_Voltak, Rápolt._
_Rápolt_ (hirtelen belép az ajtón és mozdulatlanul megáll).
_Ágnes_ (felugrik).
_Lizi_ (mozdulatlanul vár).
_Ágnes_ (halkan, félve): Meghalt?
_Rápolt_ (nagyon csöndesen): Meghalt.
(Nagy csöndesség.)
_Rápolt_ (kérdő, de felsőbbségesen nyugodt arccal, hangosan): Ágnes?…
_Ágnes_ (elszántan, de remegve): Andor, én…
_Rápolt:_ Mondani akar nekem valamit, Ágnes?
_Ágnes:_ Igen, én…
_Rápolt:_ Várjon. Nekem is sok mondanivalóm van. Várjon, míg egyedül
maradunk.
_Lizi_ (megmozdul, menni készül).
_Rápolt:_ Megállj, Lizi. Én is elküldtelek volna, de előbb mondani
akarok neked is valamit. Várj csak. (A zsebébe nyúl, kiveszi a
revolverét és ledobja egy – elől álló – kisasztalra.)
_Ágnes_ (a zörrenésre ijedten): Mi az?
_Rápolt:_ Ezt itt… kidobtam a zsebemből.
_Ágnes:_ Miért?
_Rápolt:_ Nincs többé rá szükségem. Nem félek semmitől… (Elmegy a
kisasztaltól; a mozdulatai határozottak, a hangja csengő.) Várj csak,
Lizi. Előbb magának mondom meg, Ágnes: Zólyomyt rögtön elviszik a
lakásáról. A lakását megrohanják a hitelezői. A bajtársai átviszik a
kaszárnyába, – ott teszik ravatalra. Rendkívüli és lázas éjszaka volt
ez: a golyó halálos sebet ütött rajta, de órák hosszat viaskodott a
halállal, mielőtt megadta volna magát. És a lakása előtt ijedt hitelezők
tolongtak, és a lakásban összeszorított szájú katonák várták, míg meghal
és most lovakkal, fáklyákkal, katonás rendben viszik át magukhoz…
rendkívüli és felejthetetlen éjszaka, füstös, zavaros kábulat, amelyből
azonban csengő tisztasággal hallatszik ki az a parancs, hogy az utunkat
merre kell vennünk.
_Ágnes_ (félénken): Mit akar tőlem, Andor?
_Rápolt:_ Meg akarom magától kérdezni: itt az ablak alatt viszik el
Zólyomyt fáklyákkal és dobogó lovakkal, – fél-e tőle? Akar-e itt maradni
és akarja-e meghallgatni, amit én magának mondani fogok, vagy akar
elmenekülni? Elmenekülhet. Én elengedem.
_Ágnes_ (küzd magával): Itt… akarok… maradni…
_Rápolt:_ Jó. Maradjon. Mert én nem is engedtem volna el. – Most ide
figyelj te, Lizi. Mielőtt elküldelek – köszönöm, hogy eddig itt voltál –
mielőtt elküldelek, megmondom neked: én eddig téged sajnáltalak, de most
majd meg foglak menteni.
_Ágnes_ (mohón): Igen…
_Lizi_ (halkan, mintha nem is hallaná, csodálkozva): Engem? Hogyan?
_Rápolt:_ Más életet kezdesz.
_Lizi_ (a messzeségbe néz; csendesen, szinte derülten): Más életet…
_Rápolt:_ Rendes, becsületes, tiszta életet.
_Lizi_ (halkan): Rendes, tiszta életet…
_Rápolt:_ Az eddigi életed utáltad.
_Lizi:_ Igen…
_Rápolt:_ Nohát…
_Lizi:_ Igen, de mit csináljak?
_Rápolt:_ Majd keresünk valamit a számodra… azután majd férjhez adunk
valami becsületes emberhez.
_Lizi:_ Valami becsületes emberhez…
_Rápolt:_ Szóval, majd megélsz valahogyan. Majd szerzünk munkát a
számodra.
_Lizi:_ De én nem tudok már dolgozni. Az én… az én sorsomban az a
borzasztó, hogy az erkölcsi érzést minden tekintetben tönkre teszi. Én a
régi életembe belehalok és becsületes, rendes életet nem élhetek soha
többé.
_Rápolt_ (idegesen): Ej, dehogynem, Lizi… Ezeket az ostobaságokat tőlem
hallottad…
_Lizi_ (felkapja a fejét és az utcáról jövő zajra figyel).
_Ágnes_ (remegve): Hallja? Most hozzák.
_Rápolt:_ Igen, Ágnes. Ne féljen. Ne remegjen, no ne féljen… Hogy
reszketnek mind a ketten!… (Az utcáról lódobogás hallatszik be: egy
huszárszakasz lovainak a dobogása. Az ablakon fáklyafény piroslik be.)
_Ágnes_ és _Lizi_ (dideregve húzódnak össze).
_Rápolt_ (odaugrik az ablakhoz; háttal az ablaknak megáll, a két karját
kitárja, mintha a zajnak és a fénynek akarná útját állni): Ne
remegjetek. Mitől féltek? Az élőtől nincs már mit félni, mert az élő
meghalt, a haláltól pedig nem kell félni, mert a halál nem félelmes. Az
előtt, aki egyszer bele mert nézni az orcájába, meggyávul és elhalkul és
törpévé lesz. Én régen eljöhettem volna odaátról, de nem jöttem el, mert
ott akartam állni és mert várni akartam rá. És egy egész éjszaka néztem
bele a halál rettenetes arcába és ez után a kábult éjszaka után csengő
tisztasággal tudom, hogy nem kell félni tőle.
_Ágnes_ (remegve): De az ő halálát… mi okoztuk…
_Rápolt_ (melegebben): Ne reszkessen, Ágnes. Nincs olyan élet, amelynek
mások halála ne volna az ára. Ahová lépünk, sírhalmokra lépünk és az
életet nem lehetne élni, ha a halottakra gondolni akarnánk. Vannak, akik
elbuknak. Rosszak voltak és megérdemelték-e a sorsukat? Azért kell-e
elpusztulniok, mert senkihez sem tartoztak és mert senkire sem voltak
hasznosak? Mit tudom én. Én nem itélek; de a halál hozzátartozik az
élethez, és nem kell félni tőle. A halottat hadd vigyék a maga útján, de
mi fogjuk meg az egymás kezét és menjünk bele abba a ragyogó hajnalba,
amely ránk piroslik. Ragyogó hajnal…! Édes élet…!
_Ágnes_ (lassan közeledik feléje).
_Lizi_ (a kis asztalról fölvette a revolvert, lassan az előszoba ajtaja
felé lopózik).
_Ágnes_ (észreveszi és halkan fölsikolt).
_Rápolt_ (hirtelen): Mit csinálsz, Lizi?
_Lizi_ (zavarodottan megáll).
_Rápolt:_ Megállj. (Mellette terem; kiveszi a kezéből a fegyvert.) Mit
akarsz tenni, Lizi?
_Lizi_ (nem válaszol; lehajtja a fejét).
_Rápolt:_ Meg akarod ölni magadat?
_Lizi_ (igent int).
_Rápolt:_ Miért, Lizi?
_Ágnes:_ Miért most, amikor lesznek, akik törődnek magával? Akik
segíteni akarnak magán és meg akarják menteni.
_Lizi_ (nem felel).
_Rápolt:_ Mondd meg, Lizi, miért akarod megölni magadat?
(Hosszú szünet.)
_Lizi_ (kifakad, kábultan, a nagy fájdalomtól megrázva): Minek éljek én,
amikor ő nem él már?
_Ágnes_ (megdöbbenve): Ki?
_Rápolt:_ Ki, Lizi? (Szünet.) Zólyomy?
_Lizi_ (igent int).
_Rápolt:_ Ha ő nem él?
_Lizi:_ Minek éljek én akkor?
_Rápolt:_ Hát az ő élete volt az, Lizi, amely téged életben tartott?
_Lizi:_ Nem.
_Rápolt:_ Hát akkor, Lizi…
_Lizi_ (megint nyugodt, szinte mosolyog): Én… nem tudom… de nekem most
már nem lehet élnem… én nem tudom, de én nekem most már meg kell halnom…
_Ágnes:_ De hiszen halálosan gyűlölte őt?
_Lizi:_ Én? (Csodálkozva:) Én? (Kábultan:) Én… én halálosan szerettem
őt.
_Rápolt:_ Lizi, emlékezz rá, milyen kegyetlen volt és milyen irgalmatlan
volt hozzád.
_Lizi:_ Az volt. Az volt?… De… de volt idő… amikor… milyen jó és milyen
kedves volt hozzám.
_Rápolt:_ Emlékezz rá, Lizi, hogy pálcával véresre vert. Emlékezz arra,
hogy ütött.
_Lizi:_ Igen. Igen… de azelőtt símogatott, erős és puha keze volt… és a
hajamat és az arcomat símogatta vele.
_Ágnes:_ De emlékezzék rá, hogy rossz-szívű és gonosz és kegyetlen volt.
_Lizi:_ De én szerettem.
_Ágnes:_ Gondoljon arra, hogy ha jó is volt valakihez, csak azért volt
jó, hogy azután rossz és kegyetlen lehessen.
_Lizi:_ De én szerettem.
_Ágnes:_ Rossz volt. És senkit sem szeretett. És megölte azokat, akik őt
szerették.
_Lizi_ (alig hallja, amit mondanak): De én mégis szerettem.
_Rápolt:_ De Lizi, hát szedd össze magadat, hát ébredj föl, hiszen
kábult vagy, gondolj arra, hogy mennyi szép mindent tartogat még az élet
neked…
_Lizi_ (csendesen, szelíden): Nem. Én most már meghalok. Én nekem most
már nincs miért élnem. Én azt megmondani nem tudom, hogyan van az, hogy
eddig gyűlöltem és mégis szerettem, de azt tudom, hogy… élni csak azért
éltem, mert a nyomában lehettem, mert mindig a nyomába lopózkodhattam,
körülötte ólálkodhattam, mert azt mondhattam magamban, hogy gyűlölöm és
rosszat akarok neki és ártani akarok neki. (Szünet.)
_Rápolt:_ No… és most, Lizi?
_Lizi_ (szinte mosolyog, kiegyenesedik): Most? Most már nem is emlékszem
másra, csak hogy jó is volt hozzám, kedves is volt hozzám, simogatott…
És drága kislányának nevezett. Most már nem is emlékszem másra. És
meghalt… És én is meg fogok halni.
_Rápolt:_ Megölöd magadat?
_Lizi:_ Meg.
_Rápolt_ (nagy lélegzetet vesz): De nem most, mi?
_Lizi:_ Nem.
_Rápolt:_ Most hová mégy?
_Lizi_ (fölnéz rá): Most? – Koporsóba tették már?
_Rápolt:_ Igen.
_Lizi:_ Akkor megyek oda, ahova a koporsóját viszik.
_Rápolt:_ Azután?
_Lizi:_ Ha nem kergetnek el, ott maradok a közelében, amíg el nem
temetik.
_Rápolt:_ Kikíséred a temetőbe és…
_Lizi:_ És… (vonogatja a vállát).
_Rápolt:_ És hazajösz, jársz-kelsz talán egy-két napig, azután megölöd
magadat.
_Lizi:_ Igen.
(Hallgatás.)
_Rápolt:_ Hát eredj, Lizi. Eredj a halottad után, eredj a koporsód után,
menj ki a temetőbe, – mert nagyon mindegy, hogy a végtelen útra mikor
lép rá az ember. Talán most is rajta vagyunk. Eredj, Lizi.
_Ágnes_ (ijedten): Nem. Ne menjen. (Rápolthoz:) Kérem, ne engedje így…
ne eresszük el így.
_Rápolt:_ Eresszük el, Ágnes. Úgy se adhatunk neki semmit, a halott
pedig úgyis az övé már.
_Ágnes:_ Ne eresszük el… hiszen meghalni megy.
_Rápolt:_ A halál neki sem félelmes és irtózatos… régen a halál
tornácában áll már… és élet és halál neki annyi, mint másnak fáradság és
pihenés. Menj, Lizi. Isten áldjon meg.
_Lizi_ (csendesen kilép az ajtón).
_Ágnes_ (igen halkan sír).
_Rápolt_ (az ablak felé fordul): Kint hajnalodik… milyen hajnal jön erre
a bágyadt éjszakára, erre a rendkívüli éjszakára?… – Aki tegnap még
látta a hajnalt, ma nem látja már, és a hajnal, a fény, a nap, a
világosság, az élet mégis az enyém, egy vagyok vele és amíg az enyém,
addig minden szívverésemmel örülni akarok neki. – Itt a napfelkelte!
Ágnes! (Magához hívja.)
_Ágnes_ (reszketve): Most, Andor, én is elmegyek.
_Rápolt_ (fölcsattanva, de nem haragos, inkább győzelmes hangon): Nem
megy el, Ágnes.
_Ágnes:_ Hogyan maradhatnék itt?
_Rápolt:_ Itt marad, mert akarom. Itt marad, mert hozzám tartozik és
mert soha többé tőlem el nem szakadhat.
_Ágnes:_ Nem tudom… talán… még lehetséges, majd valamikor… de most
elmegyek…
_Rápolt:_ Itt marad. Adja ide a kezét.
_Ágnes_ (védekezik).
_Rápolt_ (megfogja a kezét): Nézzen a szemembe.
_Ágnes:_ Nem merek.
_Rápolt:_ Miért?
_Ágnes:_ Maga nem fél? Nem fél attól, hogy közöttünk van a… a… a…
(didereg).
_Rápolt:_ A véres árnyéka?
_Ágnes:_ Igen.
_Rápolt:_ Nem félek tőle. Ebből a kábult éjszakából tisztán cseng ki a
bátorság és a szerelem szava. Nem félek tőle. És mert nem félek tőle,
nincs is itt. Nézzen a szemembe. Fél még? (Szünet.) Félsz még?
_Ágnes_ (dideregve, halkan): Nem félek.
_Rápolt:_ Itt maradsz. Szeretlek.
_Ágnes_ (védekezik): Nem… mégsem szabad… Akik itt voltak velünk pár
órával ezelőtt még… A halottak!…
_Rápolt:_ Az élők élnek. – Félsz még?
_Ágnes:_ Nem félek.
– _Vége._ –