Ebben a pillanatban egy hatalmas, feketeszakállas férfi lépett a
szalonba és megállott az ajtóban, a neszfogó vastag szőnyegen. Az Elza
férje volt, a Sándor unokatestvére. Öle tele volt mezei virággal.
Feleségének hozta a virágot, igen szerette a feleségét. Olyan boldog
volt mellette, mint valami gyermek. Folyton játszott vele, akár egy
finom kis játékkal. Most is azzal a szándékkal lépett a szobába, hogy
hozzásompolyog hátulról és befogja a szemét… kukucs, baba! Aztán az
ölébe szórja a virágot és széjjelcsókolja finom, illatos haját…
Első pillanatra nem is igen értette meg Rónay Tamás a különös helyzetet…
Hogy került az ő hitvese keze egy idegen kézbe?… És miért sírt a baba?…
Ki bántotta?… És mi lelte az unokatestvérét? Megőrült, vagy csak
gazember?… Hogy lehet valaki gazember?
Ha hirtelen eléje toppant volna valami csuda, például az erdők szelleme
és azt mondja vala neki, hogy ezentúl tótágast fognak a fák állani
gyökérrel fölfelé: kevésbé csudálkozott volna, mint tiszta, mély
lelkivilágának ilyetén borzalmas összeroppanásán…
Mert az volt az első érzése: a csodálkozás. De azután sem a forró vére
szenvedelme kerekedett fölül, hanem a félelem kínja. Félt önmagától, az
öccsétől, a feleségétől. Összezavarodott, megbomlott az idegrendszere.
Ösztönszerűleg kitántorgott a szobából. Nesztelenül, ahogy jött.
Észrevétlenül. Az ajtót nagy vigyázva tette be maga után.