A költőnek kilyukadt a nadrágja.
Máskor ő ezt föl se vette, illetőleg máskor fölvette ő a nadrágot
lyukasan is. De ez egyszer olyan helyen lyukadt ki a nadrágja, hogy a
mögötte menők mind észrevették és csufolták a költőt.
Azért a költő hosszas lelki harc után elhatározta, hogy uj nadrágot
csináltat.
Bement egy szabóhoz, akit nevezzünk Rothknopfnak, s elmondta kivánságát.
– Előleget kérek – szólt a szabó.
– Bocsánat – felelt a költő – de véletlenül otthon feledtem a
pénztárcámat.
– Sajnálom – mondá Rothknopf – de akkor semmi se lesz a dologból.
– Uram – kérlelte a költő a szabót – nemsokára egy hosszabb époszt irok
s abból ki fogom fizetni a nadrágot.
– Ön, ugy látszik, nem tudja, hogy a szabó-ipar milyen válságba jutott –
jegyezte meg Rothknopf.
– Nem – felelt a költő. – Ezt nem tudtam.
– Hát majd elmondom önnek – magyarázta a jóságos Rothknopf. –
Mindenekelőtt tudja meg uram, hogy az adósok már ősidők óta nem
szeretnek a szabóknak fizetni. Ez a szokás a századok folyamán annyira
elhatalmasodott, hogy immár beállott a válság.
– És miben áll ez? – kérdezte a költő.
– Abban, hogy a bécsi szabók mozgalmat inditottak, melynek célja az,
hogy a szabók világszerte tegyék le tüiket és cérnáikat s tesületileg
térjenek át az uzsorási pályára. Az adósok pedig, ha nadrágot akarnak,
ezentul varrják meg a nadrágot maguk.
– Ez érthető – jegyezte meg a költő – de ugy látom, hogy ön még nem
csatlakozott a mozgalomhoz.
– Nemsokára mindnyájan kénytelenek leszünk vele – folytatta Rothknopf. –
Tudja meg uram, hogy az utolsó korrekt megrendelőt, aki szállitás után
nyomban kifizette anadrágot, 1857-ben temették el Hannoverben. Azóta a
legnagyobb urak is adósok maradnak a szabónak. Ismerek egy német
birodalmi grófot, aki mindaddig nem fizet, mig huszonötezer márkával nem
tartozik. Szabója egyszer már öngyilkosságot akart elkövetni, de
meggondolta magát s inkább egy csinos villát vett a huszonötezer
márkáért. Dolgozom egy magyar mágnásnak, aki csak minden öt esztendőben
fizet. Ha meggondolom, hogy ez az ember egész életében mindössze hétszer
fizetett a szabónak! Mit mondjak, uram? Fiatal korában még maga VII.
Edvárd, kinek tragikus sorsa mindazonáltal bennünket szabókat is meghat,
mondom, maga VII. Edvárd se szeretett a szabóknak fizetni. Az angol
szabók azonban tudnak ez ellen védekezni; aki rendesen fizet a ruha
szállitásakor, annak tiz-tizenöt százalékot, aki pedig egy év mulva
fizet, annak öt százalékot engednek a ruha árából. De mit csináljon a
szegény magyar szabó? Ha az ember eleve nem gondolna minden eshetőségre
s nem számitaná a ruha árát ötven–hetvenöt–száz százalékkal drágábban, a
szegény magyar szabónak éhen kellene halnia.
S Rotknopf egy könnycseppet törölt ki szeméből.
– Uram – szólt a költő – én belátom, hogy nem a néptanitókon, nem a
bányamunkásokon s nem a munkanélkülieken kellene társadalmi uton
segiteni, hanem a szabókon. De ön királyi tanácsos, a tőzsdetanács
tagja, többszörös háziur s azonkivül okos ember is, aki tudja, hogy a
rosszul fizető helyett is meg lehet fizettetni a jó fizetőt… talán
kivételképpen mégis csinálhatna nekem egy nadrágot?
– Nem tehetem, uram – bizonyitgatta Rothknopf s folyvást könny
csillogott a szemében – esküszöm, hogy nem tehetem! Az én klienseim
évenkint másfél millió koronával maradnak adósaim!… tudja-e, mi az:
másfél millió koronával! Hogyan pótoljam ezt a borzalmas veszteséget,
mondja? Ha ön megmondja nekem, hogyan kaphatnám meg ezt az évenkint
másfél, harminc év alatt tehát negyvenöt millió koronára rugó összeget,
rögtön csinálok önnek egy nadrágot. De ha a szegény szabó azt kérdi,
hogy miből éljen meg? senki se felel. Másfél millió, uram, tudja-e, mi
az: évenkint másfél millió korona?!…
E szavakra Rothknopfot sirógörcs fogta el. Ráborult a bolti asztalra, s
olyan busulásnak adta magát, hogy a költő alig tudta helyre vigasztalni.
Fölötte lehangoltan lépett ki a boltból. Sajnálta Rothknopfot is, de
ennél még sokkal jobban sajnálta a nadrágot.
– Szerencsére, csak egy kis lány, de több szabó is van a világon! –
vigasztalta magát.
Rövid mélázás után betért egy másik szabóhoz, akinek a Gelbschnabel
nevet adhatjuk.
Gelbschnabel már egészen más stilü ember volt. Székkel kinálta a költőt
s tökéletes udvariassággal szólt:
– Azonnal válaszolok óhajtására, uram. Előbb azonban pár szót kell
váltanom telefonon a Hiteltudósitó Irodával.
A „hitel“ szó igen megragadta a költőt, mert ösztönszerü rokonszenvet
érzett minden olyan intézet iránt, melynek nevében a „hitel“ szó is benn
foglaltatik.
– Hogyan? Már ilyen is van Budapesten? – kérdé.
– Igen – felelte Gelbschnabel – csakhogy még kevesen használják, mert
nálunk még kevesen állanak a kor szinvonalán.
– Ez igen szomoru – szólt a költő, mert még nem sejtette, hogy mit
jelent a kor szinvonala.
Gelbschnabel ur csöngetett a telefonon, összeköttetést kért és kapott,
bejelentette a költő nevét s azután igy szólt:
– Azonnal itt lesz a válasz.
A költő azalatt, amig várakoznia kell, egy Vitelliusról szóló tragédia
meséjét akarta elméjében megkomponálni. De alig határozta el, hogy mi
történjék Vitellius-szal a második felvonásban, a telefon megszólalt,
Gelbschnabel ur papirost és ceruzát vett elő s egy perc multán már a
költő előtt állott a Hiteliroda jelentésével.
– Tehát hallgassa, uram, hogy mit jelent az iroda: „Bodor Barna, 27 éves
alanyi költő, számos, közepes értékü bökvers és alagya, továbbá több el
nem fogadott szindarab szerzője, született a torontálmegyei Vojtek
községben, hol a népesség garázda, fenekedő, iszákos, vadházasságban
élő, duhajkodó, pazar és elszegényedett. Egy-egy alanyi verséért a
szépirodalmi lapoktól 3–5 frtot kap; a napilapok verseit ingyen közlik.
A szerkesztőségekben kevésre használható, többnyire állás nélkül van,
most harminc forint fizetést élvez. A „Fővárosi Takarékos Gazdák
Szövetkezeté“-nél lévő kétszázkoronás tartozását perlik; a végrehajtás
küszöbön. Iparosoknak rendetlenül fizet, sőt lakásbérével is adós
szokott maradni. Lóversenyre gyakran jár és sokszor megfordul az olcsóbb
éjjeli mulatóhelyeken. Alsóst krajcárba játszik, de nem tud; blank
bélára is fölveszi. Étkezésre nem abonál, még csak könyvecskét se vesz.
Pazarul költ drágább édesvizi halételekre, mert ezeknek állitólag nagy a
foszfortartalma s ez a költészetre előnyös; nagyon sok apró süteményt
fogyaszt el s ezt már nem tudja motiválni. Egy Piczi Mici nevü
trapez-művésznőt környékez; eddig két izben költekezett rá egy
harmadrangu borozóban, pezsgőt nem hozatott, de igen sok szilvóriumot. A
nadrágcsináltatás óhaja is alighanem a szerelemmel függ össze.
Hitelképesség: a nullával egyenlő.“ Ebből láthatja, uram, – fejezte be
előadását Gelbschnabel – hogy a nadrágot nem előlegezhetem önnek.
– Tévedés van a személyben, – vetette ellen a költő – különösen ami a
bökversek irodalmi értékét illeti.
De Gelbschnabel nem volt kapacitálható, s a költőnek eredménytelenül
kellett a boltból távoznia. Nem csüggedt el; fölkeresett egy harmadik
szabót is, akit nevezzünk Blaumontag-nak. Blaumontag föltette
szemüvegét, végig nézett a költőn és igy szólt:
– Külsejéről itélve, uram, önnek benne kell lennie a fekete könyvben.
– Mi az a fekete könyv? – kérdezte a költő.
– A fekete könyv – magyarázta Blaumontag – vagy pontosabban szólva: a
Magyar Szabók Fekete Könyve olyan folyóirat, mely betürendben tünteti
fel mindazoknak a nevét, kik szabóiknak valaha adósok maradtak. A szabók
ebből megtudják, hogy kinek lehet hitelezni, s kik azok, akik rendszert
csinálnak belőle, hogy a szabónak adósok maradnak.
A költőben egy remény csillant fel. Az a remény, hogy az ő neve is benne
lesz a fekete könyvben. S mialatt Blaumontag a különböző évfolyamokat
lapozgatta, egész regényt szőtt képzelete… Blaumontag szavaiból vagy a
tartozás összegéből meg fogja tudni, hogy melyik szabó tétette bele az ő
nevét a megbélyegző listába. Fölkeresi ezt a szabót és azt mondja neki:
„Én önt elitéltethetném zsarolás cimén, mert meg nem engedett módon
akart rábirni tartozásom kiegyenlitésére. De ha csinál nekem egy
nadrágot: akkor megbocsátok önnek, a nadrágot pedig ki fogom fizetni
époszom tiszteletdijából.“ Ennek a szabó nem fog ellenállhatni…
Blaumontag azonban boszusan csapta össze a kilencedik vaskos kötetet és
igy szólt, megvetéssel:
– Az ön neve még csak a fekete könyvben sincsen benne. Önnek soha még
szabó nem hitelezett, mert különben benne volna. Én volnék az első
szabó, aki olyan szamár, hogy hitelez önnek… nos, én nem leszek ez a
szamár.
A költő csalódottan s most már kissé elkeseredetten távozott. De nem
mondott le végképpen ábrándjáról, s bekopogtatott egy negyedik szabóhoz
is, akit az Immergrün névvel fogunk feldisziteni.
Immergrün – Blaumontaggal ellentétben – igen nyájas ember volt. Ahogy a
költő óhajtásáról értesült, felkiáltott:
– Kérem, azonnal mértéket veszek.
A költő azt hitte, hogy álmodik.
Immergrün mértéket vett és sorra följegyezte a számokat. Aztán azt
mondta:
– Alásszolgája. Köszönöm, megvagyunk.
– Tehát meg fogja csinálni a nadrágot? – kérdezte a tulboldog költő.
– Azt még nem tudom, – felelt Immergrün – előbb meg kell néznem a fekete
listát.
– Hát az mi? – kérdezte a költő elhülve.
– Az, kérem, – magyarázta Immergrün – egy szelidebb, kellemetesebb,
finomabb fekete könyv, azt mondhatnám: fekete könyv cukrosmandula módra.
Mi modern szabók, akik haladunk a korral, nem kellemetlenkedünk a
notórius adósságcsinálókkal, akik aztán zsarolási pereket zuditnak a
nyakunkba, hanem azért értesitjük egymást arról, hogy kik üzik
iparszerüleg az adósságcsinálást. Mi az adósságcsinálóknak nem a neveit,
hanem a méreteit teszszük közzé a fekete listában, minden fertálykor.
Ahogy a fogház igazgatója följegyzi a fogoly antropometriai adatait, mi
is egész sereg számot irunk jegyzőkönyvünkbe, amikor mértéket veszünk. A
legritkább eset, hogy ezek a számok két emberre is ráillenek s igy igen
alkalmasak arra, hogy fölismerjük róla az adósságcsinálót. Ha Uraságod
tizenhat számadata még nem szerepel a rosszul fizetők jegyzékében, akkor
örömmel, sőt kéjjel fogom elkésziteni a nadrágot, de ha igen, ugy tudom,
hogy kivel van dolgom… s akkor értesiteni fogom.
– Hogyan? – kérdezte a költő.
– Ime, számjegyei s kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit.
A költő huszonnégy órát töltött remény és kétség között. A következő
napon, alig hogy fölébredt, megpillantotta a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetései között számjegyeit s ezek alatt a következő kis üzenetet:
„Csak nem képzeli, hogy nadrágot csinálok magának?! Immergrün.“
A költő rettentő dühbe gurult. Még egyszer fölkereste Immergrünt, mint a
szélvész rontott be a boltba, hirtelen körülnyalábolta a gyanutalan
szabót s erőszakkal mértéket vett róla. Aztán igy szólt:
– Ime számjegyei. Kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit.
És tova száguldott.
A meglepett Immergrün először el akarta dobni tulajdon számjegyeit. De
még se állhatta meg, hogy másnap meg ne nézze a „Fővárosi Kürt“ apró
hirdetéseit. Ott találta számjegyeit s alatta néhány, itt le nem
nyomtatható, mert igen kevéssé válogatott szidalmat. Aztán ezt a
végszót: „És most ha tetszik, pereljen be becsületsértésért! Azt üzenem
a számjegyeinek, amit akarok! Bodor Barna, alanyi, elbeszélő és drámai
költő.“
Immergrünt a guta környékezte, de életét mégis megkimélte az ég.
S a mese vége? A mese vége ez: Rothknopf, Gelbschnabel, Blaumontag és
Immergrün meggazdagodtak. Ellenben a költőnek még most sincs nadrágja.
_Tanulságok:_