Áll a cucilista-gyűlés. Vasárnap délután lévén, a tejfelesképű szónokot
hallgatja is vagy kétszáz ember a vásárpiacon. Ha valamely élelmes
vándorkereskedő fehér cserkesz sipkát nyom a fejébe, hozzá piros színű
bundát ölt nyárderékon s mint »muszka« árulja a világ legjobb
kaszakövét, amely »a szibériai bányákban találtatódik«, annak is van
ekkora hallgatása. A szónok a padról fújja a nótát, a pad körül álló
törzskar, esküdt ellenségei a társadalomnak, fésűnek és borotvának, zúg
és helyesel, a többi meg csak áll.
--Nézzük no, ugyan mire végzik?
A beszéd tart tovább, míg egyszer a közönségből előtörtet egy alacsony,
őszes ember s rákiált a beszélőre:
--Nem hallgatsz mingyárt? még mer a lepénylesőd járni? Le arrul a padrul
sebössen! Majd én mondom mög az igazat!
Igen nagy tűzzel van a kis férfiú s a padhoz érvén, rángatni kezdi
lefelé a szónok urat. A közönség örvendez, hogy lesz már mégis egy kis
látnivaló, de a rendőrbíró attól tart, hogy verekedés támad a dologból.
Vállon fogja a kis öreget:
--Lassabban, atyafi--mondja neki--nem kell okvetetlenkedni.
--Micsoda atyafi?--fortyan föl az öreg--micsoda maga? Hogy mer így
beszélni velem.
--A kapitány vagyok.
--Hát aztán?--dünnyögte amaz.--Neköm nem parancsol! Megyei embör vagyok
én, nem városi embör! Neköm nem parancsol sömmiféle városi kapitány!
Neköm csak a járási szolgabíró úr parancsol!
S újból neki áll, hogy legyűri a szónokot a padról s majd ő beszél a
népnek. Hogy ne hallgassa ezt a sok léhűtőt. Dulakodás támad s végül a
kis embert elvezetik a tömegből. A biró elé is áll később, ott öt forint
bírságban részesül a gabajodásért, amit okozott. Abba ő semmiképen nem
állapodik bele. Már miért? Mikor ő oktatni akarja a népet? Megyei ember
ő, kéri alássan, s azért, hogy egy kis bort ivott, nincsen rajta kivetni
való. Nem nyugszik meg az ítéletben, hanem igen mérgesen és lármásan
távozik.
Idő multán becitálják az öreget a megyéből, mert a második bíró is
rendben találta az ötforintos büntetést. Bejön, hanem nézzük csak meg
jól, ki jön be az ajtón? Egy igen megborotvált és megnyiratkozott öreg
ember, ünneplő fekete ruhában, selyemkendő a nyakán, a csizmái
fényesebbek, mint a hatosos tükör, a fekete kabát bal mellére pedig föl
van tűzve a hadi érem, továbbá a jubileumi érem és mind a két medália
igen fényesre van tisztogatva és a két kemény csizmaszár, amint
egymáshoz csapja őket, olyant szól, hogy ezen megjelenés már igen
határozott megjelenésnek nevezhető.
--Jelentem alássan, én vagyok az a belomári Buday Istvány, akit hivattak
abban az elmult ügyben.
Az asztalig elmegy, a cédulát átnyújtja, aztán kimérvén a bíró
személyétől a három lépés távolságot, odáig hátrál és ott cövekformába
igazodik. Fölolvassák az aktát, hogy a fölebbezés helyben hagyatott.
Fizetni kell az öt forintot.
--Jaj kéröm szépen--jelenti az ember--nem is panaszkodtam én az ellen
akkor sem.
--De nem akarja kend vállalni.
--Hát akkor kéröm szépen nem vót helyén az eszöm. Jól van az nagyon,
szerdára be is hozom. Mert nem olyan embör vagyok én. Még a király is
szeretött engöm. Kéröm szépen.
--Jól van--mondja a bíró--akkor most elmehet.
--De nem mögyök ám kéröm szépen--szól az öreg--mert szóm van. Mert
tuggya, nem tudtam ám én azt akkor, hogy maga maga. Mert ha tudom, hogy
maga csakugyan maga, nem úgy beszélök magával.
Az öreg a hatóság iránt való tiszteletét ezen beszéd által kifejezvén,
sarkon fordul, hogy összecsengnek mellén a réz és bronz medáliák s halad
kifelé. Az ajtónál azonban még visszaszól:
--Csak legalább, alássan kéröm, azt a cucilistát le bírtam vóna lükni a
padrul...
A tornácon az ácsorgó népek között emelt fejjel tekint szét. A
csizmasarkok büszkén kopognak a kövön, a medáliák ragyognak fényesen s
mindenféle fiatal hajdúk és rendőrök, akiknek csak amolyan polgári érmük
van, tisztelettel nyitnak utat előtte. Mégis csak szép az élet.
[Illustration]