mulatni jöttünk mi fel Pestre, te hallatlan leány!… Előre is kijelentem,
– végezte szavait sziszegve, – hogy ez az utolsó farsangod, hát vagy
kihasználod az időt, vagy örökre otthon maradsz vénleánynak…
A leány elnevette magát kényszeredetten, szinte keserűen.
– Oh, oh, mama, – mondta nem minden gúny nélkül, – az eset nem oly
súlyos, mint gondolod. Ha akarod, visszaszívhatom azt az ostoba négyest.
Az anyabáróné legott átcsapott a másik szélsőségbe. Megölelte leányát és
elkezdett sírni. Csak úgy szokásból, mert igen megszerette a
mártírszerepet.
– Tedd azt, – zokogta, – te édes, te drága!
– Megteszem…