Olvasó közönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, a midőn
jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből «Erdély
aranykorát» vettem. E két regény között nem kivánok művészi összefüggést
kerestetni, – ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor
vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztül folynak s miknek
jellemzése volt fő törekvésem.
Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy
ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcseségben.
Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből,
hol rajzolásaim gyöngeségét a szinek ragyogása pótolta volna; ámde egy
nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek
itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.
Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely
saját kormányzattal, törvénynyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral
bir, hol az ausztriai, franczia, lengyel és török birodalmak követei
állandóul tartózkodnak.
Künn, a Királyhágón és a székelyhidi váron túl, már felfordult világ
van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon
félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a
félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.
Titkos és nyilt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik:
félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer
ki van ütve a kézből.
E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul
minden alak, kicsiny és nagy, fényes és sötét.
A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harczos
idők vezérének…
A délczeg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a
sors utját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza:
kedvencze a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak…
Az egyenes, de magas lelkü tanácsúr, Erdély békéjének utolsó oszlopa, ki
nem vett harczot, midőn egy kézben fejedelmi süveggel, másikban
rabbilincscsel kinálták is, s fel tudott áldozni éltet s családot egy
eszme vas következetességének…
Az ifjú idegen, ki ábrándos hajlammal vonzódék a magyarhoz s
családtagnak tekinté magát ott, hová mint ellenség jutott be…
És azon titkos egyetértés, mely a két haza legszebb hölgyének szivében
köttetve, bánatban és örömben szakadatlan, mintegy rózsákból és
gyászvirágokból font füzér kapcsolja egymáshoz a kor eseményeit,
alakjait, Budától Gyula-Fehérvárig, oly idegen s mégis oly ismerős
lények, oly ismerősek s mégis oly ujak…
És a ki mindezek fölött legmesszebb ellátszik, kinek kezeire minden
eseményben ráismerni, a főtanácsúr, Erdély első minisztere, a békében
nagyravágyó, balsorsban bölcs, diadalban előrevigyázó férfi, ki barátjai
és ellenségei eszén mindig túljár, ki mielőtt elesett volna, már
fölkelt, s ki mielőtt élettervei romba dőltek volna, már ujat épített
helyettük… nem akartam magamat azon váddal terheltetni, mintha az
alakban egy jelenleg köztiszteletben álló család ősének ismert hibáit,
utódai iránti hazafiui hálából iparkodtam volna szépíteni; de viszont
azon véleménynek sem vagyok szítója, mely az idők és körülmények
latravetése nélkül egyedül az eredményeket számítja be egy oly kétséges
jellemű időben kormányzott férfinak. Én iparkodtam őt embernek festeni.
Néhány szó, mit az akkor élt öreg Bethlen János mond, elég e kornak és
embereinek – ha nem mentségére, de megértésére:
«Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk? de cselekedtük azt, a mi
lehetséges volt.»
E mondatot sziveskedjenek tisztelt olvasóim e regényem előfordulandó
hiányaira is alkalmazni.
Pesten, 1852-ik november 12-én.
_Jókai Mór._