Sipos. Ne mondd. Olyan édes vagyok?
Irma. Nem is tudod.
Sipos. Ezt nekem sose mondta senki.
Irma. Én mindig mondani fogom.
Sipos. Mikor?
Irma. Most, hogy a tied leszek. Ugye?
Sipos. Igen fiam.
Irma. Ne mondd nekem mindig: fiam. Én nem vagyok fiú. Meg fogod látni.
Sipos. Remélem!
Irma. Mondd… hát már fütyül az oroszlán?
Sipos. Határozottan kezd fütyülni.
Ilona _könnyekkel a hangjában_. Hogy én hogy imádom nézni, mikor
privátok így szeretik egymást!
Sipos. Nem különös, hogy ez a szép lány ilyet szeret, mint én?
Ilona. Ó nem!
Sipos. Te tudnál szeretni ilyet, mint én?
Ilona _elragadtatva_. Ó, én csak ronda embert tudnék igazán szeretni! Én
gyűlölöm a szép fiúkat. Azoktól csak szenvedünk.
Irma. Kellett ez neked?
Sipos. Hogyne. Ez mindig kell, mert még elbizakodik az ember.
Irma. Mondd, ugye szép életünk lesz és virágzó kikelet?
Sipos. Csakis.
Irma. Fogunk sokat fürdeni?
Sipos. Egész nap.
Irma. És megyünk a klasszikusokhoz?
Sipos. Soha.
Irma. De elveszel feleségül!
Sipos. Amint lehet.
Irma. És, ugye, lesz gyerekünk?
Sipos. Rögtön.
Irma. És, ugye, én leszek az anyja?
Sipos. Ha jól viseled magad.
Irma. És te mije leszel neki?
Sipos. A nagyapja.
_A bal ajtó nyílik, Adél jön ki, mögötte az Ajtónálló._
Ajtónálló. Keczeli Ilona!
Ilona _bemegy balra_.
Ajtónálló _utánamegy_.
Irma _elhúzódik Sipostól_.
Adél. Van még valami mondanivalója számomra?
Sipos. Koffer beszél. Én hallgatok.
Adél. Hajlandó tudomásul venni, hogy döntöttem a sorsomról?
Sipos. Kérem.
Adél. Hogy mit határoztam, arra nem kíváncsi?
Sipos. Ha jól megvizsgálom magamat, azt hiszem, nem vagyok kíváncsi.
Adél. Így is jó. Hát akkor nem lesz olyan nehéz segíteni a mi dolgunkon.
Vannak még ügyvédek a világon.
Sipos. Még csak az kéne, hogy kivesszenek.
Adél. Ez az egész? Így válunk el tíz év után?
Sipos. Így. Én nem vagyok siber, aki minden nyáron megbocsát a
feleségének. Én asztalos vagyok. Én egyszer se bocsátok meg.
Adél. Ez az egy, amit még tisztelek magában. De én nem kértem
bocsánatot.
Sipos. Én meg ezt tisztelem magában. Nekem nincs autóm. Nekem becsületem
van. Én már nem tudom a szívemet összeragasztani. Össze tetszett törni,
most már így marad.
Adél. Szép szárazon mondja. Könnyet se ejt.
Sipos. Mink iparosok befelé nedvesedünk.
Adél. Ki fogja a holmiját rendbetartani?
_Szünet._
Irma. Én.
Adél. Hja… úgy!
_Szünet._
Sipos. Lássa, hogy én vagyok az árva, ha elszakadunk. Magát nem kell
félteni.
Adél. Nem is. Elég baj, hogy eddig féltettem magamat. Hát jól van,
Sipos, menjen. Én azt hittem, most jön a nyugalom és a csendes öregség.
Együtt. Magának is, nekem is. Jól van. Nem így lesz. Jön egy szép
esztendő, talán csak egy szép hónap. Romajzer Adél még egyszer
kivirágzik, megfiatalodik, kifesti magát, sír és nevet, szenved és
örvendezik, szeretni fogják, szerelmes lesz, királyné lesz, kutya lesz,
megkínoz egy szép fiút, kap tőle boldogságot és éjjeli sírást, végül is
elpucolja a pénzét és levitézlik. Az volt a baj, hogy a becsületet
jobban akartam szeretni, mint magamat. Legalább ezt ismerje el.
Sipos. Maga egy derék asszony, csak én nem tudok többé a szemébe nézni.
De azért fogok magára gondolni.
Adél. Azt el is várom. Én nem igen fogok magára gondolni.
Sipos. Isten vele.
_Adél elindul. Rövidke út után hirtelen megáll._
_Ugyanekkor Irma is megszólal._
Irma. Kérem… ⎫
⎬ _egyszerre_.
Adél. Hja igaz… ⎭
Adél. Na… mit akarsz mondani?