A levelek lehullottak, a madárdal elhalt. Csak a varjak rebbennek föl
rekedt károgással kora hajnalban és szétszóródnak a földeken. Falkenberg
meg én látjuk őket, mikor kimegyünk az erdőbe. A fiatalok, melyek még
nem félnek az élet ezernyi veszélyétől, a lábunk előtt ugrálnak az uton.
Azután a pintyőkével találkozunk. Most jön az erdőből és megy az
emberekhez, mert szereti őket és kiváncsi rájuk. A kedves kis pintyőke…
tulajdonképen vándormadár, de őseitől tanulta, hogy itt északon is lehet
telelni és most ő akarja megtanitani az ivadékait arra, hogy csakis itt
lehet telelni. De azért még érzi magában a nyugtalanságot, az utazás
lázas hajszáját és örökre megmarad vándormadárnak. Egy szép napon ő is
összeáll társaival és száll, száll messzi tájakra idegen emberekhez,
akiket szintén meg akar ismerni és akkor üres lesz az erdő. Néha egy hét
is elmulik, mig megérkezik az uj csapat. Istenem, hányszor néztem a
pintyek tanyázását és vándorlását.
Falkenberg egy napon kijelentette, hogy már megint egészen jól érzi
magát és ha a télen a favágásból meg a zongorahangolásból félretesz száz
koronát, megint összebarátkozik Emmával. Nekem is azt tanácsolta, hogy
ne epekedjem ostobán a nálam magasabban álló után, hanem keressek
magamnak valakit, aki hozzám illik.
Igaza volt.
Szombaton valamivel hamarabb fejeztük be a munkát, hogy a boltba
mehessünk; ingekre, dohányra, meg borra volt szükségünk.
Miközben a boltban várakoztam, szemembe ötlött egy kagylókkal kirakott
varródoboz. Valamikor a hajósok vásároltak ilyen dobozokat a kikötőben
és ajándékba vitték otthonhagyott szeretőiknek. Most már ezerszámra
gyártják őket Németországban. Megvettem a dobozt és ugy terveztem, hogy
az egyik kagylóból körmöt csinálok a pipára.
– Mire kell neked az a doboz – kérdezte Falkenberg –, Emmának viszed?
Fölébredt a féltékenysége és hogy háttérbe ne szoruljon, ő meg egy
selyemkendőt vásárolt.
Hazafelé menet sürün hörpintgettünk a borocskából és mindenfélét
összefecsegtünk. Falkenberg még mindig féltékenykedett. Kikerestem a
legalkalmasabb kagylót, letörtem és a skatulyát nekiajándékoztam és
ezzel azután megint szent lett a béke.
Besötétedett és a hold csak nem akart kibujni a felhők mögül. Egyszerre
csak zeneszót hallottunk és láttuk, hogy a domb tetején egy majorságban
vidáman táncolnak. Fények cikkáztak az ablakokban.
– Gyerünk föl pajtás – mondta Falkenberg.
Mindketten jókedvüek voltunk.
Mikor a házhoz értünk, néhány legény meg lány álldogált ott. Hüsöltek.
Emma is köztük volt.
– No nézd csak, hiszen Emma is ott van – kiáltotta Falkenberg és nem
haragudott, hogy a lány őt nem hivta táncolni –, gyere csak ide, nézd,
hoztam neked valamit.
Azt hitte, hogy jó szó elég lesz. De Emma elfordult és beszaladt a
házba. Mikor Falkenberg utána akart menni, elállták az utját és
kijelentették, hogy semmi keresnivalója nincs odabent.
– De hiszen Emma itt van. Mondjátok meg neki, hogy jöjjön ki.
– Nem fog kijönni. A Márkus suszterrel táncol.
Mintha mennykő csapott volna le az orra előtt. Addig huzódott Emmától,
mig végre a lány megunta a várást. Mikor pedig csak állt és bámult maga
elé, mint akinek a legjobb falat esett ki a szájából, a lányok gunyolni
kezdték:
– Nini, szegény flótást megcsipte a kakas, mindjárt elpityeredik!
Falkenberg pedig fölkapta a palackot, nagyot huzott belőle, azután a
kabátujjával megtörölte a száját és továbbadta az üveget. A hangulat
szemmelláthatólag javunkra fordult. Hiszen ezek derék cimborák,
gondolták magukban az emberek, borospalack van a zsebükben, azonkivül
idegen, uj arcok voltunk, akik némi változatosságot hoznak magukkal és
Falkenberg néhány tréfás megjegyzést tett Márkus suszterre, akit
következetesen Lukácsnak hivott.
Odabent ezalatt folyt a tánc, de a lányok nem akartak bemenni.
– Azt hiszem, most már Emma is szivesen kijönne – szájaskodott
Falkenberg.
Helén, Sára, Rönnaug, meg a többiek is ittak a palackból, néhányan kezet
szoritottak velünk, mások azonban csak azt mondták előkelően:
– Köszönöm.
Falkenberg átkarolta Helént és kijelentette, hogy az éjjel meglátogatja;
mikor pedig egyre lassan távolabb huzódtak tőlünk, már senki sem
gunyolta őket. Csakhamar mi is összeálltunk párosával és elsétáltunk az
erdőbe. Én Sárával mentem…
Mikor visszatértünk, Rönnaug a ház előtt állt és legyezte kipirult
arcát. Mi az, hát ez a leány egész idő alatt itt várt? Megfogtam a kezét
és beszéltem hozzá, de ő csak mosolygott és nem felelt. Mikor azután az
erdő felé sétáltunk, Sára utánunk kiáltott:
– Gyere, Rönnaug, menjünk haza.
De Rönnaug nem felelt, nagyon hallgatag lány volt. Fehérbőrü, magas és
csendes.