Az első úriember ebben a fekete házban Krizosz Miklós volt, magyar
királyi számtiszt a pénzügyigazgatóságnál. Nagy fekete sapkája volt neki
asztrakánból. Valódi asztrakán, ezt többen konstatálták a házbeliek
közül, ha nagy hidegek jártak, mert ilyenkor Krizosz Miklós lehúzta
vékony, átlátszó denevérfüleire a sapkát s látni lehetett, hogy biz az
valódi asztrakán még a hajtáson belül is.
Tudni kell, hogy az asztrakánt Persziában csinálják. Eleven bárányokat
ásnak be a földbe s ott hagyják hónapokon át. Ettől lesz az aztán ilyen
szép.
No, ezt a sapkát meg is csodálta mindenki. A házmester egy vén ember,
aki azt mondta magáról mindig, hogy ő a negyvennyolcas veteránok közé
tartozik, bár ide nem vették be s így kénytelen volt az Egyesült
Solferino-königgrátzi Csatár-Egyesület tagjai közé sorakozni: ez a
házmester, aki soha aprólékos dolgokban nem nyilatkozott, kijelentette,
hogy e sapkában az asztrakán-ipar fölülmulta önmagát. Nézetét többen
elfogadták. A hosszú, nagy fekete hodáj emeletén a lutri-professzor,
ezután a bélyegkereskedő kisasszony és mr. Etienne Faire is, a
pecséttisztító szappanok fölülmulhatatlan gyárosa, aki a legsötétebb
ruhából is ki tudta venni a világos foltokat. Őt, a rejtélyes világi
magnetizmusok professzorát, aki telepatikus csodáit számok
jövendőlésével tette teljessé és a bélyeges kisasszonyt, aki haszonnal
árulta a diákoknak hamisított argentinai jegyeit s olyan szenthelénai
bélyegeket produkált, hogy a nyolcadikos gyűjtők is bámulattal merengtek
el rajta--nem igen sorozták az úri osztályhoz, mert a monsieurről
kiderült, hogy csak elvben francia, egyébkint Dobojban született, mint
bosnyák. De ezt meg lehet bocsátani neki, mert e nemzetiségváltozásra
üzleti szempontból okvetlenül szüksége volt, miután a bosnyák nem
tisztítja ki a legsötétebb ruhákból a legvilágosabb foltokat.
Igy álltak a dolgok Krizosz Miklós asztrakán sapkájával szemben e régi
házban, amely olyan ódon volt, mint egy holland híd kőpillérje. Nekünk,
kedveseim, igazság szerint semmi közünk mindezekhez, de el kell mondani
mégis, mert mindez a dologhoz tartozandó. Csúnya nagy épület volt
mindez, alul favágók laktak, csupa favágók, nagy szálas emberek, akik
este, vállaikon a fényes baltákkal, rendesen vidáman jöttek haza s
megverték asszonyaikat. Ez megszokott dolog gyanánt adódott elő és ki
sem ügyelt reá komolyan. Azért a rozsdás szivárványkutat csak oly zajjal
húzgálták a nedves udvaron s egészen lent, de mélyen lent, a pincében,
ahol hat almaárús oláh lakott, minden este egyformán dalolták a sti-stu
mélabúsan merengő énekét a féltucat rómaiak.
Ezek a rómaiak pálinkát ittak és szégyenére váltak Hunyadmegyének, mert
már elpolgariasultak egészen. Odalent Hunyadban nem ilyen a honfi.
Odalent szép szakálluk és hosszú hajuk van, bekenve olajjal s nagy,
erős, meztelen hátuk kilátszik abból a folytonossághiányból, amit a
tüsző s a rövidke ing meghagy; míg e hat oláh városi inget vesz magára,
mellényt, kabátot és hosszú haját is leszedette.
E céda és hitvány viselkedésnek egyedüli oka nevezett Krizosz Miklós. E
férfiú szintén oláh volt, amit az asztrakán sapka mellett még az is
bizonyít, hogy gyakran kapott leveleket, amelyeken kívül, a hátlapon,
kék nyomásban pompázott a salutare din Caransebes. Miklós oláh volt.
Miklós nem volt Miklós, Miklós Nikoláj volt, de Miklós ezen öröklött
hivatal mellett magyar királyi adótiszt volt, jobbkeze a nagyságos
helyettes pénzügyigazgatónak, akit kutyahűséggel szolgált s már igen
közel állt ahhoz, hogy szorgalma révén, jelen állásában való meghagyás
mellett, magasabb fizetési osztályba emelkedjék.
Kissé törte ugyan a magyart, de nála, a számok birodalmában, ez szinte
egyre ment. A numerus numerus s valaki fejben akár oláhul, akár magyarul
számol, egyforma vonalakat húz a papirosra. Egyébként a két-háromszáz
szóra, amik a köznapi életben szükségesek, már szert tett régebben s
ezúttal csak az volt a hiba, hogy nem a helyes rendben rakta ezeket
egymás mellé.
--A latin szórend, a latin szórend--szokta mondani Miklós.
Szavait mindig tisztelettel hallgatták. A penzionált főhadnagyné, aki
mindig ruganyos léptekkel s lebegő szoknyával tudott végig menni a
folyosó kimarjult kövein s akinek családja a gyufagyár részére
szállított skatulyák révén határozottan előkelő vagyoni állásra tett
szert, Krizosz Miklós köszöntését mindig azzal az úri leereszkedéssel
fogadta, amely csak nyugalmazott kincstári asszonyok szokása szokott
lenni.
A főhadnagy nem háborúban esett el, hanem kinevezték egyszer
adjutánsnak. Elfoglalta hivatalát s felült a Simlire, e bánatos szürke
paripára, amely közepes egység volt egy kissé előkelőbb tramway-ló s egy
kissé elhanyagoltabb bérkocsis-gebe között. A lovak kitanulhatatlanok.
Simli oly szelíd volt világéletében, mint egy bölcsészeti folyóirat és
soha nem rosszalkodott. Ezúttal másként ment a dolog. Simli a
gyakorlótéren meglátta, hogy az istvánnapi versenyre a szomszéd pályán
próbálják a lovakat és soha nem látott őrült magatartással közibük
vágott. A főhadnagy azután e pokoli futás alatt részletekben maradt le
róla. Előbb sapkáját, kardját áldozta fel, de ő maga, viharvert arcú
tengerészkapitányok makacs szokását követve, nem akarta elhagyni Simlit.
Utóbb mégis csak lebukott, nyakszirtjére esett, meghalt, eltemették s
plaine parade volt neki kirukkolva--mint az özvegy többször említette
is--egy egész század a regimentből.
Ezen gyakran elmerengtek, ő és Miklós. A számtiszt estéit rendesen
otthon töltötte. Korcsmába soha nem járt, ő maga főzött magának s a
denaturált spirituszon rostélyost is sütött. Olykor lement a pincébe s a
falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett fölolvasott a
Luminatoriulból a hunyadiaknak. De azok ritkán értették meg s nem is
akarták megérteni.
--Csak az alma ára legyen jó--mondta Juon.
--Bun--mondta a másik--s ne telepítsen ki bennünket a policáj.
E dolgok Miklóst lassan elkeserítek, bár benső viszonyban maradtak
azután is. Ő csak lement almát venni s az oláh emberek fölkeresték, ha
levelet kellett írni haza a faluba a hegy mögött, mindjárt az első
házban a fatemplom mellett. Juonnak volt ott valakije, a Blánka, ez a
fehér, tiszta leány, oh, hogy miért kell elmenni hazulról az embernek...
No, mindegy, bun. Hát bun is, mikor Miklós, a száraz Miklós, oly
szívreható, epekedő leveleket írt--egy kiló almáért egy oldalt--hogy az
bár Juon szíve teljes közepéből volt kiszakítva, ő soha így elmondani
nem tudta volna. Igy van az, ha az ember nem járja az iskolát; s mily jó
az, ha így kézhez lehet kapni egy oly tudós férfit, mint Domnu.
No, néha volt eset, hogy a Domnu ajtaját zárva találták este.
--Ej haj--vigyorgott Juon--a Domnu kiment a városba, szép úri kalapos
fátákkal kacsalódni.
Butaság. Nem igaz. Miklós vacsora után egyszerűen más kabátot öltött,
mert a sütésnél zsíros lesz a ruha--megkefélte haját, nyakkendőjét
megigazította, kézelőket tett föl s átment a főhadnagynéhoz
tisztelettel.
Ott oly jó volt. A két gyermek a széles úri asztalnál a lámpa mellett a
gyufadobozokat ragasztotta, ő nagysága kötött, vagy varrott, vagy
hímzett s azután beszélgettek.
Mr. Faire ezt bizalmas mosoly kíséretében adta tudtára a
lutri-professzornak, aki kissé büszke volt ugyan, de pletykákat szívesen
fogadott.
--A marha--vélte a tanár--mit akar? két gyermekkel?
--Ó, ó--felelt a bosnyák-frania--mit akar? Oberlajtnantin van penzió,
hm!
De a professzor a fejét rázta.
--Áhá--s a kezével többször határozottan a levegőre ütött.--Ha a
főhadnagyné férjhez megy, elvesz a penzió.
--Szszsz!--szívta a fogát Faire úr, de nem szólt semmit, mert a szappant
kellett főznie.
De nem úgy megy a dolog. Miklós egy este, midőn vacsora után bement és
szokatlanul meg volt hatva, beszédbe fonott, mely Nagyságos Asszonyom
megszólítással kezdődött. Azután jött a többi, amely e megszólítás után
jönni szokott. Emilia von Stobber szelíden s biztatóan nézett rá. Kis
ezüst óráját--még ez az óra is oly szép volt, mint minden ezen az
asszonyon--kis ezüst óráját gyermekei kezébe adta, hogy menjenek csak a
házmesterhez s hasonlítsák lent össze, valószínűleg nem jár jól.
Miklós beszélt, melegen, áradozva beszélt s ha a Juon Blánkája ott a
faluban, a hegy mögött hallja ezt, bizonyára elcsodálkozik, mert e
szavak valósággal Juon levelei voltak. Krizosz Miklós szívére tette a
kezét, kézelőjén egy fényes gomb csillogott s a szemei fényben égtek. Az
özvegy rátekintett, negédesen mosolygott, azután lesütötte a szemét s
babrált, babrált a gyufaskatulyák között.
De... Itt jön a de. De ez a de nem közönséges de, hanem ez így
készíttetett el előre, akár csak a hivatali rendeletekben az ennélfogva
és a sőt. Miklós a szerelem poétikus magaslatára emelkedve, retorikai
tudással csapott le a de birodalmába. Hát igen, monda, sőt valóban.
Mondott még egy néhány bár-t is, pedig-et is, de csak de volt annak a
vége. Uram és én istenem, a fizetés hatszázhúsz forint--itt Miklós
megállt, hogy e szünettel a zárójelet jelképezze (illetőleg
hétszázhetven forint a lakbérrel). No ebből mit akarhatunk? Az élet
drága, két gyermeke van a nagyságos asszonynak. A gondok, a nevelés...
És ki tudja?
Miklós e kérdéshez szemtelen krakélerséggel mosolygott, az asszony
elpirult s ezúttal kettőzött gonddal kereste össze a skatulyák fedeleit.
Miklós habozott egy ideig. Merész dolog lesz ez, ami most következik. S
mi következik most? Egy azonban.
--Azonban...--így kezdte Miklós, három ujját ökölbe fogva s kettővel
gesztikulálva. Előrebocsátotta, hogy jelen állapotában nem vállalkozhat.
Ő férfiú s tudja kötelességeit minden iránt. Ő kötelmeit mindenkor híven
betölté s legközelebb a VII. fizetési rangosztály nyújtja feléje a
jobblét reményhorgonyát. De a család család. Azzal kötelmek járnak.
Emilie von Stobber elmerengve nézett kék szemeivel a lámpavilágba s
bólintott. A család. Thatsache, wirklich.
--Azonban--mondta Miklós szájával és ujjaival--van egy eshetőség.
Míg beszélt, felbátorodott. Miért ne mondaná el? Ez oly ártatlan csalás.
S miért ne csaljon? Mindenki csal. Ezt Miklós mind szelíd szavakban
bocsátotta előre.
Kinek kell azt tudnia--az orrára kötni, úgy mondá Miklós--hogy ők
egyesültek? Kihez tartoznak ők e világban? Elhagyatott lelkek, kik
egymásra találtak. Nem volna Isten ellen való vétek, a két szép szőke
gyermek ellen való vétek, eldobni a nyugdíjat?
E szavak kimondása után Miklós sietve hadonászott.
--Értsen meg, értsen meg--hadarta gyorsan. Semmi rosszat nem akarok.
Semmi becstelenség. Törvényes úton óhajtom a dolgot. Az egyház törvényei
szerint. De kinek kell azt tudni? Kell azt a kincstárnak tudni? Kell ezt
a kincstárnak tudni?
A gyerekek feljöttek az órával, Miklós még egy ideig maradt, aztán
távozott »kezét csókolom«-mal. Meg is csókolta.
A dolog oly egyszerű. Miklós csak itt, a nagy városban volt kevés ember.
Oh, lent a falvakban, a házakban a fatemplomok mellett, már az egészen
más. Az előzetes ügyek elvégzése után két heti szabadságot kért,
elutaztak s öt nap múlva visszajöttek s rendben volt a dolog. Miklós
ajtaján csak kint volt a névjegy: Krizosz Miklós magyar királyi
számtiszt s amott: Emilie von Stobber, Oberlieutenants-Wittwe. Az ő
esküvőjükről a világ nem tudott semmit.
A lutriprofesszor mégis hitvány merényletnek, a ház erkölcse ellen
intézett hitvány merényletnek nevezte, hogy Miklós saját költségén ajtót
vágatott a vékony falba, amellyel most már külsőleg is bebizonyítást
nyert a dolog. Véleményében osztozott a francia, a bélyeges kisasszony s
a házmester. Ez utóbbi becsületére és a kápolnai csatára esküdött.
Az nem kis sor, ha a telepátia tanára, a pecséttisztító francia, a
bélyeges kisasszony s a házmester intrikára egyesülnek. A professzor
dühös volt, mert soha nem kértek tőle számokat, pedig kaphattak volna
hármat a javából nyolc darab ötkrajcáros bélyegért helyben. Ő meg fogja
mutatni--mondá.
Megátalkodott ember volt s meg is mutatta. Egy délelőtt írással jelent
meg a kerületi rendőrtiszt a lakásban. Ez az írás valamely k. und k.
Commandótol jött s azt kérdezte, mi igaz azon vádból, hogy Stobber
Emilia asszony férjhez ment s húzza mégis a penziót.
Bizony ez egy kis ijedelmet keltett s Emilia, aki az ebédet főzte,
elsápadt e kérdéstől. De megbátorodott. Hellyel és pálinkával kínálta
meg a vendéget s erélyes naivsággal, pirulva szólt.
--Ugyan, ugyan. Ilyet föltenni! Krizosz úr egyszerűen rokona csak neki,
rokona, biztos úr.
A nagyobbik gyermek, a szőke, kékszemű lány szelíden kúszott a bácsi
ölébe.
--Igen, a papa rokonunk nekünk...
A rendőr megitta az italt és mosolygott. No, ő is csak ember. Ej, ej,
mily szeretkezés ez ettől a Krizosztól. De hiszen ilyesmi nem ritkaság.
Bizonyára szeretik egymást, de nem lehetett törvényesen a penzió miatt.
Hát hadd legyen így, nem kell az elégületlenek számát növelni, minden
jól van itt. Nagyobb bizonyság okáért tintát, tollat s még egy pohár
italt kért s míg azt megitta, ezzel megírta--nem, nem, ezt itta s
amazzal írta meg, hogy a vád minden alapot nélkülöz, Emilia von Stobber
ma is csak olyan Oberlieutenants-Wittwe, mint azon a végzetes napon,
midőn az a híres díszszázad kirukkolt a főhadnagynak.
Mikor délben Miklós hazajött, kezetcsókolva a feleségének, újonnan
hímzett papucsaiba mélyesztette lábait s e pár rövid szóban foglalta
össze az események logikáját:
--A világ azt akarja, hogy megcsalják, hát mi is megcsaltuk.
[Illustration]