Kántor Katinkát Sándor gróf helyezte el Brendayéknál, miután a leány
kijelentette neki, hogy a lelke nem bírja el a képmutatás terhét,
szívgörcsöt kap, valahányszor gyanutalan apja szemébe kell néznie…
Melegszívű, művelt nép volt a Brenday-család, apa és leánya: igen
szerették ott Katicát. Néha meglátogatta őket Sándor gróf is s nagy volt
akkor az öröm a háznál.
Brenday Elíz grófkisasszony ugyanis szerelmes volt a hitbizományos úr
fiába. Nem is titkolta érzelmeit. Egyszer így szólott Kántor Katinkához,
aki idővel meghitt bizalmasa lett:
– Mit gondol, édes Katica, komoly szándékai vannak-e Sándor grófnak
velem?
Katica nem tudott hazudni, azt meg nem árulhatta el a szerelmes
leánynak, hogy a gróf valójában az ő kedvéért jár a házhoz.
– Azt hiszem, nincsenek komoly szándékai, – válaszolta, – de még
lehetnek.
Elsápadt. A vér mind a szívébe szaladt attól a hirtelen elhatározástól,
ami lelkében védence kérdése nyomán megfogant. Megölelte a grófleányt s
a szemébe mosolygott mártírnyugalommal, fölényesen.
– Majd én beszélek vele. Jó?
– Jó, jó! – S össze-vissza csókolta a kényes grófkisasszony az egyszerű
kántorleányt…
A legközelebbi alkalommal úgy intézték a leányok a sort, hogy Katicával
magára maradjon a gróf a nagy szalonban.
Sándor félremagyarázta az átlátszó taktikát. Kitárta karjait, hogy
keblére zárja az ő titkos párját, a piruló, reszkető kántorleányt. Az
azonban kitért az ölelése elől.
– Nem, nem Xandri, nem!
– Miért nem? – kérdezte a megdöbbent szerelmes ember hüledezve. –
Esküszöm, hogy a feleségemmé teszem.
A leány elkomolyodott; mosolygós szép arca olyan szigorú és fönséges
lett, mint egy antik márványistennőé.
– Ne esküdjék, – intette a fiatalembert, – becsülettel nem lehetek a
felesége, mert édesatyja nem egyeznék bele. Én pedig nem szítok
visszavonást apa és fiú között. Tudom, hogy szeret, Xandri, – folytatta,
– azt is tudom, hogy igaz ember, ha kívánnám, beváltaná szavát, csakhogy
én annyira szeretem magát, nem kívánom, hogy olyasmit tegyen, amit
bizonyára megbánna később.
– Katinka, óh Katinka!
A leány megfogta a fiatalember kezét.
– Ne érzelegjünk, édes Xandri. Törődjünk bele a sorsunkba. Az én sorsom,
hogy leány maradjak azzal az édes szent emlékkel, amellyel a maga
szerelme örök időkre megajándékozta a lelkemet; a maga sorsa, hogy
elvegyen egy előkelő leányt s boldog családi életet éljen gyermekeivel.
A fiú könnyezett; a leány végig húzta a fején lágy fehér kezét.
– Ne sírjon Xandri, kérje meg az én jó kis Elízem kezét, mert szereti
magát. Fogadja el az én, a maga Katicája kezéből a jövendőbelijét;
ismerem, ő boldoggá fogja magát tenni s ez nagy megnyugvás lesz reám
nézve is.
* * *
Ez a történet ezelőtt tizenkét évvel játszódott le úgy, ahogy meg vagyon
írva. Szinte kiment volna az eszemből, ha a minapában, halottak napján
nem találkozom vala az én régi barátommal, Sándor gróffal s hitvesével,
a szép, tökéletes Brenday Elízzel. A temetőben láttam őket. Egy
töménytelen virággal elborított fehérmárvány-obeliszkes sírt térdeltek
körül. Ők és gyermekeik, számszerint négyen. A legkisebb csemete
mindössze hároméves lehetett, nem akart imádkozni, de az anyja rászólt:
– Imádkozni, pubi, mert annak, aki itt nyugszik, köszönheted az
életedet.
A kisfiú elfujta a Miatyánkat hiba nélkül.
Sándor gróf átnyúlt megértő, nagylelkű felesége kezéért s egy meleg
csókot lehelt reá.
… Épen arra járt a kóbor őszi szél és megbolygatta a sírvirágok kelyhét,
megzörgette a koszorúk leveleit… Mintha megelevenedett volna a sír.
Mintha a benne pihenő szép halott a szél szavával üzent volna a rajta
ájtatoskodóknak hálát és köszönetet.
A lerótt kegyeletadó után eltávoztak a sírtól Sándor grófék. Én meg
odamentem, hogy leolvassam a márványról, kit sirat oly őszinte buzgó
gyásszal a konvenciókhoz kötött nagyúri család:
Olvastam:
Itt nyugszik fulókércsi Kércsy Katinka… Fehér lelke 22 éves korában
szállott a mennyekbe, örök gyászára azoknak, akik ismerték angyali
lényét…
Egy kis imát én is elsusogtam kis Kántor Katica sírdombján.