János gazda egy városban, ahol arra a tervre adták magukat a népek, hogy
ők majd villammal világítanak. A drót hordja szét a világosságot az
utcákon s hol elalszik, hol nem. Ez igen nagy haladás a világosság
irányában. Harminc esztendővel ezeknek előtte még nem égett az utcán
semmi. Mert miért égett volna, mikor még a házakban is csak imitt amott
égett a világító olaj. Némely úri ember a gyertyát szerette, más helyen
pedig jó volt a tatar is. Ez a tatar már egészen kivész. Még látni
itt-ott országos vásárokon, hogy a hozzávaló talpas edénykét árulják a
fazekasok, vagyis hogy gölöncsérek, gúnynéven sárvargák. Abba az edénybe
valamely állat faggyát tették, rá egy darab vásznat fektettek, a végét
meggyújtották s égett az úgy, hogy aki amellett sem látott, alighanem
vak volt. Meg ott volt a jófajta gyertya, amit okos helyen nem is attól
vettek, aki hivatalból mártotta, hanem otthon készítették: addig
mártogatták a langyos faggyúba az ócska szatyingmadzagot, mígnem gyertya
lett belőle. És annak megint külön tudománya volt, hogy azt miként
kelljen égetni, mert a koppantó kezelése teljes ismereteket kívánt. Mert
ha nagyon fölülkoppantották el a láng hamvát: idő előtt újra
hamvasodott, ha pedig valaki nagy magabíztában igen alól koppantotta el,
elaludt a gyertya. A gyertyának voltak ily külön szokásai. Bár még ma is
vannak. Mint például a gyertyánál való pipára gyújtás is oly tudomány,
hogy annak gyakorlása közben könnyen elfújhatja az ember a gyertyát s
mindenek sötétben maradnak, mi részben szégyen, részben bosszankodás.
Ezért van az, hogy mielőtt valaki a pipáját a gyertya lángjához értetné,
elsőbb háromat kopog az asztalon és ezt mondja: Engedelmet kérök. S ha
azután engedelmet kapott s véletlenül beszívta a pipába a gyertya
lángját úgy, hogy egy csöpp sem maradt, elnézték neki, mivelhogy
engedelemmel történt.
Ily különféle sorsok között történik, hogy egyszer csak az utcákon
húzgálják a drótokat és hosszú karókat állítanak fel, amelyekről majd
világít a dróterő. Hát ez csodálatos. Egész éjszaka világít majd.
Fényességeket szór szét a sötétbe. Eddig ez nem történt ezen a tájon,
kivéve, ha az alispán ment haza a kaszinói kártya után, hát az előtt
hordta a lámpát a huszár. Míg most im minden tíz-húsz ölnyire ragyogó
világot osztogatnak. Valóban boldog lehet, akinek egy ilyen lámpa a
portája elé kerül.
János elébe egy odakerült. János tűnődve nézte, mikor a karót a nagykapu
mellé, az utcai hídlás irányában leásták, a drótot ráfeszítették, az
üvegcsimbókot hozzápasszoltatták s azután--akár hiszik, akár
nem--világított.
--Hm--mondta János.
Harmadnap elment a mérnökhöz.
--Baj van, uram--mondta--a karóval.
--Miféle karóval?
--Akin a drót világít a nagykapu előtt.
--Már miért?
--Azért,--mondja haraggal János--hogy nem bírok a szénásszekérrel tülle
befordulni a kapún. Hát micsoda dolog ez? Hát hogy mönjek én most már be
a szénásszekérrel a kapún? Vagy vállon hordjam be a kukoricaszárat?
János mindezt bizonyos keserűséggel emlegeti és beszédéből kiérzik a
mély szemrehányás. A mérnök csakugyan gondolkodóba esik. Jánosnak igéri,
hogy másnap reggel a helyszínére megy. János azt megköszöni szépen és
megkéri, hogy ne vegye az ő szavait zokon, de ha méltatlanság esik
rajta, mit tehetne egyebet a szegény?
Másnap, mikor kimegy a mérnök, János az utcán van egy szénásszekéren.
Mihelyest megjött a mérnök, szól is azonnal az ökröknek, hogy gyerünk
befelé. A komoly állatok megindulnak. János többféle cselőt és hajszót
kiabál rájuk, minekfolytán az ökrök a szekeret nekiviszik a
lámpakarónak, a karó kidül, azután pedig a kapuküszöbnek állnak neki a
szekérrel, ami csakugyan mutatja a mérnök előtt, hogy még sem volt okos
dolog oda tenni a karót, ahova verték. Mert hiába: hiába állapítja meg
az ötven és száz métereket a távolsági arányokban a mérnöki tudomány,
másra is kell tekintettel lenni. A kidőlt karót ennélfogva pár méterrel
odább állítják föl, körülbelül János kiskapujával egy irányban.
--Nono--gondolja János.
János háza egyenes magyar ház, nem fordított. Házban az a fordított,
amelyiknek az ablaka mind az utcára tekint, mi egyébként kész
bolondságnak nevezhető, mert arra való az ablak, hogy az udvarra
szolgáljon. Igy lehet rajta keresztül figyelemben tartani a cseléd
munkáját, a baromfi téblábolását s hogy valamely gyerek nem esik-e
vajjon bele a kútba. Ez ablakok előtt ámbitus szokott lenni, az igen
kényelmes, ott vacsorázni szokás. Mikor a kiskapu előtt a villamos lámpa
legelsőbb este kigyullad, a folyosón ahogy az asztal mellett ül János,
elfújja a gyertyát.
--Nem köll mán ezöntúl--mondja jó kedvvel a feleségének--mert emitt az
ingyen világító.
Az asszony Jánosra csodálattal tekint. János mosolyog és kedvtelve
tekint a villamlámpa felé, amely végigvilágítja az ámbitust.
--Mégis csak szép dolog ez a kitalálás--véli.
*
Annyi csillagot úgy sem tud kigyújtani az Uristen az égre, mint amennyi
mezőrendőri kihágás van az ég alatt, ennélfogva János belekavarodott
egyik lábával egy mezőrendőri kihágásba. Jánost följelentették, Jánosnak
pecsétet küldtek ki a tanyába a hivatalosok és János azt mondta, hogy
csakugyan nem hiába álmodott tegnapelőtt a nagy koleráról, de lám, már
meg is történt a szerencsétlenség. Szomorúan beóvakodik a városba, a
bíró elé áll. Előbb vár az ajtóban, amíg behivják, azután pedig a
szobába lép, igyekezettel az iránt, hogy valamiképen a padlóra fektetett
szép pokrócokat le ne tapossa. Azután tárgyalni kezdenek. János
kénytelen beismerésben lenni, mert tanuk vannak arra, hogy ő kihágott.
--Node--azt mondja--embör szokott hibázni.
Azt mondja a biró, hogy hat korona a biróság.
Azt mondja János, hogy a fele is elég volna.
De a bíróval nem lehet beszélni. (Mind ilyen a bíró.) Csak megmarad a
hat korona mellett. János tehát közelebb lép hozzá, az íróasztal felé
oldalt, de nem egészen oldalt. Az egészen oldaltmenés, az más, az még a
régi világból való. Akinek kedve tartja, ma is megláthatja, hogy a
hivatalos íróasztalnak a férfinép elébe áll, csak a lány és asszonyféle
kerüli meg, hogy közelebb jusson a hivatalos úrhoz. Oh igen, ez még a
régi világból, a nagy tajtékpipás vén kecskék világából való szokás...
ugyan hogy nem száradt el a kezük szára?
Tehát János oldalt kerül és azt mondja halkan:
--Tekintetös úr. En világéletömben kórmánypárti voltam.
Azt mondja erre a bíró:
--Azért csak hat korona a bírság.
János megütődve és gondolkozva néz rá. Hogy nini, hát ejnye, a jó
reggelét neki. Ez már csakugyan hogy csakugyan. Hát korona: ez három
forint. Hány borjúkötelet lehetne venni azért, meg hozzávaló vasforgót,
hogy ne vethessen a kötél szarkalábat. János tehát ismételten és
komolyan szól:
--De tekintetös uram, én még akkor is tartottam a zászlót, mikor
elbuktunk.
János letette az eddigvaló kártyákra a tromfot, a legtöbbet. El kell
ismerni, hogy ez volt a legnagyobb. Hogy ő kormánypárti volt
világéletében, az a kis tromf; hanem, hogy az elbukó zászlót is
tartogatta (már addig-ameddig), ez nem utolsó dolog. Egy ezeréves
történetből minden vert hadnak a keserve rezeg át ezen a pár szón. De a
bíró csak azt mondja:
--A bírság hat korona.
János kinyitja a mellényt s a belső zsebből a bukszát előveszi. Van
benne pénz, bár nem sok, de elég annak, aki kevéssel beéri. A három
ezüst forintot leteszi, minden darabot külön nyomatékkal pattogtatván az
asztalhoz. Nem szól. Csak a mellény hibás begombolásán látszik meg, hogy
nincsenek rendben a gondolatai.
A jó reggelét neki!
*
Sajátságos állat az ember, de sajátságos állat a hernyó is. Az ember
rettentő szeret élni, de a hernyó is borzasztó szeret élni. Az ember is
csak rájár egymás fejére lehetősen, hogy egymás tetejében haladhasson,
hanem e tekintetben mégis különb állat a hernyó. Van olyan hernyó,
amelyiknek a hátába egy másik állat belerakja a maga hernyóját, hogy
éljen amabban. Mindezt nézi egy faágról egy harmadik állat. Mikor aztán
látja, hogy az első számú hernyóban elég jól el van a második számú
hernyó, akkor ő ezen második számú hernyó hátába belerakja a maga
harmadik számú hernyóját: a hármuk közül valamelyek majd csak megmarad.
Ez előbeszéd mindössze arra szükséges, hogy igazolja, hogy Förgeteg
János szőlőjében a fákon sok volt a hernyó. Élték is nagyon a fákat,
János e felől több izben szomorkodott, de mindíg csak oda lyukadt ki,
hogy hiába pusztít el belőlük egyet vagy kettőt, mikor terem helyébe
száz. Igy a hernyók a fákon maradtak, János pedig várta az isteni
segedelmet. Mert az van. Mint például e nóta is mondja:
Ezörnyócszáznyócvanötbe, Sok porkukac vót a fődbe. Elrágták a kukoricát,
Csúffá tötték a fődmunkát. Jámbor szüzek a kápolnánál Imádkoztak az úr
Jézusnál. Az úr Jézus nagy felhőt kerekítött, Röttentő sok eső ledűtött.
Fojt az eső, mint az patak Az kukacok fölpukkadtak.
János alighanem ilyesmire várt a hernyók irányában, azonban helyette
megint csak a bírótól jött ki a pecsét. János bement a bíró elé s ott
elébe adták, hogy föl van jelentve, mert nem hernyóztatta a fákat. Pedig
rendeli a törvény.
--A törvény,--gondolta János.--No ez szép munka. Azelőtt Taliánországba
küldött engem hadba a törvény, most meg a hernyók ellenében küld.
Mindegy azonban a gondolkozás, így is, úgy is csak két forint lévén a
bírság. János letette a két forintot, róluk nyugtató írást kapott, azt
eltette, hogy majd hazaviszi és fölolvassa az unokáknak. Mindenki olyan
olvasmányt visz haza a kisgyerekeknek, amilyent bír.
Igy János hazament s a fákon a hernyókra tekintvén, gondolta, hogy ugyan
hogy nem teszi őket valahová az Isten. A dolog ezzel abba maradt, mígnem
Jánosnak egyszer csak újra pecsétet visznek ki a homokra, hogy menne a
bíró elébe. János bemegy s kérdi, hogy ugyan miben akarják már megint a
fejit fájlalni. Miben-e vajjon? Hát megint a hernyók.
--Miért nem takaríttatja kend le a fákat?--kérdezi a bíró.
--Én-e?--kérdi vissza János.--Hiszen ha letakarítom is, a szomszéd
fájáról csak átmászik a hernyó. Mert annál mászkálósabb állat nincsen a
kerek világon.
--Ha a szomszéd fáján is van, ha az sem takarítja, jelentse kend
fel--mondja a bíró.
János azonban azt mondja, hogy ő sem nem zsandár, sem árulkodni nem
szokott, ennélfogva ily dolgokat tőle kívánni lehetetlen. Ehelyett
inkább kérdi, hogy mit fizessen.
--Öt forintot.
--Né--véli János--ez a bírság is olyan, mint a jó malac, mindig többet
fiadzik.
Kotorász a bukszában a pénz után, s időbe kerül, míg mind az öt ezüstöt
előkeresi.--Nehéz úgy-e előadni a pénzt--inti a bíró--de azért csak nem
takaríttatja kend a fákat.--Nono--felel rá János--van ott még, ahol ez
volt...
János hazamegy s ránéz a fákra.
Hát már csakugyan alig van rajtuk levél, mind leették a hernyók. Ha
selyembogár volna valamennyi--gondolja János--most adhatnának egy pár
Ilka-kendőre való selymet. Adnak azonban--dehogy adnak. Elkopaszkodva és
szomorúan állanak a fák. Mígnem újra pecsétet hoznak Jánoshoz a
hivatalosok és invitálják befelé a bíró elébe harmadnapra.
János bemegy. Ezúttal tíz forint a birság. János most már ezért a
»geleb«-be nyúl, mert ekkora összeg leginkább csak papirpénzzel
fizetendő.
--No hanem--mondja vidáman, amint a pénzt az asztalra teszi--ez az
utolsó. Többet már nem lesz egymással bajunk a hernyó miatt, tekintetes
uram.
--Hát bizony--mondja a bíró--erre hamarább is rájöhetett volna kend.
Takaríttatni kell a fákat, aztán akkor nincsen bírság. Hisz a takarítás
kevesebbe kerül, mint a bírság. Azután pedig a törvény törvény.
--Tudom--szól nyugodtan János.--Azért vágattam ki a fákat a szőlőbül
valamennyit.
[Illustration]