A karcsú, szép asszony összegubbaszkodott a karosszékben és reszketett,
mintha fáznék. Pedig majd kicsattant az arca a forróságtól.
Rónay Sándor a kandalló mellett állott sápadtan, idegesen. Rázogatta a
lábát és egy porcellánvázán zongorázott.
Az asszony kinézett az ablakon; a férfi loppal az asszonyt leste. Meg
akart szólalni háromszor is, de mindannyiszor torkán akadt a szó.
A helyzet feszült volt. Villámos szikrák cikáztak a levegőben az asszony
és a férfi szíve között…
Végre is a nő törte meg a vajudó kínos csendet.
– Sándor, meddig marad itt?
A férfi szinte indulatosan utasította vissza a kérdést.
– Miért kíváncsi rá?
A szép nő felállott és lassan, nesztelenül, mint egy álomjáró, az
ablakhoz libegett. Forró homlokát a hideg üveghez szorította és sírt.
Rónay Sándor csak nézte egy darabig, aztán hozzásietett és megállott a
háta mögött.
– Elza, miért sír… Elza?!