Tükörsimán ragyogott tegnap a tenger és tükörsimán ragyog ma is.
Vénasszonyok nyara van a szigeten – ó, milyen enyheség és melegség ez!
–, de a nap már nem süt.
Sok-sok éve nem volt ilyen békesség a lelkemben, talán már husz vagy
harminc esztendeje is van annak. De valamikor régen, talán valamelyik
előző életemben éreztem már ezt a nyugalmat. Valami kis nótát dudolok,
boldog vagyok és minden követ, minden füszálat szeretek s ugy látszik,
ők is szeretnek engem. Ismerősök vagyunk.
Ha a fücsomókkal benőtt erdei ösvényen sétálok, földöntuli boldogság
dobogtatja szivemet. Eszembe jut egy bizonyos hely képe, a Kaspi-tenger
keleti partján, ahol valamikor voltam. Olyan volt ott is, mint itt,
acélszürkén, csöndesen és komoran terült el a tenger. Az erdőt jártam,
könnyekig meghatódtam és egyre mondogattam: Istenem, bár még egyszer
idekerülhetnék!
Mintha már jártam volna itt valaha.
De akkor bizonyára valami más országból jöttem, ahol csak az erdők és az
ösvények ugyanilyenek. Talán virág voltam az erdőben, talán bogár, mely
egy akácfán éldegélt.
És most itt vagyok. Meglehet, hogy madár voltam és messzi tájakról
röpültem ide. Vagy valami oly gyümölcsnek a magva, melyet egy perzsa
kereskedő küldött…
Lám, most messze mögöttem maradt a város minden nyüzsgése, lármája,
ujságai, emberei. Elmenekültem tőlük, mert hivott megint a magányosság,
hivott az erdő, amelytől elszakadtam. Meglátod, milyen jó lesz, gondolom
magamban és tele vagyok a legszebb reményekkel. Ó, hiszen már menekültem
igy egyszer a városból és visszatértem megint. Azután ujból megszöktem.
De most szilárdan elhatároztam, hogy mindenáron kivivom magamnak a
nyugalmat. Egyelőre beszállásoltam magam egy szobácskába és az öreg
Gunhild a gazdaasszonyom.
Köröskörül a fenyőerdőben nemes kőrisfák ringatják biborgyümölcseiket.
Ebben az időtájban éppen hullatják bogyóikat s a nehéz fürtök koppanva
ütődnek a földhöz. Ezek a fürtök önmagukat aratják és önmagukat vetik
ujból. Hatalmas bőség pazarlódik el minden esztendőben. Egyetlen fa
alatt háromszáznál több fürtöt számláltam meg. És a dombokon köröskörül
makacsul ragaszkodik az élethez néhány csupaszszáru virág. Sehogy sem
akarnak meghalni, bár virágzásuk ideje már rég elmult.
De hiszen az öreg Gunhild ideje is régen elmult már és lám, ő sem akar
meghalni. Ugy tesz, mintha semmi köze sem volna a halálhoz. Mikor apály
idején a halászok javitgatják hálóikat, majd szurokkal kenegetik
csónakjuk fenekét, az öreg Gunhild lesétál hozzájuk. Szemei
kifejezéstelenül révedeznek, de agyában ravasz üzleti szellem lappang.
– Hogy a makrella, emberek? – kérdi.
– Annyi, mint tegnap! – hangzik a válasz.
– Akkor tartsátok meg!
És Gunhild sarkonfordul.
De a halászok jól tudják, hogy az öreg valóban elmenne, hiszen már
többször faképnél hagyta őket anélkül, hogy hátranézett volna. Halló,
megállj! – kiáltják utána és fölajánlják neki, hogy hét halat adnak egy
féltucatra, csak azért, mert olyan régi jó vevőjük.