_Ágnes, Lizi._
_Ágnes_ (felriad, körülnéz).
_Lizi_ (visszafordul a mozdulása neszére).
_Ágnes_ (bágyadtan): Elment már az apám?
_Lizi:_ El.
(Szünet.)
_Ágnes:_ Jó ember az apám, ugy-e?
_Lizi_ (halkan, nagy odaadással): Nagyon jó.
_Ágnes_ (nyugtalanul): Nekem is el kellene már mennem.
_Lizi_ (ijedten): Nem. Nem szabad itthagyni őt.
_Ágnes:_ Kit? Rápoltot?
_Lizi:_ Igen. Nagyon kérte, hogy meg kell őt várni…
_Ágnes:_ Ha csak jönne már. – Hány óra?
_Lizi:_ Kettő elmúlt.
_Ágnes:_ Mindjárt hajnalodik. Milyen hosszú egy ilyen éjszaka. – Az
ember fáradt és nem tud pihenni. – Csend van és százféle neszt hall az
ember. – Talán nem is hall más neszt, csak a saját szíve dobogását, de
az olyan ijesztő, hogy… (Előrehajol, mereven maga elé néz.) Minden
olyan, mintha meg akarna mozdulni; – és a falak olyan közel vannak; – és
rajtuk túl olyan szörnyű dolgok történnek… (halkan fölsikolt). Miért van
itt ilyen sötétség?
_Lizi_ (felcsavarja a villamos-lámpát; teljes világosság).
_Ágnes_ (feláll; eltakarja a szemét; halkan, nyugodtan): Borzasztó, hogy
tőlünk pár lépésre haldoklik egy ember; – és hogy talán mi miattunk hal
meg. (Leveszi a kezét a szeméről és nagy szemmel, szinte csodálkozva
körülnéz.) Miért nem tudja az ember sohasem, hogy mi vár rá? És hogy mit
tesz jól? És mit tesz rosszúl? (Gondolkozva:) Miért jöttem ide? Rosszúl
tettem-e, hogy idejöttem?
_Lizi:_ Nem tette rosszúl. Jól tette.
_Ágnes:_ Jól tettem? Mi lesz velem?…
_Lizi_ (nagy erőfeszítéssel beszél): A felesége lesz; és nagyon fogják
egymást szeretni, és nagyon boldogok lesznek.
_Ágnes_ (ránéz; lassan): De hátha… megöltünk… egy embert… és a véres
árnyéka… (megborzongva fordul el és eltakarja az arcát).
_Lizi_ (halkan, mereven): Ő ölte meg magát. A saját gonoszsága ölte meg;
és nem szabad sajnálni, mert nem érdemli meg a sajnálatot.
_Ágnes:_ De az életet! Ha csak élne.
_Lizi_ (mereven, halkan, szinte szelíden): Ha élne, akkor másokat
pusztítana el. Legjobb, ha ő most már meghal. Neki meg kell halnia.
_Ágnes:_ De… hiszen… ő is ember.
_Lizi:_ Rossz-szívű, gonosz és kegyetlen ember.
_Ágnes:_ Mégis voltak, akik szerették.
_Lizi_ (mereven a távolba nézve, szinte recitálva): Mindenkit megölt,
vagy megsebzett, aki szerette.
_Ágnes:_ Bizonyosan voltak, akikhez jó volt.
_Lizi:_ Csak azért volt jó hozzájuk, hogy azután rossz és kegyetlen
lehessen. (Sóhajtva, akadozva:) Hogy senkit se bánthasson többé: csak
hadd haljon meg…
_Ágnes_ (nagy szemmel): Olyan sokat… szenvedett… tőle?…
_Lizi:_ Olyan sokat szenvedtem tőle.
_Ágnes:_ Ilyen halálosan gyűlöli?
_Lizi_ (mereven): Ilyen halálosan gyűlölöm.
_Ágnes:_ De én… én nem gyűlölhetem így. És hogyha most meghal… akkor én…
akkor én… (megmozdul).
_Lizi:_ Mit akar? Ne menjen el…
_Ágnes:_ Akkor én… (Szünet.) Rápoltot megvárom… de megmondom neki, hogy
el kell búcsúznunk egymástól…
_Lizi:_ De nem örökre.
_Ágnes:_ De örökre. Mert így mi nem élhetünk nyugodtan… mert ezzel az
emlékkel magunk között… ezzel az ő véres árnyékával közöttünk…
(összeborzong) sohasem lehetünk boldogok.
_Lizi:_ De boldogok lesznek.
_Ágnes:_ Ha Zólyomy nem hal meg…
_Lizi:_ Mindenképpen. Mert Rápolt úr olyan jó ember. Ugy-e, milyen jó?
_Ágnes:_ Igen. Az igaz…
_Lizi:_ És tetszik látni… az nálunk nőknél… Bocsánatot kérek, minden
nőnél, nemcsak az ilyen… nemcsak az ilyen (hirtelen:) nemcsak az ilyen
szegény lánynál, mint én, hanem úrilányoknál is attól függ minden, hogy
az, akit szeretünk, jó ember-e. Mert tetszik látni, még a nagyúri lányok
is olyanok, mintha ki volnának szolgáltatva annak a férfinak, akit
szeretnek, – és egy nőt olyan könnyű bántani és kínozni és megalázni, –
és a jó isten csak azt adja, hogy akit szeretünk, az jó legyen… ne
keményszívű, ne hidegszívű, ne irgalmatlan.
_Ágnes_ (megindultan): Igen… csak… jószívű legyen…
_Lizi_ (a könnyeivel küzd):… mert… bennünket, szegény lányokat olyan
könnyű bántani – és kínozni – és olyan könnyű bennünket eltaposni…
(csendesen zokogni kezd).
_Ágnes_ (nem bír magával; előbb vígasztalni akarja a zokogó Lizit, aki
szégyenkezve fordul el; azután kitárja a karját és megöleli. Összebújva,
sokáig, csendesen sírnak).
_Ágnes_ (megsimogatja): Szegény!… szegény!… (Szünet.) Sárba dobott kis
Tanagra-szobor.
_Lizi_ (fölszárítja könnyeit, lihegve, mint aki sokáig zavartan várt,
végső erőfeszítéssel egy élet utolsó próbálkozása gyanánt): Én… én
szeretnék valamit kérdezni.
_Ágnes:_ Mit, szegény kis Lizi?
_Lizi:_ Én azt szeretném megkérdezni, milyen könyv az, amelyikben egy
ilyen… egy ilyen… (hirtelen:) egy ilyen szegény lánynak a története van
megírva, mint én vagyok?
_Ágnes_ (bámulva): Egy ilyen szegény lánynak a… Sok olyan könyv van,
szegény kis Lizi.
_Lizi_ (szinte türelmetlenül): Nem. Ilyen csak egy van. Ez egy nagyon
híres és csodálatos és megható könyv. Ebben a könyvben az van elmondva,
hogy egy… egy ilyen szegény lány elé egyszer letérdelt valaki és azt
mondta neki: „nem te vagy az, hanem az emberiség egész nyomorúsága az,
amely elé letérdelek“.
_Ágnes:_ Ah! – Raszkolnyikov.
_Lizi:_ Igen. Az. Orosz könyv.
_Ágnes:_ A Szonja története…
_Lizi:_ Az. Ismeri?
_Ágnes:_ Ismerem. Miért?
_Lizi:_ Rápolt úr igérte nekem mindig ezt a könyvet… (Nagy lélegzetet
vesz.) Igaz, hogy ebben a könyvben az van elmondva, hogy egy… egy
szegény lány… megtisztúl és megnyugszik és boldoggá lesz?
_Ágnes:_ Igen, szegény kis Lizi, – ebben a csodálatos és megható
könyvben egy szegény bűnös ember és egy szegény lány sorsa van elmondva.
Ebben a csodálatos könyvben az van elmondva, hogy egy szegény lány
felemelkedhetik és megtisztulhat a szíve jósága által és megpihenhet,
megnyugodhat és boldoggá lehet a sokáig vérző szíve és a nagy-nagy
szerelme által.
_Lizi_ (mint a gyerek a mesét, úgy hallgatja az első mondatokat, az
utolsó szavaknál azonban fölszisszen): A szerelme által?
_Ágnes:_ Igen, szegény kis Lizi, a szerelme által.
_Lizi:_ Hát szerelmes valakibe?
_Ágnes:_ Igen, abba a bűnös emberbe, akinek a történetét a könyv
elmondja.
_Lizi:_ És az a bűnös ember él… az életben marad?
_Ágnes:_ Igen. Szibériába viszik… börtönbe… de él… és a lány utána megy.
_Lizi:_ És az… az a bűnös ember is szereti őt?
_Ágnes:_ Lassankint az is megszereti őt.
_Lizi_ (csüggedten hajtja le a fejét; halkan): Igen. _Akkor_ lehet élni.
_Ágnes:_ Mi az, kis Lizi? (Szünet.) Mi baj van?…
_Lizi:_ Semmi… de ugy-e, _az_ a lány is meghalt volna… nem tisztulhatott
volna meg és nem pihenhetett volna meg, ha nem lett volna, akiért éljen,
aki szereti őt?…
_Ágnes_ (erőlködve): Nem, kis Lizi, az bizonyosan akkor is megtisztult
volna és megpihent volna… Ha csak mások lettek volna, akik törődtek
volna vele… akárki…
_Lizi:_ Nem. Akkor bizonyosan nem bírta volna ki…
_Ágnes:_ Ha csak jóságot tapasztalt volna akárhol.
_Lizi_ (folytatva, maga elé):… Nem. Akkor bizonyosan meghalt volna.
_Ágnes:_ De nem, ha mondom.
_Lizi:_ És ha, akit szeretett, meghalt volna… akkor neki is meg kellett
volna halnia. Minek élt volna akkor tovább? Akkor nem várhatta volna sem
a megtisztulást, sem a megnyugvást, sem a boldogságot és akkor neki is
csak meg kellett volna halnia.
_Ágnes:_ Nem, kis Lizi.
_Lizi:_ De igen, akkor neki is meg kellett volna halnia. Mert mit
keresett volna még az életben? Mire várt volna még?
(Az előszoba felől zaj hallatszik.)