– Szabadon Schiller után –
Vége felé járt a hatodik nap. Az Ur egy kicsit fáradt volt, mert rövid
idő alatt csinos munkát végzett. Először világosságot csinált. Azután
megalkotta a teret, ahol az életnek szántakat elhelyezhesse: az
atmoszférát, az óceánt, a földet. Majd megteremtette az élőket: a
vegetációt, az állatokat, az embert. Az emberrel csak a hatodik nap
delén készült el, mert ennek a szövevényes gépnek az összeállitása sok
gondjába került. Ekkor már vágyott a pihenésre, de még hátra volt egy
nehéz dolog, az elhelyezés müve.
Sietnie kellett, mert a hetedik napon nyugodni akart. S mikor a
legjobban sietett, akkor vette észre, hogy alkotásába egy kis hiba
csuszott be. Ugyanis több élőlényt teremtett, mint amennyit könnyedén el
tudott volna helyezni. „A teret nagyobbra kellett volna szabni“ – szólt
magában. Különösen azt sajnálta, hogy az emberek számára nem teremtett
több hivatalt. De a nagy munkát már nem lehetett elülről kezdeni.
Mit volt mit tenni, elhelyezte az élőket ugy, ahogy lehetett. Beleizzadt
amig egy kis rendet tudott csinálni, de alkonyat táján mégis elkészült a
munka nagyjával. Még csak három csoport várt az elhelyezésre. Az élők
egyetemének legutolsó rendü csoportjai: az ég madarai, a mezők liliomai,
és a költők.
Az ég madarai csiripoltak:
– Mit fogunk enni? Mit fogunk enni?
– Majd táplálni foglak benneteket – biztatta őket az Ur.
Arra gondolt, hogy még maradt egy kis morzsa a zsebében.
S az ég madarai elszálltak a levegőbe, ahol még hely maradt számukra.
A mezők liliomai nem szóltak semmit, csak fázékonyan reszkettek
fehérségükben.
– Majd ruházni foglak benneteket – bátoritotta őket az Ur.
Arra gondolt, hogy ez még kifutja a napfényből. És ott hagyta őket, ahol
éppen voltak.
Már csak a legutolsó csoport várakozott az Urra, a költők.
A költők némán és közömbösen várták, hogy visszaküldik őket a sárga
semmibe. Ugyse értették, hogy mivégre teremtették őket.
Mikor az Ur megpillantotta őket, kétszer is megsimitotta szép ősz fejét.
Mit csináljon velök? Már nem maradt semmije.
Hosszas fejtörés után mégis kieszelt valami modus vivendi-t.
– Őszintén megvallva – szólt elgondolkozva – egy kicsit bánom, hogy
megalkottalak benneteket, mert tulajdonképpen, ha jól fogjuk fel a
dolgot, fölöslegesek vagytok. De ha már megvagytok – isten neki,
énekeljetek! Egyelőre nektek nem jutott semmi, de majd csak kinéz nektek
is egy kis könyvtárnokság, tanitói állás, diurnum, vagy mi egy s más,
egy kis nesze-semmi, fogd-meg-jól. Szegények vagytok, főzzetek vizzel.
És a mennykőbe!… Talán csak megvárhatok én is egy kevés hitelt!… Végre
is rászolgáltam a hitelre!… Na, hát csak előre!…
A költők elszéledtek a világ négy tájéka felé s utközben vándorbotot
nyestek maguknak a fákról.
Az Ur nagyot lélekzett. Azt hitte, hogy végre szerencsésen elkészült.
Már éppen el akart indulni, hogy nyugovóra hajtsa a fejét, amikor
meghökkenve vette észre, hogy egy vad nézésü, máris elzüllött alak még
mindig ott áll s hallgatagon várja a legfelsőbb rendelkezést.
Olyan ágrólszakadt, olyan sovány, olyan beteg volt, hogy az Ur nem
ismert rá.
– Hát te ki vagy? – kérdezte megdöbbenve annak láttára, akit alkotott.
– Én a _magyar költő_ vagyok! – felelt a dacos külsejü alak.
– Költő is vagy! Magyar is vagy! Mért nem vagy mindjárt zsidó is?! –
kiáltott fel az Ur elkeseredetten. – De, szerencsétlen, ha költő vagy és
még hozzá magyar költő vagy, _akkor hát mit csináljak veled?!_
Végtelen irgalmasságánál fogva mégis elgondolkozott, hogy mitevő legyen.
– Hát persze, persze, te is élni akarnál… ismételgette magában.
Beesteledett, mig sikerült kitalálnia valamit.
– Légy hirlapiró – szólt határozottan, de hangjában részvét csengett.
A magyar költő még ekkor se akarta megadni magát sorsának.
– Más nincs? Semmi? Perabszolute semmi? – kérdezte.
– Perabszolute semmi! – felelt az Ur, a legvégső „non possumus“
szomoruságával.
A magyar költő csüggedten hajtotta meg büszke, konok fejét.
– Légy hirlapiró – ismételte az Ur szeliden – ez végzeted. Arcodnak
verejtékével… nem, agyvelődnek elkinzásával kell megkeresned mindennapi
kenyeredet… azaz nem, nem mindennapi kenyeredet, hanem azt, amit tegnap
megettél, amit gyermekeid tegnapelőtt megettek, amivel tartozol…
Dolgoznod kell többet mint két más embernek, mert ha csak annyit
dolgozol, mint más, éhen halsz; dolgoznod kell mindennap, kivétel,
szünidő nélkül, számodra nincs vasárnap, dolgoznod kell hiába, mert a
maximum, amit elérhetsz: létednek és gyermekeid létének fentartása –
arról, hogy egy betevő falatot hagyhatnál nekik hátra, nem álmodozhatol;
dolgoznod kell, mikor az anyád meghal, dolgoznod kell az esküvőd napján,
dolgoznod kell kimerülten, dolgoznod kell betegen, dolgoznod kell a
halálos ágyadon is.
Amikor más lepihen és alszik, tanulnod kell, mindig többet tanulnod,
mert sokan vagytok, nagy a verseny s aki hátramarad az elhull.
Minduntalan kockáztatnod kell az életedet, s minduntalan feláldoznod a
szabadságodat, mert meggyőződésedért pisztoly elé állani és börtönbe
menni: ez a te vagyonod, ez a te becsületed. Ezekután pedig mindörökre
le kell tenned róla, hogy valamelyes megbecsülésben lesz részed, mert
sokan vannak a hirlapirók, de kevesen a költők, s az emberek téged is az
után fognak megitélni, amit kasztodnak csak a legsilányabbjai
cselekesznek, mert ők gyakran cselekszik… Menj fiam! Ha jól viseled
magad, férfikorodban segélykölcsönt kapsz az Ujságirók Egyesületétől, s
aggkorodban alamizsnát, az Irók Segélyegyletétől. Menj és ne csüggedj!
Mert ha meghalsz, minden jóra fordul. Jutalmul, mert költő voltál,
ingyen kapsz sirhelyet s ha korán halsz meg, ha férfikorod delén
agyondolgozod magadat, még olyanok is lesznek, akik megsiratnak!… Menj,
szegény fiam!
S a költő ment, ahová végzete rendelte.
Az Ur pedig nyugovóra tért. Pihenő helyéről még egyszer visszatekintet
alkotására, s öröm töltötte el a gyönyörü világ és a sok élet láttán. De
isteni érzése nem volt zavartalan; mindenlátó szeme mindig látta a
magyar költő meggörnyedt alakját, s fenséges örömébe egy ürömcsepp
vegyült.
*
Aki pedig ezt a mesét nem hiszi el: olvassa el Inczédy László
élettörténetét.