Elmegy két ember valamely szőlősgazdához.
--Van-e bor?--kérdik.
--Hát van még,--mondja a gazda.
--Hát majd föltekintjük.
Föltekintik a pincében, de leginkább nem is pincében szokott az lenni,
hanem kamrában, mert amelyik ház nem kőből épült, annak nincsen pincéje,
odakint pedig kevés ház van kőből való. A bor ennek folytán nem valami
híres úgy ízre, hanem azért ereje van neki lehetősen. Meg is állapodnak
valamelyik akónál, hogy ez lesz a legjobb. Azután alkudoznak. Huszonöt
pénzre tartja a bort literenkint a gazda, de huszonháromban kiegyeznek.
Igy vesznek aztán egy egész akót s kocsira téve, elviszik. De nem úgy
viszik, ahogy a bort szokás vinni, mert rendes borvitelnél nem kell a
kocsira sem alcserény, sem oldal, sem saroglya, hanem csak úgy rudakra
kerül a hordó, mintha a pincében az ászkon állna. Itt azonban a
kocsioldalak közé teszik s egy ócska szűrt is rádobnak, továbbá a hordó
mögé a saroglyába szénát vetnek, hogy senki meg ne lássa, mit visznek.
Szóval, mint mondani szokás: Lopdelmódon szállítják a hordót.
Hogy miért van ez így, annak kétféle okai lehetnek. Lehet, hogy a
boragarak szemétől kímélik. Boragár néven a fogyasztási adóhivatal
borfináncait tisztelik és tőlük lehetőség szerint óvakodnak. A másik ok
azonban fontosabb, mert annak esetében a boragár mellett még mindenféle
más hivataltól is óvakodni kell. Ez akkor történik, ha a bort dugott
bálra viszik.
A dugott bál csak olyan bál, mint más bál, de tőlük mégis abban
különbözik, hogy dugva lehet csak csinálni. Mert úgy van az, hogy
semmiféle dolog, akár jó, akár rossz, nem bír olyan gyorsan terjedni,
mint az adó. A báltartásért adó jár, meg azt csak ott lehet tartani,
ahol bormérési engedélye van a gazdának, szóval korcsmahelyen. De nem
mindenki szeret odamenni. Hogy miért, annak is okai vannak. Lehet, hogy
rossz a korcsmáltató bora, lehet, hogy nem rossz, de drága, mert nagyon
kiveszi rajta a hasznot. Más esetben a személye ellen van kifogás, meg
nem mindenki akar mindenkivel együtt mulatni. Igy aztán összeállnak
huszan-huszonöten legények s valamely fiatal gazda tanyáján, ahol elég
tág ahhoz a szoba, maguk rendeznek bált, hivogatván rá a környékből a
lányfélét. De ennek úgy kell menni, hogy akit nem illet, ne tudjon róla,
mert büntetés jár ki érte. Törvény szerint nem járhatna, mert hiszen azt
semmi parancs nem tiltja, hogy valaki a saját házában ne csinálhasson
cigányos vigasságot, de ezeknek odakint nem szabad. Valamikor régen
adtak ki erre kapitányi rendeletet, alighanem azért, mert sok mindenféle
bajok történtek az ilyen cécókon.
Azelőtt cécó volt a neve meg csiricsáré, most már bál és ahhoz különféle
előkészületek vannak, mert hiszen a tilalom daczára csak áll a dugott
bál. Ez például, amelyről itt szó van, az Ördög Pál tanyáján történik,
úgy jó oldalt a jártabb utaktól, hogy vigasságban akármekkorát
kurjantanak is, arról senki híradással nem lesz, hogy rajtuk üthessenek.
Különben is nem igen szoktak arra a pusztázó kardos legények mozogni.
Ide hozzák a bort dugva a legények, azután pedig Szél Jánossal
tárgyalnak, aki tud cimbalmozni. De van is neki cimbalma. János a
cimbalmát meg hozzá a maga tudományát fejenkint tíz pénzért szokta mérni
egy éjszakára, amúgy értetődvén magától, hogy bort is kap. Nem sokat,
csak annyit, amennyi olyan embernek dukál, aki dolgozik, míg mások
mulatnak. Huszonhárom legény van együtt, mint dugott bálas rendező,
ilyenformán két forintot meg harminc pénzt használ ezen éjszakára Szél
János (de tíz pénzzel kevesebb számítandó, mert Csőre Ördög Jóska a
ráeső részt úgyis letagadja). Az ötvenhat liter bor árából pedig
fejenkínt valami ötvenhat pénz esik, így koponyánkint fizet mindenki a
bálra hatvanhat vasat. Persze úri helyen alighanem többe kerül az
ilyesmi, de hát ezek csak olyan egyszerű pusztai legények.
Ennélfogva nem is este kezdődik a vigasság, hanem már délután. Jönnek a
lányok, meg a táncoskedvű menyecske-féle, minthogy ezeknek híradással
voltak. Üzenetet vittek a legények, továbbá elszalajtották némelyik után
a béresgyereket. Egy csomóba verődnek a lányok az udvarban, a legénynép
pedig szivart szí odabent a szobában, ami a napot ünnepi jelentőségre
emeli. S csapra van már ütve az akós hordó a konyhában, alatta tál,
körülötte pedig különféle poharak. Öt-hat fajta pohárt nem igen lehet
odakint találni, az ahány van, annyiféle. És akármilyen vastagfalu is,
ha már használt, bizonyosan le van csorbulva a széle. (Koccintáskor
egyik pohár talpát szokták odaütni a másik tetejéhez, ez onnan van.) Már
tart az italozás, aki hogy pálinkát is ivott valahol, időelőtt
fölvidámodik tőle.
Szél János pedig nótát kezd kiverni a cimbalmon:--Barna legén mén el az
gang alatt, Kiesött az fejibül az kalap--mondja a nóta, amely a lassú
csárdás járására igen alkalmatos. A legénység húzza is befelé a
lányokat, itt-ott egy bekötött fejű menyecskét (csak úgy magátul kötötte
be a fejét). A vasalt szoknyák suhognak a táncban és magasra
fölcsapódnak, mikor a csárdás frisse kezdődik. De ez csak addig tart,
míg kevesen vannak a szobában; utóbb már alig férnek egymástól, de azért
forognak, a leányok haja kibomlik, a legénység szivarjából pedig a hamu
helyet sem talál, ahol a földre hulljon, csak úgy a lányok ruhájára,
fejére esik, szétmázolódva a rózsaszín, kékszín derekakon. Utóbb Széll
János abban hagyja a cimbalmozást, hogy majd bor iránt nyújtja panaszát,
mit csakugyan helyeselnek a többiek is. A tánc egy darabig abban marad,
azon idő alatt azzal illegeti magát a legénység a lányság előtt, hogy
danol egy csapat ezt, más csapat azt az alacsony házban, aminek lármája
csak emeli a fejük zavarodását. Mások birkóznak, vagy jó nagyot ütnek
egymásra, hogy szinte csattan és puffan, de ez tréfaszámba megy. Csak ha
valakit fejen ütnek, vagy mellbe vágnak ököllel, az megy haragból.
Hanem arra még van idő. Estig ilyesmi nem fordul elő, addig csak hol a
lányság, hol a hordó körül forgolódnak. Míg lámpagyújtat után még
erősebben lobognak a szemek, duhajabb a népség. A lárma nagyobb; a
csárdásban forgatás közben keményen összeütődik egyik legény a másikkal,
egy pedig borral locsolja végig a többit, amiért jókat ütnek rá. Hogy a
messzi iskolából elcsendül idáig a harangszó, össze is szedik magukat a
lányok és megindulnak.
--Gyertök, no!--kiáltja egy és csakugyan útnak ereszkednek a tanyai
virágszálak nagy sikoltozások között, mert a táncosok némely része
utánuk szalad, tartóztatás céljából. Az esti homályban messze
elfénylenek a fehér viganók, amiket jól felfognak, hogy a harmat ne
érje. (Maguktól való fejbekötések ilyenkor történnek.)
A tanyai házban pedig most kezdődik a mulatság. Beviszik a szobába a
hordót.
--Van-e még benne?
A felső lyukon beledugnak valami botot s kihúzván, nézik, hogy meddig
nedves. Hát hiszen még majdnem félig van. Ez nagy öröm. Sürgősen öntik
tele a poharakat és Szél János elé egy egész söröskancsóval tesznek. Azt
nem volna jó keresni, hogy ugyan ez a kancsó mint jutott oda, de hiszen
János nem is keresi. A sok legény a hordó, meg az asztalok körül egyre
jobban lármáz, némely része danol. Ez az az állapot, amire mondani
szokták ők: alighanem sok vót már bennünk a bor, mer mindönki beszélt
egyszörre. Bár van már olyan is, aki nem beszél, csak néz maga elé a
borra és gyújtaná a szivarját, de sehogy a szivar vége meg a gyufa
találkozni nem akarnak.
A többi összeüti a poharak talpát, meg az alját s úgy a bortól
föllángolva, duzzadó erőben áll ott a sok katonának való. Mert valami
csipiszt az ilyen dugott bálra nem is vesznek maguk közé: legények
elejéből szokott az ilyesmi együvé állni. Aki köztük alacsony, az zömök,
vállas, bivalynyakú, aki meg nem zömök, karcsúan magas. Valamennyiben
pedig ott az erő, amit a kasza, kapa, ásó és ekeszarv hagy a karokban.
Ilyenkor mind annyira tele van vele, hogy szinte kicsapni készül.
Ilyenkor támad az, hogy: megverek valakit, vagy engem valaki. Miért
akarna verekedni? Tudja is ő.--Ugrál benne az ideg,--mint mondani
szokták és járván egymagában a szoba közepén a Jópálos-táncot, akkorákat
feszít a mellén, mintha az egész világnak ellene akarna szegülni.
--Igy mulasson az úr--kiáltja büszkén Ábrahám Fekete Mihály.
Helyeslően bólint a többi, mert így az úr, hej, nem is tud. Az »úr.« Sok
van vele mondva nagyon, régi hosszú idők nyomán támadt ellenszenv, mely
ma is él.--A paraszt olyan mint a krumpli: csak sülve jó--tartja némely
»úr«; a paraszt meg azt mondja erre a maga vastag, sunyi és nehéz
ötletével: Nem tom mér haragszanak ránk az urak, hisz nem akarjuk mink
őket mögnyúzni--egyszörre. (Hanem csak úgy apródonkint, mi zárjelben,
illetve bajusz alatt értetődik.) Hanem hogy ebben melyiknek mikor van
igaza, mikor nincsen, itt ne keressük, mert úgy sem találjuk meg szűk
helyen a nagy dolgokat. Hanem csak elég avval annyi, hogy Kothenc Susi
Illés juhászbojtár azt mondja:
--Az úrféle? Hát mit tud az? Csontot hány az asztalra, úgy mulat.
A többi ránéz, hogy hát ez ugyan miről beszél? Csak szavall, bizonyosan
juhászosan, alighanem azért, hogy falnak állítsa a többit. Honnan tudna
ő ehhez, aki egy évben egyszer jár a városon, akkor is a falakon kívül,
csak a baromvásáron. Rá is mondja Ábrahám Fekete Mihály megvetőleg:
--Körösztapád térgye.
--Már mér?--fakad ki Kothenc.
--Hát mán micsoda csontot hajigálnának az asztalra?--kérdi amaz.
--Hát hunnan tudjam én azt?--szól vissza a juhász.--De láttam.
--Hun láttad?--adódik fel nagy gúnnyal a szó.
--Hun láttam? Hát a városba láttam, a kávéházba--erősíti a
bürgés.--Csontot hánytak a kűasztalra.
Nagyon erősen mondja és igaza is van neki, mert bizonyára dominót látott
játszani s arról mondja, hogy csontot hánytak az asztalra, mert az
csakugyan csont is, nem pedig kő, mint az úrféle nevezi. Szavát azonban
senki sem érti meg, senki sem vél rá, hogy ugyan mit akar mondani s
Ábrahám Fekete Mihály csak ennyit szól neki válaszkép:
--Legjobb vóna neköd is, ha nyomon beszélnél.
Nevetés támad, de meg kell mondani, Kothenc nem nevet. Nyomon beszélni
annyit jelent, hogy az igaz nyomon járjon valaki, vagyis hogy igazat
beszéljen. Lám, úgy lehet, hosszú idők óta most mondott volna először
igazat s akkor gyalázzák le érte. Hát hiszen jól van. Látott ő már karón
varjút. Azért csak koccint, sőt hogy Szél János ama nótába kezd, hogy
»legelteti nyáját, fújja furulyáját«, csakugyan járni is kezdi középen a
juhászost. Egyik is, másik is belekap a táncba, negédesen lépkednek
előre meg hátra, forogván közbe. Egymást is kézre kapják, az alacsony
füstös szobában minden mozog, jó szerencse, hogy a hordót föl nem lökik.
Vidámság ez, nagy vidámság s Kothenc juhász az Ábrahám Fekete Mihályt,
amint egymás mellett járnák a táncot, magához öleli. Nagyot kiált
egyszer így Ábrahám Fekete Mihály s eltántorodik. Akkor látja a többi,
hogy bicska van a hátában.
--Jaj, mögszúrt!--kiáltja jeladáskép Mihály s ahogy a tánc hirtelen
megáll, hallatszik néhány pattanás, hasonlatos a pisztolykakas
fölhúzásához. De nem az, épen csak néhány jórugójú bicskát csattantottak
ki, hogy kézbe vegyék.
A juhász leüti a lámpát azonnal. A nagy füstben és sűrű levegőben amúgy
is alig pislákolt, most a padozaton szerteszakad és azonnal elalszik.
Menekül a juhász, de átszúrja egy bicska a karját s arra dühödt erővel
veti magát a sötét tömeg közé. Nagy a lárma; itt is, ott is megmártódik
az acél az emberben, mígnem valamelyik asztal mögött ülőnek eszébe jut,
hogy gyufára rántson. Erre szétvál a sok összegabajodott s meredten
egymásra bámul. Némi józanodás következik, a juhász meglépett, Szél
János pedig viszi kifelé a cimbalmát...
Nem halt meg senki, hát így majd csak begyógyulnak a bicskanyomók.
Kothencnek pedig majd csak beszakítódik valamely éjszaka a feje. Ebben
egyeznek meg s még ami imitt-amott ital van, kiiszszák és eloszlik a
vendég, a tanyában maradván az üres hordó s a vérnyom, amit majd
egyszinűre mosnak a szoba tapasztott földjével. Igy az egész dologról
tudomást sem lehetne venni, hacsak másnap az Ábrahám Feketéék legénye
nem fájlalná annyira a hátát, hogy kocsin orvoshoz viszik. Az aztán
faggatja, hogy honnan támadt a seb, mígnem a történet valahogy
előadódik. Jelenti is az orvos és mozogni kezdenek a kardos pusztázó
legények, hogy mi történt, hol történt, hogy történt? Járják a tanyákat,
keresvén, hogy ki maradt a bál után sebben.
Hát nem mondhatni, van egynehány, teszem azt a Kisguczi Gergely,
Szilajfa Miklós és alighanem a Vízhúzó gyerök is. Ezek után járnak s
őket még másnap azonnal sorra veszik. De Kisguczi Gergőnek semmi baja
sincs, legalább nem árulja, a Szilajék Miklósa pedig már korán reggel
kiment a barom után a nyomásra, otthon az sem szólt a bajáról semmit.
Hátra van még a Vízhúzó gyerök. No ez már, amint utánamennek a tanyába,
csakugyan nem tagadhatja el, hogy volt vele valami, mert most is
karonfogva tartja a karját.
--Hát legény,--kérdezi tőle a lórul a vén pusztázó, bizonyos nevezetű
Vér Ferencz,--hát veled mi vót?
--Mi vót?--buszmog vissza a Vízhúzó gyerök,--ami vót, az barátságbul
vót, aztán kinek mi köze hozzá?