A fiatal Sándor grófnak eszébe jutott, hogy bebarangolja a falut, kis
diákkori emlékei tanyáját, amelybe idestova tíz esztendeje, hogy be nem
tette a lábát. Megnézi a haranglábat, amely alatt annak idején
birkózó-versenyt rendezett a parasztfiúkkal, sorjába két vállra
fektetvén az ifjú nemzedék valamennyi kitünőségét, Sőter Gyurkát kivéve,
mert Gyurka őt vágta a földhöz…
Egyszeribe megelevenedett képzeletében régi vetélytársa szinte feledésbe
veszett egyénisége. Mert vetélytársak voltak minden tekintetben. Nem
lehet megállapítani, melyiküknek volt nagyobb a tekintélye a mezítlábas
gyermektársadalom előtt. Gyurkától talán jobban féltek az apró
süvölvények (mert ő mindjárt ütött, ha nem tetszett neki valami); benne
ellenben alighanem csak a földi hatalom egyik közelfekvő exponensét
tisztelték a kurtagatyás gyerekek: a méltóságos úrficskát, a lakkos
topánkában járót, a ponnytulajdonost. Ő volt a konzul, Gyurka a tribunus
plebis, aki a kisebb akaratú konzul nyakára nőtt.
Azután egy leányt szerettek Sándor és Gyurka: Kántor Katicát. A szerelmi
versenyben már határozottan a konzul úrfi volt felül, mert jobban győzte
nyalánksággal a néptribun úrfinál. Tortával s Kugler-bonbonnal traktálta
ideálját, holott Gyurkának csak medvecukorra tellett…
Ugyan mi lett Gyurkából? Mi a kis nyalafántos Katicából, akinek a szeme
olyan kék volt, mint a májusi ég? Megházasodott-e Gyurka? Férjhez ment-e
Katica?… Megtudja. Mindenekelőtt meglátogatja az öreg Timkót, régi,
nyugalmazott kerülőjüket, aki negyvennyolcban a Rózsa Sándor századában
ólomgömbös karikásostorral lyukasztgatta a hazaáruló rácok koponyáját,
de egészen bevált becsületes embernek is, atyjának sohasem volt nála
hűségesebb, megvesztegethetetlenebb cselédje. Timkó mindent tud, ami a
faluban negyvennyolc óta történt: a százados ember majd elmeséli neki
apróra az utolsó évtized krónikáját.
Sándor gróf nyakába vette finommívű angol vadászfegyverét, átszelte a
parkot toronyirányban s úttalan utakon, árkon-bokron átszökdösve
behatolt a falu szívébe, a piacra, ahol a keresztény katolikusok büszke
temploma állott, szemben az evangélikus reformátusok szerény imaházával
s a hozzátartozó törpe haranglábbal.
Sándor emlékezett rá, hogy atyja, a hitbizományos úr, ezen a tájon vett
házat ötven éven át hűséges szolgájának, a rettenetes erejű Timkónak.
Kérdezősködnie se kellett, hamarosan ráakadt a keresett portára
emlékezet után.
A kilencven éves aggastyán ott ült a háza elé lebuktatott fatörzsön és
békésen pipált. Sándor elérzékenyedett a még tíz évvel ezelőtt is
szálfenyő tartású s most szinte múmiaszerűen összezsugorodott öregember
láttán.
– Öreg Timkó, emlékszik-e még reám?
A rácok hajdani réme lassan eszmélt. Feje megmozdult az üde emberi
hangra, üres, alvadó szeme keresgélt, ébredezett… Egyszerre
megelevenedett susinka arca, barázdái között derengeni kezdett ős
paraszti lelke régi fényessége: mosolygott. Ülve maradt, de a pipát
ösztönszerűleg kivette szájából, kalapját is le a fejéről. Motyogott
valamit, aminek nem volt értelme.
A fiatal úr szelíden vállára tette kezét.
– Látom, hogy megismert, Timkó bácsi; örülök, hogy jó egészségben
láthatom viszont.
Az aggastyánnak megjött a szava, erőszakosan pihentetett, berozsdált
agyának teljes eszmélete.
– Én még jobban örülök az úrficska látogatásának, – mondta egyszerűen, –
mert ha két nappal később jön, már nem talál az élők között.
– Ugyan, ugyan, hogy beszélhet így! Elél még Timkó bácsi tíz évig is.
Az öreg belebabrált a levegőbe.
– Azt én már jobban tudom; tegnap értem jött a Halál, még megbirkóztam
vele, de igen erős volt, nem hagyott bennem csak két napra való szuszt,
holnap estére meg fogok halni. Már szóltam is a papnak, – magyarázta
hamiskásan mosolyogva, – elgyűjjön holnap délre az utolsó kenettel, mert
nem szeretném a lelkemet az ördögre bízni.
A kis gróf helyet foglalt a régi cseléd mellett a fatörzsön. Nem hitt az
előérzetben. Kilencvenéves korában – vélte – kedvenc szórakozása az
embernek az elmúlás gondolatával való foglalatoskodás, Timkó is emez
aggkori szenvedelemnek tesz eleget, midőn halálát jóformán órára
megjósolja. Elejtette a szomorú témát, belevágott az élet közepébe.
– Szépen gyarapodott ez a mi falunk, mióta nem láttam – jegyezte meg
jókedvűen.
A százados aggastyánnak nem volt kedvére való a megjegyzése.
– A házak – mondotta – szebbek lettek a nagy tűz óta, de az emberek
eladták a lelküket az ördögnek.
– Hogy-hogy, öregem?
– Hát csak úgy, – vélte a halálra megérett ember, – hogy pénzen árulják
a pógárok azt a dicsőséget, amit Kossuth apánk a magyarnak szerzett, tíz
pengő forinton eladogatják a voksukat az első hacuka halandónak, a
császár emberének.
Ime, minálunk a haldokló ember is politizál… A hatvanhetes alapon álló
Sándor grófnak belefájt a szívébe Kossuth régi katonájának keserű
beszédje. Nem keresett, de nem is talált volna rá ellenvetést. Úgy volt
csakugyan még ezelőtt tíz-tizenöt évvel is: a kuruc hagyományos büszke
faluban nem akadt ember, ebsoron sem olyan, aki engedett volna a
meggyőződéséből, az ilyen meg sem teremhetett Bárcaházán, mert a
börtönviselt polgártársának megbocsátott a bárcaházi ember, de a
»császár inasának« – így jelezték ott a kormánypárti szavazót – soha. A
falu hitbizományos ura kénytelen volt meggyőződése ellenére is népével
tartani, talán napszámost sem kapott volna különben, a méltóságának
kidukáló tiszteletadót bizonyára megtagadták volna tőle uradalma régi
jobbágyainak kevély ivadékai.
– Biz az szomorú, – jegyezte meg Sándor gróf csendeskén, – hogy az
emberek pénzért teljesítik polgári kötelességüket.
Vén Timkó erre végkép beledült a keserűségbe. Szinte lüktetett a
beszédje, akár a szíve, ami ajkára kergette a panaszt.
– Megveri ezeket a népeket az Isten, – folytatta, – amiért megtagadták,
akik a temetőben pihennek: apjukat, anyjukat, testvérüket. Mán német
bugyogóban éktelenkedik itt a pásztorember is; a nyőstényje kávét iszik
reggelire, ha esik az eső, paraplit tart a feje fölé. Legénykoromban még
piros csizma, virágos bársony pruszli, száznegyvennégy pitykés lajbi
volt itt a módi – ma, dájcsot húz a cigány is a tánchelyen, ha
odarendelik, mert inkább a rézbanda kell a mai fattyas népnek, verje meg
őket a magyarok Istene…
A fiatal úr fájó szívvel mondott búcsút az öreg parasztnak. Az imént
jött haza az oxfordi egyetemről, sok szépet, súlyos nemzetboldogító
elméletet szítt ott fel a lelke, ám az öreg kerülő keserű beszédje
mindent összezavart benne, amit a nép haladásáról, erőképző új
intézményekről tanult… Hátha az az igaz, amit az agg pásztor eredendő
őselméje tart annak: Tisztelni kell, akik a temetőben pihennek: az apák,
anyák és testvérek ősi szokásait!?…
A kék égen dicső fénnyel ragyogott Isten napja. Az ákácvirág telelehelte
a levegőt édes kábító illatával. A rügyeztető tavasz ereje
hozzáférkőzött a szívekhez, érzésbimbókat fakasztván fel bennük:
boldogító gerjedelmeket a termékeny ifjúság kebelében s békítő harmóniát
a sokat szenvedett öregekében.
Sándor gróf mélázva ballagott az utca porában. Egy-egy mérges kurta
kutya kigurult eléje az őrizetére bízott porta kapujából, iszonytató
lármát csapva, ám rájuk se hederített a természetükkel ismerős fiatal
úr. Ritmusos lépésben, délcegen hátraszegett fejjel haladt előre,
kalapot emelt az őt köszöntőknek, de szóba nem ereszkedett senkivel.
Legények, leányok utána néztek: Be csinos az úrfi, be kevély!
A kántorék háza előtt mégis megtorpant a csinos, kevély úrfi.
Egy szőke leány virágot öntözött a kántorlak előkertjében. Lenszínű
hajára rátűzött a nap s sugarából fénykoszorút font a serény hajadon
fehér homlokára.
Sándor sok képet látott a British Museumban, a Palazzo Pittiben, de
ilyen szépre nem emlékezett. Nem akarta magát észrevétetni, hogy tovább
tartson az élvezete: megbújt egy vastag ákácfa törzse mögé. Onnan nézte
a leányt. Ringó járását, babos kartonruhája rejtelmes lebbenését,
párducdereka hajlongását, szelíd ívben előrehajló karcsú telt nyakát.
Vajjon ki lehet?… A kántorék kertjében buzgólkodik, de nem Kántor
Katica. Katica tömzsi gyermek volt, ez meg olyan előkelően nyúlánk, mint
Albion akármelyik vérbeli mágnásleánya, Talán rokona a kántornak? Vagy
az új kisdedóvó kisasszony?… Megtudja. Egyszerűen meglátogatja
kántorékat.
A fiatal gróf átrugtatott az utcán, egyenesen nekiment a kántorporta
kapujának.
– Jóreggelt, kisasszony! Itthon találom a kántor urat?
A hattyúszerű leány majd elejtette meglepetésében az öntözőkannát. De
csak látszólagos volt az elfogódottsága, inkább csak aféle megrebbenés,
idegjáték, de nem lélekzavar. Belenézett az őt megszólító férfi szemébe
hosszasan, bátran.
– Most nincs itthon az apám, – válaszolt mosolyogva, – de azért csak
tessék belépni; régen nem láttam a gróf urat.
S a vendég elé szökött a kapuba, hopkázva és negédesen, mint a párjának
behódoló őzünőcske.
– Ah, be megváltozott a méltóságos úr! – jegyezte meg, összecsattantva
finomszabású kis kezét.
Sándor gróf majd hová lett bámulatában. Honnan ismeri őt ez a szép
leány?… Apjának mondotta a kántort! Mégis a Katica lenne? Hisz azt is
meg lehetne tudni hamarosan. Bemutatkozott:
– Hadady Sándor gróf vagyok.
A leány elkacagta magát.
– Hiszen tudom. Nem olyan hálátlan Kántor Katinka, hogy megfeledkezzék
az ő gyermekkori udvarlójáról, aki annyi sok édességet hozott neki…
– Katica, maga az?
– Oh, – negédeskedett a leány, – maga meg képes volt engem elfelejteni!
– Igen, igen megváltozott – mentegetődzött a fiatal úr, le nem véve a
leányról őszinte elragadtatását kifejező szemét.
Katicának hízelgett a tekintete. Apróka kacagás gyöngyözött
gilicetorkából s égszín szemével kacéran rákacsintott a fiatalemberre.
– S hogy találja: előnyömre változtam, vagy megcsunyultam?
A fiatal gróf agyán hirtelenében átcikázott valamennyi szerelmi emléke.
Eszébe jutott lady Leighton, aki a legilledelmesebb társalgás közben
minden bevezetés nélkül nyakába fonta remekmívű rózsaszín karját s
szenvedélyes haraggal ellökte magától, mert szűzies elfogódottságában
késett a csókkal, amit a híres oxfordi özvegy éhes ajka tőle ölelése
fejében várt… Azután a kis Maud Burns, az ugrifüles, örökké kacagó,
évődő miss, professzora leánya, akivel piciny, édes csókokat váltott egy
lépésnyire az apjától annak háta mögött… Stefanie von Söllingen, az
ostendei Sphynx, aki az asszonyi kacérság minden trükkjét eljátszotta
vele, hogy hálójába kerítse… És a színes forró emlékek, amelyek
valahányszor csak felrajzottak képzelete idézésére, mindig arcába
szöktették pezsgő, fiatal vérét, most csudálatosképen hidegen hagyták
szívét. Úgy érezte, hogy a lady, a miss, a gnädiges Fräulein ölelései,
csókjai, valamennyi kegy, amelyben nőtől valaha részesült, összevéve sem
érne fel a falusi Kántor Katica egyszerű szívének legkisebb szerelmi
bimbajával. Ha például önfeledten keblére ejtené a leány bóbitás fejét…
Amilyen naiv volt a Katica bókhajhászó kérdése, olyan egyszerű és
őszinte volt az ifjú felelete:
– Oh, maga nagyon szép, Katica, szebb nem is lehetne talán.
Fülig pirultak mindketten, de nem bánták a vérük árulkodását, nem
szégyenlették szemérmetességüket. Összevillant a szemük, ölelkezett a
tekintetük. Mosolyogtak, majd hangosan nevettek, mintha megcsiklandozta
volna őket valaki.
A leány bátrabb volt: először ő váltotta szóra gondolatait.
– Én igen sokat gondoltam magára. Mindenféle bohókás kérdés vetődött fel
az elmémben…
– Például? – kérdezte a kis gróf, áhitattal lesve a leány feleletét.
– Például: ha folytatnánk a gyermekkori cimboráskodást, vajjon mit adna
most nekem az én régi kis vitézem, a Xandri, cukor és torta helyett, ami
ugyebár csak gyermeknek való?
– Igen, – helyeselte Sándor gróf a leány felfogását a tortáról s egyben
felelt a leánynak, – bár zavarba jött kérdése fönségesen együgyű
merészségétől, – lényegben is: – Most egyébbel kedveskednék én magának,
Katica, hogy megtartson a kegyeiben.
– Mivel?
– Azzal, a mire a leányszív vágyik.
– S mire vágyik a leányszív?
– Arra, amire az ifjú szíve.
Szűzösztöne megsúgta Katicának, hogy nem szabad a kérdést tovább
feszegetnie. Úgyis kitalálta az ő délceg ifjúvá serdült gyermekkori
pajtása gondolatát. Lesütötte bátor, kacér leányszemét.
– A virágra gondolt, úgy-e? – kérdezte ábrándosan.
– Igen, virágra, – füllentette a szintén észbekapott grófocska. – Ha
megengedi, küldök magának egy csokrot, vagy… hozok. Hogy akarja, –
kérdezte, – küldjek vagy hozzak?
– Ahogy alkalmatosabb… Talán hozzon.
Elváltak. Egyszerű kézfogással, mosolyogva és mégis szomorúan.
Negyednap találkoztak újra az öreg Timkó temetésén. Az aggastyánnak
ugyanis nem csalt az előérzete, másnap estére meghalt, ahogy megjósolta
volt. Nem is vala többé mit keresnie itt a Földön, az ő számára kihűlt a
Föld…
Az igért csokrot nem adhatta át Sándor Kántor Katicának a temetési
szertartás szomorú hangulatában, de megigérte, hogy másnap elviszi neki.
Elvitte. Ez alkalommal elmesélték egymásnak a nagyúri fiú s a kis
polgárleány, amióta nem látták egymást, életük történetét.
A fiatalember elhallgatta szerelmi kalandjait. A leánynak nem volt mit
elhallgatnia. Fehér hattyú volt, aki negédes gondtalanságban, tiszta
mezben úszkált az Élettó tükörén…
Sándor gróf megtudta, hogy az ő régi vetélytársa, Sőter Gyurka megkérte
a Katica kezét. De a leánynak nem kellett a parasztnábob fia. A földi
gazdagságnak nem volt rá ingere, egyéb kincsekre vágyott.
Meghatározatlan ambíciók sarjadoztak szűz lelkében: művelődési vágyak,
öntudattalan esengés a szép, az előkelő motívumok után. Rusztikus apja
kimondotta rá a szentenciát, hogy félbolond. A leány csak nevette és –
tanult. Megtanult németül, franciául, zongorázni. Ismeretterjesztő
füzeteket olvasott a művészetekről, csillagászatról, az emberi fejlődés
titkáról. Kiművelte magát, mint egy grófkisasszony. Olyat is mutatott
keményített perkálszoknyája ellenére is.
Szinte érthetetlen, de való, hogy a fiatal grófot inkább lehangolta a
falusi Hamupipőke csodálatraméltó műveltsége. Semmiesetre sem örült
neki. Választóvonalnak érezte a kultúrát, amit a szép leánynak szomjú
lelke felszítt, nem lelki kapocsnak. Azért nem változtak az érzései.
Elárasztotta a leányt virággal, meleg szívbekapó szavakkal, minden
érzéskincsét kirakta lábai elé. Eleinte csak minden harmad-negyednap
látogatta meg, ám hovatovább rendes mindennapi vendége lett a
kántorlaknak.
A vén morcos kálomista templomosnak eleinte hízelgett a nagyúri
leereszkedés, később azonban észbekapott. Még megrontja az ő fehér
leányát a káprázat, ami az ifjú arisztokrata lényéből kisugárzik! Ennek
az eshetőségnek elejét kell vennie.
Nagy elhatározású, de kisakaratú férfi volt a kántor, nem merte a grófot
házából kitiltani. Csak a leányát szidta:
– Mi szándéka lehet veled annak a kékvérű kamasznak! Még elcsavarja a
fejedet s örök életedre boldogtalanná teszen!… Ne engedd magadhoz,
tiltsd ki, máris nyelvére vett a falu.
A leány rá se hallgatott apjára. Csupa szépnek, csupa jónak érzett
mindent, amiben a gróf úrfi által részesült, fényt, illatot hozott
Xandri a szegényes kántorlakba, valahányszor ott megjelent s esengő
tekintetével az ő lelkében elmerült…
Immár Xandrinak szólította szerelmesét gyermekes bizalommal, mint régen,
ezelőtt tíz évvel, amikor cvikipuszit adott neki egy kiválóan nagy habos
tortaszeletért…
… Egyszer a szikszói vásárra ment az öreg kántor, hogy eladja
tinócskáit, mert rádült a nyomor. Katica egymagára maradt a portán…
Nemsokára megjelent Sándor gróf egy nagy virágcsokorral a kezében.
Katica megkávéztatta az ő egyetlen vendégét, a cukrot saját fehér
kezével tette a csészéjébe, a hideg pampuskát is ő aprította bele.
Nem lehetett megállani: a fiatal mágnás megragadta a szorgoskodó puha
leánykezet, csókolta, melengette, szívéhez szorította… A leány büszke
kis hattyúfeje a szerelmes ifjú keblére esett… És most már nem a kezét
csókolgatta az ifjú leánynak… Forró volt a Katica ajka, mint a láva,
forró és nedves… és szűz teste reszketett, mint a nyárfalevél… és mennél
jobban reszketett, annál olvatagabb lett… a végén megsemmisült…
A leány legalább úgy érezte… Hogy nincs… Csak a lelke él és az is a
másé… Odaadta a fiatal grófnak mindenét…
Az apa, az öreg, a morcos, eladta tinócskáit a szikszói vásáron, pénzt
hozott haza, töménytelen sok bankót. Nagy volt az öröme. Estére
berúgott, nem lett volna kántor, ha be nem rúg vala egy jó vásár után.
Pedig oda lett a kedve a bortól: meglágyult kemény viharedzett lelke,
könnyek kéredzkedtek a szemébe, a virág illatától is elérzékenyedett.
… Magához szólította leányát, ölébe vonta, mint kis gyermeket: úgy
becézte, dudujgatta…
– Ne haragudjál öregapádra, én szépséges ivadékom, ha bántalak is néha,
csak jóból, aggodalomból teszem.
Katica sírva fakadt. Katica sohasem sírt, mindig csak mosolygott: az apa
megijedt leánya könnyeitől.
– Mi lelt, pelécském, tubicám? Mi fáj?
– Semmisem, apuskám, csak elérzékenyedtem a jóságától.
Az öreg nem hitt a leányának. A levegőbe meredt, mintha megállt volna az
esze… Aha! Úgy vélte, megtalálta, amit keresett, leánya könnyeinek az
okát. Hangos zokogásba tört ki.
– Szégyellesz engem, vén parasztmódi apádat, – kesergett, – mert ittas
vagyok!… Nem kárpállak… Igazad van… Te jobb vagy, különb vagy, mint a
szüleid: megvethetsz, csak szeress.
Megterhelt lelkén nem bírt tovább uralkodni a leány: elalélt apja
karjaiban…
Egy hétig betegeskedett Kántor Katica. A községi orvos nem tudta a baját
megállapítani: magától gyógyult meg, orvosság nélkül. Ha csak Sándor
gróf nem hozott neki orvosságot. Mert mindennap eljött az ő gyermekkori
beteg kis pajtásához ezentúl is.
Kár, hogy szegény apja nem sokáig örülhetett visszatért egészségének:
egy másik hét elteltével kijelentette neki a leány, hogy elmegy. Elmegy,
mert nem akar szegény apja terhére lenni. Elszegődik házi kisasszonynak.
Már talált is helyet. Az anyáról árva Brenday grófleány sétáltató
kisasszonya lesz.
Az öreg kántor színjózan volt, mikor a nagy újságot meghallotta: nem
sírt, csak elsápadt. Azután belevágott a levegőbe:
– Ha rossz dolgod volt itthon, hagyd magára öreg szülődet: tőlem
mehetsz, eredj.
Sírt, sokat sírt a leány, de azért elment. Magára hagyta gyámoltalan
öreg apját. Sötét volt neki a kántorporta nagyon, bár megperzselte benne
a szárnyát: a tűz, a fény volt az ő eleme.