Egy bérmakorban levő kislány ült az asztalnál és varrt. Más nem volt a
szobában. Mikor szállást kértem, a legbizalmasabb hangon azt válaszolta,
hogy igen, megkérdezheti, mire bement egy kis oldalszobába. Utána
szóltam, hogy megelégszem azzal is, ha itt ülhetek a kályha mellett,
amig nappal lesz.
Rövid idő mulva visszajött a kislány az anyjával együtt, aki még
kapcsolta és gombolta a ruháját, amikor jött. Jóestét. Még nem volt
ilyennel dolguk és nem tudnak engem rendesen elszállásolni, de
lefeküdhetném a kamrában.
– Hát akkor hol fekszik maga?
– Ó, mindjárt nappal lesz. Különben is a lánynak fönn kell lennie és még
egy jódarabig varrnia.
– Mit varr? Ruhát?
– Nem, csak egy szoknyát. Holnap föl kell vennie a templomba, de nem
akarja megengedni, hogy az anyja segitsen neki.
Előveszem a varrógépemet és tréfásan mondom, hogy annak egy ilyen
szoknya ugyszólván semmi. Majd meg fogom mutatni!
– Talán szabó?
– Nem, csak foglalkoztam varrógépek árusitásával.
Előveszem a használati utasitást és elolvasom, hogy mit kell csinálnunk.
A lányka tanulékonyan figyel, egészen gyermek még, vékony ujjai
megkékültek a ruhától, amely szint ereszt. Ezekről a szegényes kék
ujjakról eszembe jut a bor, előveszek egy üveggel és valamennyiüknek
adok belőle. Aztán megint varrunk. Én a használati utasitással ülök, a
lányka pedig hajtja a gépet. Ugy véli, nagyszerüen megy és a szemei
csillognak.
– Hány éves a kislány?
– Tizenhat. Tavaly bérmálták.
– Hogy hivják?
– Olga.
Az anya áll, néz minket, neki is kedve kerekedik a gépet hajtani, de
ahányszor hozzányul, azt mondja Olga:
– Vigyázz, anyám, ne rontsd el.
Azután orsóra tekerjük a cérnát és amikor az anya egy pillanatra kezébe
veszi az orsót, Olga megint haragszik, hogy elronthatja.
Az anya fölteszi a kávéskannát és főzni kezd. Jó meleg lesz a szobában,
a magányos emberek nyugodtak és bizakodóak. Olga nevet, ha valami
tréfásat találok mondani a gépre. Föltünik nekem, hogy egyik sem
kérdezi, mennyibe került a gép, pedig el szerettem volna adni. Nekik
azonban mindenesetre tuldrága volna. Azért mégis pompás volt munkában
látni.
– Hiszen még Olgának lehet ilyen gépe, mert nagyszerüen tud vele bánni.
Az anya azt feleli, hogy várhat, amig kikerül a házból és egyideig
szolgál.
– Szolgálni megy?
Legalább is ezt reméli az asszony. Még van két lánya, azok is szolgálnak
és hál’ Istennek, jó dolguk van. Olga holnap a templomnál találkozik
velük.
Az egyik falon egy kis repedtüvegü tükör lóg, a másik pedig különféle
garasos képektől tarkállik, melyek lovaskatonákat, meg diszes fejedelmi
párokat ábrázolnak. Az egyik kép ócska és mocskos, Eugénia császárné
arcképe. Azt hiszem, nem mostanában vásárolták. De hát honnan került
ide?
Nem emlékeztek rá. Hiszen az ember kaphatta egyszer.
– Itt a faluban?
Csodálkoznak rajta, hogy nem voltam Hersaetben, ahol a férfi ifjukorában
dolgozott. Talán 30 évvel ezelőtt.
Egy kis terv ötlött az eszembe és megszólalok:
– Ez a kép sokba kerül.
Mivel az asszony azt hiszi, hogy bolonddá akarom tenni, megvizsgálom a
képet és rendületlenül kijelentem, hogy nem valami olcsó mázolmány,
egyáltalán nem.
Az asszony nem lehet ostoba, mert csak ennyit mond:
– Ugy? Gondolja? Ott lógott már, amióta csak a házat fölépitették. A kép
különben Olgáé és ő a magáénak tekintette kicsi kora óta.
Titokzatosnak és müértőnek mutatkoztam és hogy még alaposabban
belemélyedjek az ügybe, megkérdeztem:
– És hol van az a Hersaet?
– A szomszéd faluban. Két mérföldnyire innen. Ott lakik a földesur.
A kávé elkészült és Olga meg én félbeszakitottuk a munkát. Most már csak
a hozzáöltés van hátra. Kérem, hogy mutassák meg azt a bluzt, amelyikhez
a szoknya készül. Ekkor kiderül, hogy valami rendes bluzról szó sincs,
mindössze egy kötött rongydarabról. De a lányka kapott egy használt
kabatot a nővérétől és ez lesz majd kivül és eltakar mindent.
Olga ugyanis, mint hallom, olyan erősen nő ezekben az időkben, hogy
céltalan volna külön bluzt venni neki egy éven belül.
Olga ül és öltöget, amivel hamar elkészül. Már olyan álmos, hogy az
álmosság leri az arcocskájáról. Erre szinlelt gyámkodással
megparancsolom neki, hogy menjen aludni. Az asszony ugy érzi, hogy neki
fönn kell maradnia és velem társalognia, bár én kérem, hogy ő is menjen
vissza pihenni.
– Igen – mondja az öreg –, de most köszönd meg az urnak a segitséget.
És Olga hozzám lép s kezetnyujtva köszönetet mond. Ezután szeliden
betuszkolom a kamrába.
– Maga is menjen be – mondom az anyának –, én sem akarok most már
beszélgetni, mert fáradt vagyok.
Mikor látja, hogy elhelyezkedem a kályhánál és a fejem alá teszem a
zsákomat, nevetve megrázza a fejét és kimegy.