Tor

Tudva van, hogy a szamár nem szamár, hanem azért a szamár embert mégis

csak szamárnak nevezik. A szamár pedig okos állat, nagy filozófus, igen

bölcs mérsékletet tart ételben, italban, szerfölött nyugodt, semmi

izgalmak nem bántják s ennélfogva oly hosszú életet él, hogy még a

példabeszéd is ritkaság gyanánt említi a kimúlt csacsit. Hűségében pedig

mindjárt az eb után következik. Soha sincs megkötve, még sem marad el a

gazdájától. A zenét igen szereti s ilyenkor nagy fülei szelíden

mozognak. A trombitaszóra pedig táncra is perdül, forogván a két hátulsó

lába körül. Továbbá a birkaőrzésben is fölöttébb sok jártasságot

tanúsít. De azért még sem hivják okosnak, hanem szamárnak. Persze ezen

már segíteni nem lehet, legfeljebb néha így írásban adatik meg néki az

elismerés, amelyet a világ teremtése óta nélkülöz.

Hasonló szomorú sors részese egy másik derék és tiszteletreméltó

háziállat, a sertés. Azt mondják: részeg mint a disznó, piszkos mint a

disznó. Ily balfogalmak vannak az emberekben, pedig részeg disznók

egyedül csak a hetvenes évek valamely esztendejében találtattak, amidőn

a mennybeli intéző statisztikusa rosszul számlálta össze a tanyákon a

hordókat s ilyformán több bor termett akkor, mint amennyi edény akadt az

ő befogadására. Akkor a fölösleget vályúba öntötték a sertések elé,

nekik adták a törkölyt is s akkor nem volt ritkaság berúgott sertést

látni. Persze ma már ez is elmúlt s anekdotának tetsző dolog. Fölment

azóta a bor ára és sohasem lesz többé annyi termés, hogy drágább lenne a

hordó mint a bor, s a sertések sem fognak ezentúl nem nekik való

italokban tobzódni. Az a vád tehát egészen leesik róluk. Amaz is

leeshetne, hogy piszkosak volnának, mert nagyon szeretik a vizet. Abba

belebújnak és szelíden röfögnek. Igen szeretik: még télen is benne

laknának. Ez azonban lehetetlen, mert télen nekik megy egy nagy késsel

az ember és leöli őket. Miután tavasztól télig becézte, étette és lakást

épített neki, torkon szúrja, feldarabolja, füstre akasztja, süti, főzi

és megeszi. Ilyen az ember s bár a sertések ezt bizonyára tudják, mégis

fokozott nyugalommal esznek, hogy hízzanak neki és lesz belőlük sonka,

kolbász, órja, hurka, szalonna és mindenféle körömfaladék.

Azt mondja a minap Pál Mihály kanász, amint gyönyörködve nézné a

hízókat:

--Nem úgy kék ezt hívni, uram, hogy disznó, hanem hogy összömadta.

Van benne némi igazság. Semmiféle teremtett állatban nincs annyi jó

tulajdon, mint ebben az összömadtában. A tanyán nincs mészárszék, ahol

húst venni lehetne, aprójószágot: kacsát, pulykát a nép ritkán eszik,

azt inkább eladja. Ilyformán két állata marad, amely az ő élelmét hordja

a négy lábán: a birka meg a sertés. A birka szintén igen hasznos

teremtés, mert a pusztalakó a hús konzerválási módját régtől fogva

ismeri, de a birkával szemben csak ritkán alkalmazza. Még a juhászok

között akad, aki a forró nyári napon kiszárítja a birkahúst,

megpaprikázza s mikor egészen összeaszott, zacskóban hordja magával. Az

ilyen hús is sokáig eláll, de a nyári szükségletre való eltételnek a

módja mégis csak a füstölés. Erre pedig a sertéshús alkalmas nagyon,

amely mindenféle ételt ad magából, s az okos gazdasszony téltől-télig el

van látva hússal a pusztán, anélkül, hogy valamit venni kellene. Az

eláll, némely része a padláson, más része a kürtőben, a harmadik

felekezet a kamrában, s ezt azután féltékenyen őrzik, takarékosan bánnak

vele, akár csak a Karst-lakó a cisterna vízével. Ez valóságos vagyon,

mert ha mellé burgonya, búza, köles, szőlő, meg zöldség betermett,

háztartás dolgában alig megy éven át a boltba más pénz, mint amit sóért

és világító olajért kiadnak. A sertés egész esztendőn keresztül ellátja

hússal a házat amellett, hogy még változatos is. A szalonnája adja ki a

früstököt hidegen, ha pedig szabad tűzön sütik, fehér cipóval megehetné

a király is. A bőre megmarad, az a halzsírral vetekszik és csizmának,

lószerszámnak igen nagyon használatos. Az avas szalonna meg a mellfájós

embernek orvosság. Azután ott a sok füstölt kolbász, amivel még a lapos

bugyellárison is bír segíteni a gazdaasszony s akkor ad el belőle,

amikor akar, mert annak folyó ára van. Hát a sonka? Mi adná meg a húsvét

ünnepi színét, ha nem a sonka a frissen sült kaláccsal? A csülök szintén

igen jó eledel, annál is inkább, mert ez az egész mivoltában belefér a

tarisznyába, az pedig útonjáró embernek nagy könnyebbség, ha a magáéból

falatozhat. Az órjával pedig a csipetkés bableves készül, aminél már

csak talán a paprikás hal a jobb étel, de különféleség dolgában az sem

léphet a nyomába, mert amaz egyszerre leves is, hús is, tészla is. Hát a

sertéspecsenye kutya? Nem kutya Biz az is kész tudomány, hogy miként

lehet a télen megölt sertés oldalhúsából nyáron friss pecsenyét enni. A

gazdasszonyt nem kell erre tanítani, hanem az emberféle előtt csak

rejtély ez, pedig az egész dolog olyan egyszerű. A zsír közé kell rakni

besózva s abban aztán elmarad soká. Ahogy szedik ki a bődönből a zsírt,

tűnik elő az épen maradt hús. Ezt azonban csak ritkán alkalmazzák, a

pusztalakó mindent a füstre tesz, mert az biztosan megóvja s aligha van

olyan pusztai ház, melynek kamrájában nyárközépen ne lógna még ott a

télen megölt sertés bordája meg az aprólékja.

De nem is lehet máskép. Hova lenne, ha húsa nem volna? Honnan

szerezhetne? Annyiszor nem vághat birkát, ahányszor hús kell neki,

borjút csak lakodalomkor vágnak, de annak nem is lehetne így eltenni a

húsát. Arra csak a sertés alkalmatos és ez alapon van igaza Pál Mihály

kanásznak, hogy nem disznónak kellene azt hívni, hanem öszömadtának.

*

Az a nap, midőn a kövérre hízott pocát leölik, nagy és komoly

jelentőségű. Azon már előre tárgyalni kell, hogy mikor és mely időben

történjék. Szintén értekezni kell a szomszédsággal, nehogy a napok

összeessenek. A tanyán nincs böllér és nincsenek vágólegények,

ennélfogva az ölés munkásai mind a szomszédokból kerülnek ki. Azoknak

izenet megy jó előre, az asszony sorát ejti, hogy beszerezze a szükséges

dolgokat, a gyerekek elkérezkednek az iskolából. A gazda pedig tesz-vesz

az udvaron, kést köszörül, baltát élesít, továbbá köteleket, láncokat

készít elő.

Azon a bizonyos reggelen aztán korán kelnek. Még sötét a táj, a hold

lement, csak a hó világít. Ebben a hóban fekete pontok mozognak, itt is,

ott is egy, ezek a segédkezők. Lassan érnek a tanyához, beköszöntenek és

szívélyesen fogadtatnak. Pál gazda tölt a pálinkás pohárba, keresztet

vet reá s azt mondja:

--No.

Igy sorba kóstolják az italt, amely után rögtön a munka következik. A

gyerekek félve húzódnak meg a szobában, midőn odakint nagy ordítás

támad. A poca zengi a hattyúdalát.

--Ide a tálat! kiáltja valaki.

Még néhányszor sikít az állat, azután vége. Hirtelen nagy lesz a

világosság a tájon, amely az ablakon is bever. Erre kifutnak a gyerekek

s a nagyobb büszkén kiáltja a kisebbnek:

--Ahun a!

A háztól kissé távolban, hogy valami bajt ne csináljon, ég már a szalma,

közepén pedig a máglyahalálra hurcolt öszömadta. A láng végig nyaldossa,

forgatják, emelik benne, amíg a bőre barnára sül; Pál gazda késsel

húzogatja a hátát, hogy minden letisztuljon róla. Azután hamvad a

szalma, a parázsban fekvő állatot tűnődve nézik az emberek.

--Hát szép sonkája van, mondja Gál János.

--Meg szalonna is akad bőven...

--Hát hiszen sokat is evett, amíg megvolt, úgy-e, Pali?

--No, az bizonyos, felel Pál gazda, kedvtelve tekintvén végig a

sertésen, amely most kinyújtott lábakkal, pörkölt állapotban fekszik a

pörnyén.

Most kocsira teszik s a ház elé húzzák. Jön a nagy munka, a darabolás,

amihez igen sok hozzáértés kívántatik. Ezt Ambrúzs István eszközli, aki

nagyon tudja. Amint hozzányúl a felakasztott sertéshez az élesre fent

késsel, suhogva hasad meg a bőr, a szalonna. Azután a derékcsontot

forgácsolja ketté, le egészen a fejéig s ilyformán két külön darabra

választja az egészet. Ha most már mázsa van a háznál, el nem mulasztanák

megmérni. Haszna ennek ugyan nincsen, mert azzal nem lesz sem több, sem

kevesebb, de hát az érdekes összehasonlításokra ad alkalmat. A tavalyi

első vágás például sokkal több volt mint ez, de azért ez sem utolsó. A

szomszédé meg épen a nyomába sem léphet.

--Nem hiába volt olyan agárkutya formájú malac korában, véli a szomszéd.

Mindez már dolog közben történik. A munka sok. Darabolják a húst, a

szalonnát s akármennyi hely van a tűzhelyen, ott mind lánggal ég a galy

és izzik a szőlőtőke vastag parazsa. Kerekítik ki a sonkát is, az

asszonyok a tölteléket gyártják. A nagyobbik gyerek a hurka végibe való

fa faragásával bizatik meg, a kisebb pedig a kutyák és macskák

távoltartását vállalja magára. Tisztének buzgón megfelel, látszólag igen

harcol az állatok ellen nyirfaággal, titokban pedig leesett húst,

csontot dobogat nekik.

Igy megy ez szakadatlan estig, épen csak hogy egy falatot esznek. Amíg

minden elkészítve nincsen, nem is lehet máskép. Sem bor, sem pálinka nem

járja, mert az veszedelmes ilyenkor, mikor szűk helyen sok ember

dolgozik késsel. Az élesre fent acél könnyen megszalad és az embervér

nem jó a sertéstöltelékbe. Alkonyodik, mikor az ebéd ideje beáll, amidőn

annak, akit egész nap daraboltak, a torát ülnék. Asztalhoz vonul

mindenki.

--Mindgyárt kezd gyünni az étel--mondja a gazda.

Gyün is. Legnagyobb ünnepen sem kerül annyi étel az asztalra, mint

ilyenkor, aminek a magyarázata abban keresendő, hogy a segédkezet

nyújtott szomszédok napszámját akarják vele meghálálni. Tyúklevessel

kezdődik, azután jön a töltött-káposzta, meg a paprikás, meg a fánk és

csak azután következnek a valóságos disznóból való ételek. Ezt is sorba

kell kóstolni, milyennek sikerült a kolbász, a hurka, a véres meg a

májas. Hát a sültje, meg a sütött vér? Ez mind sorra kerül, váltakozva

itallal. Most jó keletje van a bornak s estére kelve, átvetődik valamely

tanyából egy legény is, aki jól tud citorázni. Ez bizony nem ideges

embernek való muzsika, de azért ott jó az nagyon. A legény kezében a

lúdtoll ügyesen szaladgál a rézhúrokon. Vidám állapot ez. Az arcok

kipirosodnak. A gazda mosolyogva tekint szét a népeken. Közben, hogy a

citora elhalgat, (mert gyantázni kell a citorásnak is), az összekoccanó

poharak zaját Sáb Mihály szakítja félbe. Már igen nagyon fényben égnek a

szemei s ilyenkor szóval szokta tartani a társaságot. Ő ugyanis régente

sokat próbált s ennélfogva hallgatják a dolgait, bár nem túlságosan

szokása az igazmondás. Isten, ember tudja róla, például, hogy furvézer

volt a katonaságnál, de ilyenkor egyszerre huszár lesz és válogatott

kalandokba bocsátkozik. Most is arról tárgyal, felcsapva fogai között a

pipaszárat.

--A Königrécnél is hékás,--mondja,--oda vótam én komandérozva a

legfelsőbb fölmarsol generálishon. Álltunk a lóval a dombon: a

legfelsőbb fölmarsol generális, mög a major-generális mög én. Állt a

csata szörnyen, gyütt-é az élös, de gyütt ám. No hát mán kezdtek

retirálni a mieink. Műnk állunk a dombon. Vágtat éccör a fehér tajtékos

sárga lovon az ordenáncoficér, hogy aszongya:

--Ekcelenc ik meldige horzám, linké flügli krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, a major generál nem szól

semmit, én sé szótam sémmit.

Éccör gyün ám mögén nagy fekete lovon a második uláner oficér, hogy

aszongya:

--Ekcelenc ik meldige horzám, rekte flügli krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, én sé szótam sémmit.

De akkó gyün ám éggy csillagos pej lovon szörnyen sebössen a harmadik

ordenánc oficér, hogy aszonygya:

--Ekcelenc, ik meldige horzám, alesz krügli prügli.

A legfölsőbb fölmarsol generál nem szól semmit, én mög aszondtam:

--De most mán gyerünk!

A hallgatóság nevetni kezd. A gazda azt mondja elismerésképp Mihálynak:

--Bolond kend, koma.

Sáb, aki teljes jutalmát találta a fölhangzó kacajban, a kancsóhoz nyúl

és vidáman int a cimboráknak:

--Baj is az... Csak másképp egészség lögyön.