Szép derült nyári éjszaka volt, az új hold már leszállt az égről, egy
felhő sem látszott azon, csak a fényes csillagezrek ragyogtak csendesen
a föld felett.
Minden néma volt körül, szél sem ingatta a fákat, hegy és völgy pihent
csendesen, csak néha ütődött fel valami távoli ismeretlen hang s egy-egy
pillanatra mintha világosabb lett volna az éj; mintha az alvó természet
álmában beszélne, s a behunyt szemű éjszaka fel-felnyitná szempilláit.
Maga Kolozsvár oly édesdeden szunnyadt fekete zsindelyes tetőivel s méla
tornyaival a völgy teknőjében, hogy még egy lámpafény sem árulá el benne
az életet, s miután a fejedelem szigorúan meghagyá, hogy az ő palotája
előtt ne kiabáljanak az éji őrök, azok annyira szót fogadtak, hogy az
egész városban sem kiálták meg az órát.
Oka pedig eme tilalomnak az volt, hogy a fejedelem az éjszakai órákat
palotája toronyerkélyén szokta tölteni, vizsgálva a csillagokat; mert a
mióta Erdélyben a mult télen a legelső északfény feltünt, melyet még
akkor a legnevezetesebb természettudósok sem ismertek, Apafi minden
egyéb tudományos dolgaival felhagyott, annyira beleszeretett a
csillagászatba, még pedig annak tisztán tudományos oldalába, mellőzve a
csillagjóslásoknak akkoriban divatozó babonáit. Egész éjszakákat elült
ott a torony tetején, mikor szép csillagos idő volt, egyik vagy másik
meghittje társaságában, minők voltak Biró János uram, az udvari
mulattató, tudós Passai János uram, professor, és nagytiszteletű Magyari
László uram, az udvari lelkész, kiket néha Bornemissza Anna maga is
felváltott; hanem már az ilyen eseteknél volt Apafinak annyi jó izlése,
hogy a csillagokat ne a láthatáron, hanem a felesége szemeiben
vizsgálja.
Ez éjjel épen a nagytiszteletű uron van a sor, ki is ülvén Apafi mellett
a nagy zsellyeszékben, kezeit testének nem megvetendő terjedelmű alsó
részén egymásba fogva tartván, már-már annyira elnyomattatott a buzgóság
által, hogy úgy szólván alszik is. Miatta a fejedelem találhat csillagot
eleget.
Apafi pediglen egy nagy kihúzó-behúzó, kerekes ágyúnyi nagyságú
telescopiummal czélozván az eget, nagy figyelmesen kíséri a plánéták
futását, hogy szinte belefájdul az egyik szájaszeglete az örökös
félszem-behunyásba, midőn ama rejtelmes villanások megdöbbentőleg
kezdenek hatni figyelmére.
– Mit jelenthet ez? kérdi elébb magától, majd a nagytiszteletű úrtól, s
midőn a kérdezett édesded horkolással felelget szavára, boszúsan
megrángatja palástját: hát ne alugyék kegyelmed ilyenkor.
– Hopp! – hó! kiált a felébredő; úgy téve mint szokott rendesen tenni, a
kit felébresztenek s mutatni akarja, hogy már nem alszik; ejnye, ezt
ugyan szeretem, hogy felébresztett nagyságod; épen azt álmodtam, hogy
predikálnom kellett volna, s nem jutott eszembe a textus.
– Törülje ki kegyelmed szemeiből az álmot és nézzen az égre, mit lát?
– Sok szép csillagzatot.
– S nem veszi észre azt a csodálatos tüneményt, hogy az egészen tiszta,
felhőtelen ég olykor fel-felvillámlik?
– Vagy igen.
– Nos, hát mit gondol: mi lehet ennek oka?
– Nagyságos uram, szólt a pap kegyes önmegadással, én az Isten utait
csak tisztelni tudom, és nem vizsgálgatni. A mi onnan felül jő, az mind
helyes és mind jó, s balgatag az olyan bölcs, ki véges észszel utól
akarja érni a véghetetlent. Ha ő felségének úgy tetszik, hogy a derült
ég villámokat löveljen, én megnyugszom szent akaratában, s nem kérdezem
miért van az? mert tudom jól, hogy a ki a világokat alkotá, nem bizta mi
reánk, hogy azokat feltartsuk.
– Jól van, nagytiszteletű uram, alugyék kegyelmed tovább; szólt Apafi,
újra beleagyarkodva távcsövébe s nézett rendíthetlenül a csillagos égbe,
véghetlenül bámulva rajta, hogy a nagyító üvegen át a legfényesebb Algol
és Denebola is oly porszemnyi pontnak látszik, mint a legkisebb
ködcsillag.
Egyszerre, mintha az égboltozaton tört volna keresztül, iszonyú
recsegés-ropogással támad elő egy óriási meteor s elkezd futni déltől
észak felé, épen mintha Kolozsvár fölött repülne.
A pompás tűzgolyó szikrákat hányva vonult végig a magasban lassudan,
méltóságosan, mint egy kialvó nap, mely nem képes az eget bevilágítani
többé; hosszú tűzfarka kígyózva vonult utána, s ezernyi szikrát hányva
pattogott oly robajjal, mintha érczszekerek rohannának vashidakon
keresztül ott a magasban.
Az égi zajra egyszerre megelevenült a környék, az emberek kifutottak
házaikból a tünemény bámulatára, az utczák megnépesültek, s a közelebbi
oláh falukból áthallatszott, mint verik félre a harangokat.
A tűzgolyó pedig, mely nagyságára akkora volt, mint a tele hold, miután
a legsötétebb vörösből fokonként a legfényesebb ezüstfehérbe ment át, s
még egynehányszor majd kékre, majd rózsaszinűre változtatta szinét, s e
közben a szivárvány minden szineire váló csillagsziporkákat hullatott
zörgő ropogás közt, egyszerre sebesen kezde lefelé bukni, addig
vízirányosan úszó farkát maga után kapva.
– Jézus segíts! kiáltának a megnépesült utczában, mindenki azt hitte,
hogy ott fog leesni. Ezen pillanatban a villámnál ezerszerte ragyogóbb
lobbanással és mennydörgéssel, mely a földet reszketteté meg, szerteszét
pattant a meteor és az ég ismét sötét lett, mint azelőtt.
A kolozsváriak azt hitték, hogy épen fejük fölött szakadt szét e
tűzgolyó, pedig Brassóban is épen úgy látták támadni és elmulni, oly
végtelen magasságban járt az; sőt Szent-Miklóson le is ütött egy
szétszakadt darabja, s épen Sándor Mihályné asszonyom házára esvén,
annak asszonya, fogván egy dézsa vizet, nyakon önté vele a menykőt, s
aként fogá azt meg a kötényével, de meg is égette a kezét emberül, s még
másnap és harmadnap is oly forró vala az égből esett tömeg, hogy puszta
kézzel nem lehete hozzá nyulni.
* * *
Nehány napig volt miről beszélni Erdélyben, noha az egész országban alig
volt ember, a ki a zajos tüneményt ne látta volna, mégis e nehány nap
alatt úgy megnőtt annak a hire, hogy krónikákat lehetett volna róla
irni. Előbb csak tüzes ember lett belőle, a ki sárkánykígyón lovagolt s
csillagokat okádott, de utóbb úgy felszaporodék, hogy még a
felvilágosodott Bethlen János is kész volt naplójába följegyezni,
miként: az ég erősségében két tüzes tábor csapott össze, lángoló
pallosokkal viaskodva egymás között, miként hallatszott a dobok pörgése,
mint követte ezt majdan három ágyulövés, s rá iszonyú csatazaj, emberek
ordítása, halottak nyögése, mint hullott az elesettek vére alá a földre
véreső képében, s mint vonult el az égen harczoló égő tábor lassankint
Brassó felé, s mint lőn vége a rémes ütközetnek egy irtóztató
ágyudördüléssel, a mikor egy roppant négyszögletü tömeg, kénkőszinű
lánggal égve, nemes Sándor Mihály uram portáját választá ki magának,
hogy arra leessék, holott is a házi asszonyság által confiscáltatván,
előbb annak kezét ugyan megégette, de később darabokra töretett s a
lakosok között via facti felosztatott, ő nagysága a fejedelem
ritkaságtárába is jutott belőle egy darab: illatja nem vala
kellemetes.[1]
Egy napon épen heti sokadalom levén Kolozsvárott, nagytiszteletű Magyari
László uram kinn ült a háza előtti kellemetes szőlőlugasban, melyen
akkor több mint háromszáz fürt érett szőlő lógott. Mellette ült a
festett lóczán Drágos Cyprián uram, a helybeli pópa, kivel a református
esperes példás egyetértésben élt, számtalanszor megvendégelvén őt, ki
már kalugeri állapotában igen ragaszkodék derült kedélyű collegája
családi köréhez.
Még akkoriban sem Csetnek, sem Kospallag nem birt országos
nevezetességgel, s a pipázás még csak az országgyűlési tilalmakból volt
ismerve, s a magyar ember csak nevette a bolond törököt, a ki füstöt
iszik és bort nem iszik,[2] minél fogva a két tisztelendő úrnak nem
lévén módjában az ujabbkori időgyilkolási szerekhez folyamodni, bőséges
ideje maradt a világ folyása felől elmélkedni.
Az emberek jöttek-mentek előttük, s a két jó urnak különös mulatságul
szolgált az előttük járók köszöntési módjából eltalálni, melyik
hitfelekezethez tartoznak? Ha jött egy szép csendesen ballagva az
utczán, s oda se nézve a tisztelendő urak felé, midőn már túlhaladt
rajtok, akkor megemelé kalapját, egy dicsértesséket mondott s folyvást
rá sem tekintett azokra, a kiknek köszönt: – ez pápista volt.
Jött egy másik, az már messziről szemébe nézett a két urnak, s még mikor
túlhaladt rajtuk, akkor is hátrafordított fejjel nézett vissza rájuk, de
nem köszönt: erre fogadhatunk, hogy unitárius.
Ha jött egy, ki már jó messziről levette kalapját s hosszu hálálkodással
közelge feléjök: az oláh volt; odament hűségesen kezet csókolni előbb
tisztelendő Drágos uramnak, azután becsülettudásból Magyarinak, ki is
hiába küzdött ellene, az oláh addig odább nem ment, míg le nem fogta és
kezet nem csókolt.
Végre, ha jött valaki, megemelt kalapjával Magyari uram felé mutatva, s
jól kimondott, kerek hangon így kiálta: «szerencsés jó napot kivánok
kegyelmednek, nagytiszteletű Magyari László uramnak!» az minden kétségen
kívül kálvinista volt és csak azért kiáltotta oly világosan:
«kegyelmednek Magyari László uramnak», nehogy a másik is magára vehesse
a köszöntést.
A két úr nevetett rajta eleget. «A kegyelmed hívei kevésbbé toleránsak
az enyimeknél», szólt a pópa.
– A nyakukban van a hiba.
Jöttek azután a vásáros asszonyok, egyik egyet, másik mást hozott a
papnak, s vissza nem utasította légyen a kegyes adományt, bárha semmi
szüksége nem volt rá, mert különben kikiáltották kevélynek.
Jön egy asszony, hóna alatt hoz két döbözt.
– Ehen hoztam egy kis szilvaízt, nagytiszteletű uramnak; ha több termett
volna, bizony többel szolgálnék.
– Ez sem fogy el nálam három esztendeig, ott benn van az asszony, majd
az általveszi.
Az asszony visszajön.
– Bizony édes nagytiszteletű uram, nem ártana egy kis esőért könyörögni,
mind kiszáradt a vetés, az őszinek már úgy se használ, de még a tengeri
és fuszulyka felveheti magát.
– No majd jövő vasárnap könyörögni fogunk érte.
Jön utána egy másik asszony, talyigán hozott egy bödön lépesmézet.
– A nagytiszteletű asszony számára hoztam ezt a falat szopni valót.
Visszajön aztán, s megáll a pap előtt.
– Jaj, édes nagytiszteletű uram, nagy utat kell tennem, mézet viszek fel
Krakkóba, attól tartok, eső kap az uton, mind pocsékká leszek,
könyörögjön egy kis jó időért.
Magyari László uram nem hagyja magát megzavarni.
– Már édes lelkem azt a jövő vasárnap nem tehetem, mert akkor esőért
kell folyamodnom, hanem ahoz egy hétre szivesen engedek a kegyelmed
kivánatának.
Ismét a másik asszony jön.
– Tiszteli az uram a tisztelendő urat, itt küldi ezt a – –, azalatt
kibontott egy csomó papiros közül egy pár igen szép – – ezüst
sarkantyut.
– Nekem-e?
– Hát biz ezt Apor István uram számára készítette az uram, a ki udvari
ötvös, – tetszik is ismerni, – de a jó úr megrágta a szíjat, s mikor
készen volt, le akart vonni a kialkudott díjból; az uram pedig csak egy
polturával sem engedte alább, inkább, azt mondta, odadom a papnak.
– De mit csináljak én ezzel, jó asszony? Tudja kegyelmed, hogy én
sarkantyut nem viselhetek?
– Én nem bánom, de vissza nem viszem. Van nagytiszteletű uramnak hajadon
leánya, majd ha azt férjhez adja, aztán annak fia születik, s az majd
megnő, annak jó lesz.
A pap kaczagott, hogy a könyei folytak bele, elhagyta azonban a
kaczagást, észrevevén, hogy az asszony erőnek erejével sirni szeretne.
– Hát kegyelmednek mi baja akadt Matyusné asszonyom?
– Hát azért az én kisebbik uramért kellene egy fohászkodást intézni,
hogy az Isten gyógyítsa meg.
– Hiszen, ha jól tudom, már elhagyta a hideg s régóta nem beteg.
– Nem biz az a jámbor, de csak félünk, hogy megint beteg lesz, mert az
éjszaka is olyan csoda történt, hogy az urasági halastóban megütköztek
egymással a halak s úgy harczoltak, mint két ellenséges tábor, a
holtakat összemarczangolva a partra kihányták.
– Hazudság! bolond volt a ki mondta!
– Szénási mester mondta.
– No iszen majd megtanítom én őt ilyen hireket terjeszteni!
– De a kertészek is állítják.
– Igen, mert bizonyosan szigonynyal vadászták ők maguk a halakat, s hogy
fel ne tűnjék a tolvajság, csodát kiáltottak. Megmondja kegyelmed a
magisternek, hogy össze ne jőjön velem valahol, mert…
Az asszony elsompolygott, kevés idő mulva jött a másik. Nagy titkolózva
odament a paphoz, előre engedve sejteni, hogy iszonyu dolgoknak akar
hirdetője lenni.
– Mi baj Kálócziné asszonyom?
– Nagy dolgok történnek. Gondolja csak nagytiszteletű uram, a mult
éjszaka a mint a szérűs kertemből jönnék haza felé, hogy rövidebb úton
járjak, a külső kápolna felé tértem: hát a mint ott nagy csendesen
elhaladok, íme három vagy négy ismerősömmel találkozom össze, kik
szintén a város felé szándékoztak s a mint engem megláttak, suttogva
mondának, hogy az Isten szerelméért ne menjek tovább, mert veszve
vagyok. Én el nem tudám gondolni, mi történt? midőn egyszerre
orgonahangok és éneklés üti meg füleimet. Jóságos atyám! mi lehet ez?
kérdezém ismerőseimtől, mire azok nagy rebegés között elbeszélék,
miszerint szemeik láttára előjöttek a halottak a temetőkertből s
belépkedtek a kápolnába, és ott énekelének. Nekem hajamszálai borzadtak;
most sem tudom, miért nem futottam el onnan? Végre elvégződött az ének
és az orgonaszó; nagy halkan megnyílt a kápolnaajtó s kilépkedtek rajta
egyenkint a kisértetek, fehér halotti lepedőkbe burkolva, s mintha nem
is földön járnának, egyenkint eltüntek a temető halmai között. Minket a
borzalom nem engedett szóhoz jutni.
– Álmodta ezeket kegyelmed.
– Oly igazán láttam, mint most kegyelmedet; ma újra beszéltem Szénási
mesterrel s újra bizonyította ő is.
– Hogy jön ide megint Szénási mester?
– Hát nem mondtam még? úgy: tehát még ott álltunk elijedve a kápolna
előtt, mindig attól tartva, hogy tán egy elkésett kísértet még elkap
bennünket; tehát íme kit látunk az ajtón leghátul kilépni? a magistert,
testestül lelkestül, a maga százrétű köpönyegében és háromszegletű
kalapjával. Mi nem akartuk őt meglátni, de ő észrevett bennünket s oda
jött hozzánk nagy remegve s jó estét mondva, elbeszélte, miként már
negyedik éjszakája, hogy őt a rémek fölkeltik ágyából és kényszerítik
velük a kápolnába menni, a hol egy óra hosszat neki orgonálnia kell,
mihez a kísértők énekelnek, s midőn vége az éneklésnek, egy kísértet
felmegy a kathedrába s ott elkezd szónokolni, de ő nem hall belőle egy
szót is, csak azt látja, hogy a szája mozog és a kezei járnak. És hogy
mindez nem jót jelent, hogy gonosz idők vannak reánk készülőben, háboru
és mindenféle ellenséges futás s az országnak zürzavaros
felfordulása.[3] És hogy mindezekről ne szóljunk senkinek, mert különben
a halottak rajtunk állnak bosszút. Én valójában nem is beszéltem
senkinek nagytiszteletű uramon kívül, mégis tele van már véle az egész
város. Már most én mitévő legyek?
– Menjen kegyelmed haza és lásson dolga után; én fogadom kegyelmednek,
hogy ez napságtól fogva a kísértetek nem fognak a külső kápolnába járni,
sem kegyelmeden bosszút nem állnak.
Az asszony nagy hálálkodva eltávozott; a két pap hallgatásba merülve
maradt, a hallott csodákon elgondolkozva, miglen Magyari László uram
egyszerre minden előleges invectivák nélkül felugrott helyéből s
elkiáltva magát: «hazudsz, ha mondom!» olyat ütött a levegőbe az
öklével, hogy ha az, a kire gondolt, épen akkor előtte áll, bizvást
kiüti egynehány fogát.
A pópa megfogá köntösét.
– Ne tüzeljen kegyelmed, tisztelendő collega, nem lehet ököllel
agyonütni az ördögöt, s emberi erő rövid ott, hol emberfölötti lények
jelentkeznek.
– S miért volnának emberfölötti lények? Miért ne lehetnének azok a
legegyszerűbb események a világon, miket a vakhit a csodák országaiba
emelt?
– Kegyelmed nem tagadja tán, hogy Istennek hatalma van, magát
kijelenteni csodák és tünemények által?
– Kétféle csodákról beszélünk, Isten csodáiról és ördög csodáiról; de én
harmadikat is tudok: azok, melyeket incselkedő emberek mívelnek, hogy a
népeket ámítsák.
– Mi oka volna valakinek a népeket ijesztgetni?
– Lehet elég ok. Nem emlékezik-e kegyelmed a mult évre, a midőn
egyszerre elkezdtek egész Erdélyországban gyujtogatni? nem volt éjszaka,
hogy itt, vagy amott veresleni ne láttuk volna az eget, s nem maradt egy
helység az országban, melyet e csapás meg ne látogatott volna, míg végre
több gyujtogatót elfogva, azok egyenkint kivallották, hogy nekik ez
égetések által volt czéljuk a népnek elvenni a kedvét a háborútól; hátha
e csodák meg ellenkező czélból történnek? s míg egyik kéz a nép házait,
a vele ellenkező azalatt a nép lelkületét gyujtogatja? s inter duos
litigantes a szegény nép a tertius gaudet, hogy a könye is foly bele.
– Tehát kegyelmed pártérdekből magyarázza a csodákat.
– Nem oda tér-e mindegyik vissza? Kiárad a Maros s elönti az országot,
másnap azt beszéli a nép: így fog a vér elözönleni rajtunk! A sáskák
megjelennek a határon, idebenn már azt beszélik, hogy annyi fegyveres
készül ellenünk. A pillangók veres cseppeket hagynak a leveleken, azt
mondják: ez véres verejték, melyet a természet előre való borzadásában
izzad. Üstökös jelenik meg, ím azt mondják, ez azon égő kard, mely
sokakat ki fog oltani! és soha sem tudni meg, ki kezdte, ki terjeszti e
hireket? a nép pedig vadul, ingerül, dühös lesz; emberek, kiknek semmi
mesterségük a háboru, odahagyják kaptafáikat s lőni, kardot forgatni
tanulnak; becsületes czéhek, iskolai tanulók csapatostul kezdenek
egymással hadakozni, mint legközelebb a brassai vargák és timárok s az
enyedi diákok! és vannak, kikre nézve e dühödt hangulat kivánatos.
Bizony mondom kegyelmednek, hogy e csodák mind a magasból származnak, de
még sem az égből.
Míg a nagytiszteletű urak eként beszélgettek, a vásártéren valami
látvány adta elő magát; a népség egy helyen csoportosulni kezdett s
nehány pillanat alatt oly nagy lett a tolongás, hogy egy almát nem
lehetett volna lehajítani.
– Nini! szólt az elébb figyelmessé lett pópa, ott valami történik.
– Olasz kutyatánczoltatók lesznek, vagy valami török árul megifjító
balzsamot.
Im azonban nagy futva érkezik a tömeg közül egy köpczös, kerek hasú
férfi, s már messziről integet és kiabál.
– Nagytiszteletű uraim, jőjjenek, de gyorsan!
Magyari megismeré a kisded férfiúban az egyházfit s nem tudá mire vélni
e minden formalitásokat mellőző hivogatását, azért is bevárá, míg
egészen odaért.
– Mi lelte kegyelmedet, hogy úgy felháborodott?
– Miért nem jön a tisztelendő úr, mikor hivom? szól ez oly hangon,
mintha ő parancsolna az esperesnek; itt a piaczon egy ördöngös ember
van.
– Lehet ott még több is.
– De ez valóságos ördöngös, olyan, a kit megszállt az ördög, eszi a
földet és túrja a tajtékot, s prófécziákat mond az embereknek; magister
Szénási épen most érkezett oda, de semmire sem megy vele; mentül jobban
exorcisálja, az annál dühödtebben beszél; már arra is példálózik, hogy
Erdély czimeréből a hét vár közül nem marad meg több, csak kettő, a
csillag le fog esni belőle, a félhold pedig tele holddá fog megnőni.
– De már ez mégis sok! kiálta fel egész méltatlankodással az esperes.
Egyházfi uram, menjen kegyelmed a szobámba s hozza utánam a
nádpálczámat. Collega uram, maradjon addig itt.
Azzal egész tekintély súlyával az összecsődült sokaság közé lépett, az
emberek megismerték s utat nyitottak előtte egész addig a kisded
térségig, mely bámulatuk tárgyai számára volt felhagyva.
Egy lánczokkal körülvett kő-emelvény volt az, melynek legalsó lépcsőjén
egy meghajlott termetű száraz férfi állt, a legtetején pedig egy
hamuszin pofájú siheder feküdt, összekuporodott állapotban.
Ez volt az ördöngös, ama másik pedig magister Szénási, vagy mint őt
felsőbb körökben nevezték: Proteus Transsilvanicus, kivel bennünket
nagytiszteletű Magyari László uram most mindjárt bővebben meg fog
ismertetni.
Az esperes megállt a tér közepén, positurába vágva magát s kezeit hátra
téve, a magisternek fordult:
– Mit mivelsz e helyen te korhely Proteus Transsilvanicus?
A megszólított mellére tevé kezét s arczát földig hajtva, felfordítá
szemeit az égre, hogy alig látszott valami a feketéjükből, s arczát oly
háromszegletűvé húzta, hogy a ki nem ismerte, megszánta volna; és szólt
a legalázatosabb, reszketeg, könyörületre indító hangon:
– Avagy miért nevez engemet kegyelmed korhely Proteus
Transsilvanicusnak, holott az én nevem magister Szénási?
– Micsoda magister? pattant föl a lelkész, ördögök mestere vagy, pokol
orgonistája, Belzebub pedellusa! Kukta voltál Nagy-Váradon, de elszöktél
egy gazdag zsidó leánynyal, s hogy hozzá juthass, zsidóvá lettél érte.
Kiszöktél Törökországba, ott eladtad feleségedet a thessaliai basának, s
hogy ne reclamáljanak, áttértél az Izlam hitre, onnan megszöktél és
voltál czinczár sok ideig Belgrádon, mikor legutoljára bejöttél
Erdélybe, már akkor unitarius voltál, mert pénzt gyüjtögettél a
szamosujvári templom számára; s mi vagy most? sehonnai, ki sehol sem
lakik és mindenütt található; mindenki szolgája, ki hordod a mendemondát
Henczidától Bonczidáig, Béldi Páltól Teleki Mihályig és visszafelé, te
családok összeveszítője, népek felháborítója, vallásfelekezetek
Erynnise! kit mindenféle alakban láttunk már, jónak, rosznak, kevélynek,
alázatosnak, jámbornak és vérengzőnek, vendégségekben mint tányérnyalót,
piaczokon mint demagogot, békesség idején mint harczi hőst, háboru alatt
mint zarándokot, ki még külső alakodat is úgy tudod kiforgatni,
beforgatni, hogy ha ma soványnak látunk és betegesnek, holnap kihízott
képpel állsz elénk, s ki most mankó után húzod a lábadat, ősz kopasz
fejeddel, holnap kipödrött bajuszszal lovon fogsz nyargalni, hanem a míg
akármivé mássá változhatnál, most megállj előttem és felelj nekem az
összegyűlt nép előtt: ki adott te neked hatalmat holtakat és rossz
lelkeket idézni elő? ki tett tégedet az idők prófétájává?
A megszólított felemelé kezeit az égre s hosszasan felsóhajtott:
– Oh én uram, én erős kősziklára építtetett váram, ím lássad az én
ellenségem minő vermet ás én alám, hogy benne elejtsen! az én üldözőim,
mint az erős bikák, környűlvettenek engem és kapálják a földet, és
orrlikaikból égő tűz lövell én reám, az én lábaim meg vannak kötözve
kemény tőreikkel, s hasonlatos vagyok a halottakhoz, kiket az éhes
fenevadak sírjokból kiástak, de te, oh uram, ki világ vagy a
sötétségben, oszlasd el az én ellenségeim elméjének homályát, nyisd meg
azoknak ajkait, a kik némák és azoknak füleit, a kik süketek, és önts
félelmet azoknak szíveikbe, a kik felfuvalkodtanak magukban és orczájuk
megtelvén kövérséggel, így kiáltanak, mondván: kicsoda a mi urunk?
A mint a magister elvégzé patheticus beszédét, fölemelkedék a
kőemelvényre fektetett ördöngös, s rémséges szemforgatással végig
tekintve a sokaságon, csuklások és hörgések által szakgatott hangon
megszólala:
– Jaj! háromszor jaj néked Assurnak és Edomnak népe! Eljön az urnak
rettenetes napja és elvesznek az ég világosságai! elvész fegyver által,
kit a nap készen nem talál és azok, kik megmaradnak, torkig fognak járni
az elhullottak vérében! és a kik elfutnak, olyanok lesznek, mint a
bujdosó madár! Sirjatok Moáb leányai és öltözzetek zsákruhákba, mert a
jajgatás egyik hegytől a másikig fog hangzani s a hegyek oldalain a
kősziklákhoz paskolt kisdedek vére omlik alá! Azért készüljetek, hogy a
ti dárdáitok meg ne rozsdásodjanak és a ti kézíveitek idege meg ne
lankadjon, hogy a midőn eljön a rettegéseknek napja, a felemelt zászlók
ébren találjanak!…
– Tehát dárda és kézív! monda Magyari László. Tisztában vagyunk; s azzal
odalépett az ördöngös elé, ki véres szemeit ijesztően hordozá végig a
megrémült tömegen. Jámbor próféta, valjon nem tudnád még, hogy a mai
világban nem szokás kézíjjal lövöldözni, hanem puskával?
E comicus észrevétel halk nevetést kezde gerjeszteni a körülállók
bátrabbjai közt, melyet elfojtandó egyszerre fölegyenesedék a dæmoniacus
s összeszedve arcza minden borzasztóságát, a pap felé fordult s
reszketeg tíz újjával felé mutatva, kísértetes hangon kiálta rá;
miközben magister Szénási is kárörvendő arczczal irányzá mutató újját a
megszólított felé.
– Jaj te neked Ákhábnak főpapja, Hámán örököse, Béliálnak fia, gőgös
Akhitófel!
De Magyari László uramnak se kellett több! nosza odaugrék s minekelőtte
más kigondolta volna, úgy ütötte pofon az ördöngöst egyszer jobbról,
másszor balról, hogy az majd lebukott, harmadszor pedig, hogy egyenesen
álljon a kettős igazítás után, belemarkolt annak üstökébe s megrázá
emberűl, mondván:
– Hát ki fia vagyok én, beste kölyke?
– Jajajaj! nagytiszteletű Magyari László uram! ordítá az exorcisált,
elfeledve phrasisokat és kisértetes hangot, s rövidségnek okáért csak az
üstöke eleresztését instálta.
– Hát te ki vagy trifurcifer! riadt rá újra Magyari.
– Nem vagyok én senki, csak a magister kályhafűtője. Ereszsze el a
hajamat, nagytiszteletű uram.
Az exorcisáló e szóra elereszté az ördöngöst s míg az a nép szitka és
kaczaja és ütlegei között elszaladt, Magyari a magisternek fordult.
Futott volna már ez a nyavalyás is, de a pap megragadá köntöse szélét s
épen akkor érkezvén oda az egyházfi a nádpálczával, ilyen szép tanítást
kötött a lelkére:
– Te Istent gúnyoló tarkahitű zsidóból musulmánra fordított edomita,
tudd meg azt, hogy én semmiféle ördögtül nem rettegek, legkevésbé pedig
az olyantól, a ki emberekben lakik. Ha tehát valahol kóboroltodban még
egy ily atyádfiával összetalálkozol, elmondd neki, hogy adott nekem az
ég egy hatalmas ördögűző eszközt (s itt felemelé a nádpálczát), melylyel
a hasonlatos rosz lelkeket nemcsak az emberekből, hanem az országból is
ki tudom kergetni.
Szénási szeretett volna már menni.
– Még egy szót. Ha a fejedelmi halastóban még valaha ütközetet mernek
tenni a halak, én valamennyi kertészt és halászt mind elcsapatok a
hivatalából. Végtére: mondja meg kegyelmed azoknak a kísérteteknek,
kiknek kegyelmed éjszakánként orgonálni szokott, hogy ki ne próbálják
többet az orrukat ütni a lakásaikból, mert én magam oda állok egy
fustélylyal s fogadom, hogy úgy helybenhagyom őket, hogy vissza nem
kívánkoznak többet az árnyék világra, a míg én itt vagyok. Ez szóm és
mondásom. Többire nézve az Isten javítsa meg kegyelmedet.
Az elbocsátott renegát köpönyegébe huzódva, iparkodott elveszni a
néptömeg között, mi alatt nagytiszteletű Magyari László uram nagy
diadallal tért vissza a parochiára, melynek lugasa alatt nagy csendesen
üldögélt tisztelendő collegája, nem vévén részt sem pro, sem contra a
viadalban.