kit gyermeknek, tapasztalatlannak, mint nádat hajthatónak hittek; s a
tarka fellegraj szétporlott, mint a nap világától a denevérek s baglyok
odvaikba rejtőznek.
Legtöbb nyűglődése mindenesetre a tanácsadókkal volt. Néha merülnek föl
az idő tengeréből egyes kiváló elmék, korukat, századukat túlszárnyaló
átlátással. Más idők emberei ezek! a jövő van személyesítve bennök, a
lánczszemek ők, kik egy kortól a másikhoz képezik a kapcsolatot, köztünk
járnak s mi nem értjük őket, a magokéi mellett állanak s ők meg nem
ismerik; a színek vegyülete sugárzik elméjökből, de a vakok előtt a szín
eszméje nem lény, mely fogalmain innen vagy túl esik, minden esetre
kívül azon. Magasan emelkednek föl, mint óriások kisdedek közt, kiket
nagyságuk szigetel el, s kik szeretni, mulatni, élni, munkálkodni nem
tudnak szívök szerint: megfogva, értve és méltányolva. Helyzete az
ilyennek dicső, nagyszerű, századokra ható! de szava, hangja a kiáltóé a
pusztában. Élte nem a világé, bár szelleme terjed abban! gyümölcsét
megjelenésének világosodtabb kor élvezheti csak. Mindenütt összeütközik
az ilyen a köznapiság butaságával! mint a hangya egy diótól, úgy ijed el
a kisded emberke ily óriásnak terveitől, s ha siker követi azokat,
bámulva tekint rá s felkiált: Istenemre! ezt nem hittem volna. – S
gondoljuk, hogy a szembeszökő siker megtéríti a kétkedőt? – hm! ne
higyjük! nemét az elégtétnek érzi s találja a pulyaság abban, ha a
magasb lelkekben kétkednie szabad, s azokat parányiságához mérheti
olykor.
Képzeljük most az ifjú királyt, órákat, napokat eltöltve, míg eszméinek
tömegét a kisded agyakba gyúrja be! mely azokba nem fér, melyet beléjök
szorítani nem lehet, s ha erővel akarjuk, a gyenge hüvely szétcsattan.
Ha őt képzelni tudjuk, fogalmunk lesz helyzetéről.
Ő azon terhelő állást, melyre őt a nemzet szava szólítá fel, igen is
ismerte! nyíltan állott előtte a nemzet belső ereje! tudta, látta, hogy
szilárd cselekvés itt czélra vezet, hogy egy nemzet mindenható, ha a
közérdekre lelke foly össze, s nemes önérzettel lép föl! cselekszik, hol
más fontolgat: mint villám csap le, hol más készül.[45]
Szilágyi egy volt akkori időben a legokosabb férfiak közül a honban! sok
erő, sok tapasztalás volt benne! de őt épen az tevé Mátyás iránt
bizalmatlanná, hogy magát túlbecsülte! s nem volt eléggé szerény és
nyugodt lelkű, egy elmebeli felsőségről lemondani, mely nagy öcscsének
ellenében kisebb volt mint valaha. Ha kellemetlenül kellett őt felrázni
önhittségéből, mentől szembeszökőbb életszerűségűek s czélra vezetőbbek
voltak az ifjú hősnek eszméi: annál inkább hitte, hogy azok túlságosak,
ki nem vihetők s veszélyt hozók.
Alattvalói hűséggel, de kétkedve sikerén, vette ő át a vezérséget a
török ellen. A sors kétkedését önmaga által czáfolá meg: mert Szilágyi
agg érdemeihez, királya bizodalmához méltólag fénylett azon a fokon,
hová ez helyezé. De az öreg itt a sikert újra önmagának tulajdonítá
egészen. – Szerencse! így kiáltott fel magában, hogy ezen eszeveszett
hadviselésre még életem s erőm van! mi lenne, ha nem volnék?! – Lehet,
hogy nyersebb nevelés, s kevesebb veleszületett gyöngédség tevé őt
mindig elbizottabbá. Ritkán tudá magát helyzetébe betalálni: nem tudta
soha a bátyát, a kormányzót, az aggot az alattvalótól, a király-tette
vezértől, s az elmében kisebbtől elválasztani. Az illető alázatot maga
megalacsonyításának vélte; egy komoly szilárd szavában urának a függést
feledő ifjút, a királyi fönségben a tisztelethiányt öcs és bátya közt
látta. Valamint társalkodásában, úgy leveleiben is volt valami, a mi
Mátyásnak gyengédségét s tapintatát kellemetlenül érintette.
Szilágyinak szokása volt a hozzá kérelemmel járulókat egészen úgy
fogadni, mintha minden kegy egyedül tőle függne, s a király csak az ő
szemeivel látna, akaratjával akarna, tanácsával cselekednék. Ha néha ki
nem kerülheté, hogy a kérőknek kívánatait önóhajtásukra a királylyal
közölje, ajánló levelekkel küldé őket Budára, de melyek inkább
teljesítés végett hozzá intézett vélemény-adások, mint illő alázattal
tett javallatok és ajánlások valának.
Hogy itt gátot kell vetni, hogy királyi méltósága s tekintete
koczkáztatik, azt senki sem látta inkább s hirtelenebben át, mint
Mátyás, kinek nemcsak igen is nyilt szemei voltak, hanem emberei
találkoztak, kiknek öröme volt Szilágyinak önkényét a legsötétebb
színekkel előadni. Mátyás, a mi túlságos volt az ily előadásokban,
tudta, átlátta, s azért ezek őt sem bosszúra, sem meggondolatlan
hevességre nem ragadhaták. A nép ajkairól fogta fel a közvéleményt, mert
nem egyszer jelent meg ismeretlenül egyszerű öltözetben ott, hol nem is
gyanították. A mit róla, a mit másokról nyíltan beszéltek, ő hallotta;
de a nép nyíltsága nemes lelkében a gyónás szentségével bírt; ő soha az
ilyenkor hallott bármi sértő nyilatkozást meg nem boszulta, mivel ember
volt ő is, s épen azért nagy; ha valahol a közitélet nála is az elevenre
talált, igyekezett a hiányt kiegyengetni s tökéletesítni.
Lassanként, nem egyszerre, s a legnagyobb szelídséggel akarta ő, az illő
korláton túlcsapongókat azok közé visszatéríteni; de ez nem mindig
sikerült; Szilágyival legkevésbbé, s így az adagot erősítni kellett. –
Egy alkalommal, midőn a kormányzónak több önkényes tettei estek a
királynak tudtára, a nélkül, hogy a makacs öreg azokról csak jelentést
is szükségesnek vélne tenni, jött Szilágyi egyik tiszttartójának fia
Mátyáshoz levéllel, melyben őt az öreg a testőrök közé ajánlotta, vagy
inkább röviden értesítette a királyt, hogy a testőrök közé küldi.[46]
A levél száraz, és szinte parancsoló hangon volt írva.
Mátyás a parancsot kérés gyanánt vette, s teljesítette; de éreztetni
akarta bátyjával, hogy rendeléseit únni kezdi, s egyszersmind azt is,
hogy az illő korlátokon túl vágott levelével, a válasz ez lőn:
«Mátyás jó bátyjának, Szilágyi Mihály ő kegyelmének.
Üdvözletünket kegyelmednek, bátya! – Levelét vettük, atyafiságos
kérésének teljesítésétől nem idegenkedünk, mivel látjuk, hogy az igaz
ügyben, bár nem jobbágyi submissióval van írva.
Ezután, ha véli kegyelmed, jobb szeretnők levél helyett magát látni
ilyen állapotban, mint kérőt; illőbnek hivén, hogy mi írjuk meg
kegyelmednek, ha mit tenni szándékozunk, nem kegyelmed nekünk, a mit
velünk akar tétetni. In reliquo etc.
Mathias Rex.»
Igy tudá halkal a király legnagyobb befolyású s legmakacsabb urait a
függésre figyelmeztetni, ha szoktatni nem is mindig sikerült neki.
Mátyás, miként Prágában, úgy Budán is gyakran látogatá meg az ősz öreg
Bretizláwot, s minden királyi fény nélkül; örömét lelte abban, magát a
derék öregnél mint házit tekinthetni.
A kis Izabellának egy király magas állásáról nem volt még fogalma:
mindenesetre valami nagynak képzelte ő azt; de az azon eszmével
összefüggő tartózkodás sem volt ismeretes előtte. Mátyás iránta mindig a
régi maradt, enyelgett, nevetett vele, s valami oly feszületlen némi
egyezkedés s lelki viszony kapcsolá őket össze, mely minden aggályt tova
űzött. Ők testvérek voltak.
Atyja olykor feddé leányát, s több tiszteletre inté a szerény, mint
mondá, leereszkedő király iránt. Megtörtént, hogy ily figyelmeztetés
után Izabella tartózkodóbb lett; de ezt kedvetlenül tette; ez őt
terhelé, nem vala természetes s szíve szerinti, s azért kitört módjából,
s Mátyás figyelmét idézte föl.
– Te kedvetlen vagy ma, kis Bellám! – mondá egy napon Mátyás, a tág
kandalló közelében foglalván helyet a gyermek mellett, ki veres gyapjút
font a legvékonyabb szálakban. A jelenet igen házias volt: a király
tagjait, mint többnyire, egyszerű öltözet födé, sötét színű, s kezében
lovagló ostort tartott. A gyermeken sűrű – redős szoknya s bő hasított
ujjú váll volt, bágyadt violaszín, melynek részét páratlan fényű sötét
hajhullámai födték.
Izabella hallgatott.
– Mi bajod, gyermekem? – folytatá Mátyás, símogatva homlokát, – tedd le
az orsót, add ide kis kezedet, – így! mond – most nézz rám; ládd,
nevetned kell úgy-e? – valld, mi a baj? bántott valaki?
– Hm! – felel a faggatott. – Atyám mindig fedd, hogy kegyedet – kegyedet
– felségedet, akarom mondani – tevé elpirulva hozzá – kevéssé tisztelem;
pedig – s itt éghez emelé szemeit, s kezét tevé szívére – nincs senki,
ki felségedet oly nagyon, oly buzgón tisztelje, és akkor leginkább,
mikor legvidámabb vagyok. Én nem tudom, de hiszen atyám is mondotta,
hogy azok közelében, kiket szeretünk, a lélek derül, s önkénytelen
vidámság fogja szivünket körül. Én nem vagyok kedvetlen, bizony nem! de
aggasztó rám nézve, jó királyom iránt nem mutathatni magamat úgy, a mint
vagyok.
– Te kedves, ártatlan teremtés! – mond Mátyás szeliden – ah, maradj így
mindig! légy vidám és nyílt, mint az ártatlanság; hiszen te az én
hugocskám vagy, az én jó kis nővérem; s én veled szemközt mindig a régi.
Maradjon ez így! kedvesem! pihenő óra, enyhehűs nekem a te ártatlan
szívességed, s valamint nálad nélkül, te jó gyermek! nem tudnék ellenni,
úgy vidámságod is szükségessé vált nekem. Légy mindig a régi; hol lelked
nem vádol, kövesd szíved sugalmát!
Izabella mindkét kezét nyújtá oda a királynak. – Igaz is, – mond nevetve
– miért legyek komoly, ha jókedvem van? – Atyám oly jó, őt
megengesztelem s én a régi maradok. – Jól van így?
– Igen, – felel Mátyás – igen jól! s most beszéld el nekem, mit tettél
ma? Bár a tél múlnék el: gyönyörű vidéke van Budának, s te itt a szép
természet ölében nem fogod únni magadat?
– Én most sem unom magamat soha, – mond a kis leány tréfás komolysággal,
serényen kezdve újra a fonáshoz.
– Itt e szálak egy csujtárhoz készülnek, magam megtanultam hálóját
bogozni, s majd a rojtokat aranyból készítem hozzá. Minő szép lesz az!
– S kinek számára?
– Kérdés ez! a kegyedére!
– Kedvesem, – mond Mátyás utánozhatlan nyájassággal, – nézd, mit hoztam
neked – s egy bőrhüvelyt vont elő.
– Ah! – kiált fel a gyermek kiváncsian – egy nyakszorító!
– Egyszerű – folytatá Mátyás – bársony szalag, fekete mint fürteid, s
közepén egy boglár, fehér hollót ábrázoló: ritkát, mint magad; feje s
szárnyai keleti gyöngyök. – Jer, próbáljuk meg.
Izabella felkelt s a király előtt állott meg, oly vidáman, oly
ártatlanul, mind egy szeraf, s Mátyás a nyakszorítót hófehér nyakára
köté, s elől a szép boglárt egyenesre igazítá. – Igy kedvesem! – mond
mosolyogva – igen jól áll.
– Köszönöm! – rebegé a gyermek. Ezen pillanatban lépett be Bretizláw.
– Felséged egészen elkényezteti ezt a gyermeket – jegyzé meg nyájas
udvariassággal.
– Ő az én leányom is, – felelt a király. – Csak bérmáló-atyja vagyok
ugyan, de szent jogot tartok hozzá, neki ártatlan örömet okozni. Te
barátom! hadd őt természetes módjánál! engedd nekem, hogy jó öreg atyám
Bretizláwnál, kis Bellám mellett feledhessem néha, hogy éltem nem enyém
többé egyedül.
[Illustration: – Jer, próbáljuk meg!]
OSTROM.
– – – – – – – – még állasz utósó
Harczodat állván a vas erőszak ütései ellen.
– – – – – – – – szemében ölő tüz.
A szabad elszántság megemésztő lángjai égnek.
*
_Vörösmarty_.
Látkörünk változik. – Míg a zsidók Vadnán a leölt bikát sütötték s
Ábrahámnak őrült magasztaltsága Aminhát lábaihoz csalá: addig a vár
alatt a Sajó mentében, mélyen a szűk völgyben, magas poroszlopok
emelkedtek. Komoróczi egyik ablak előtt állott, s a különös jeleneten
látszék gondolkozni. Tél vége felé volt; a homokos völgyalj, félig
kiengedve a fagyból, a porfelleget fejthetővé tevé. – De mi okozhatja
azt? – Ellenség? honnan ily hirtelen? – azoknak repülni kellene, mert
kémei csak az indulásról tudósíták.
Azonban az ajtó hirtelen kinyilt, s Bélián lépett be. – Uram! – szólt
vigan – derék fogás vár ránk; egy folt marhát hajtanak a vár felé;
hitemre! épen jókor: mióta a bérlettek szaporodnak, gyorsan apad az
eleség.
– Marhák! – mond élénken Komoróczi – siess le! vegyétek körül, hozzátok
egy részét ide, a többit Galgóczra kell hajtani, ott tágasb hely van, s
Walgatha is otthon.
Bélián élénk örömmel fordult vissza. – S az emberekkel, kikre találunk,
mit tegyünk? – kérdé.
– Akaszszátok őket a fákra, az út mellé!
– Úgy minden vándort elijesztünk innen, – jegyzé meg kissé tartózkodva a
másik.
– Mi volt ez! – csattant fel a vezér. – El! – úgy legyen! – Inkább
akarom, hogy kerüljék váramat, minthogy országút kanyarodjék aljában. Te
ezt nem érted, – mehetsz!
A küldött néhány percz mulva az udvaron termett: trombita harsogott, a
mindig csatára éber sereg egy része lovakra kapott, s a lecsördülő
tölgyhídon keresztül dübörgött. Leérvén a vár tövéhez, a parancsnok
rendbeszedte embereit. – Te! – mond egy fiatal rablóhoz, ép, gömbölyű
arczczal, kinek csinos öltözete alparancsnokra mutatott – néhány
kopjással e kiálló szikla mögé vonulsz, s csak akkor ugrasz elő, mikor a
marhák elhaladtak; én majd előlkerekedem. – Ezzel Bélián még egyszer
maga körül tekintett. – Ej – szól – igen sokan is vagyunk: hiszen majd
az egész őrizet itt van; fele menjen vissza a várba.
Az ifjú, kihez előbb intézte szavait, megszólalt: – Uram! – mond – nem
árt, ha többen vagyunk: nem bukkanhatunk-e számos kiséretre? – szinte
hihetetlen, hogy néhány ember Vadna alatt ily folt marhát merne
elhajtani, holott tudva van, hogy e völgybe lehet ugyan jőni, de ki
innen nem, mert a várormon a vad keselyű, kinek éles szemét semmi sem
kerüli ki.
– Igazad lehet, – felelt Bélián – hát csak vonulj félre, én a többiekkel
előre vágtatok. A portól észre nem vehetnek még a hajtók, s jó távol is
vannak.
A fiatal szabad-zsákmányos a várdombnak egyik kirugó sziklája mögé
vonult; kisérete majd ötven emberből állott, kik alig várhatták a
megtámadás perczét.
– Hátrább, hátrább! – suttogott az ifjú, a lovak előtt ellovagolva;
emberei beljebb vonultak, s a kirugó sziklának félkört képező
keblezetében úgy el voltak rejtve, hogy őket csak az veheté észre a
fáktól kárpitolt völgyodúban, ki figyelemmel nézett e rejtekbe.
Bélián előre hajtván lobogó kantárral, balra a völgyben, a sűrű
tölgyerdő párkánya felé tartott, s ott a fáktól és bokroktól
meglehetősen el volt leplezve.
A rablók suttogva beszéltek egymással.
– Közelednek, – mond az egyik magas, hosszú orrú cseh, Bélián közelében,
utat szabadítva magának a bozót közt, s lova kantárát megragadva,
melyről leszállott az előbb, hogy annál észrevétlenebbül
vizsgálódhassék; – ideje, vezér!
– Előre! – szól a parancsnok – de csendesen; – álljuk el az utat.
Borzasztó «haj rá» kiáltás hangzott egyszerre hátulról, alkalmasint a
szikla mögé rejtetteké. – Bélián intésére serege egyenesen a marhák felé
vevé szaladását. A csorda, e véletlen üdvözletre, lesütött fővel s
karikába felkanyarodó farkkal kezdett rémítő ordítás közben az erdőbe
utat törni magának; néhánynak feje ütközött a százados tölgyekbe, míg
mások a támadókkal csaptak össze.
De semmi kiséretet nem vehettek észre a rablók, kik tág torokkal
kisérték a hátulsó sereg ordítását.
– Csendesebben! ne kiabáljatok többé! – kiált a vezér. – Néhányan
szálljatok le a lovakról, s igyekezzetek a csordát összetéringetni;
nincs ember mögöttük, a mint látom, alkalmasint észrevettek s szerte
szaladtak.
Azonnal többen leugrottak lovaikról, mások lóháton nyargaltak a
felbőszült állatok elébe, s kezdték azokat körülfogni s halk hógatás
által egy csomóba téríteni.
Míg ezen az oldalon a Bélián emberei a marhákkal bajoskodtak, a másikon,
hová ő az ifjú rablót állította, újra borzasztó ordítás hallatszott, de
az előbbivel egészen ellenkező szellemű. – A parancsnok megütközött, s a
várról lebömbölő néhány lövés s a visszatérési jel őt még inkább
elkábították. Végre ő is jelt adott az erdőben elszórt embereinek; de
alig volt fele csapatjának együtt, mikor az oszló pornak köde alól
fejlettek ki a Rozgonyi Sebestyén széles veres, fehér és zöld zászlói, a
búcsuzó naparanyozta mellvértek, a fényes sisakok havas kócsagokkal, s a
villogó emelt aczél.[47]
Néhány percz múlva Bélián serege körül volt véve. Míg Rozgonyi Sebestyén
az elszánt dühös rablókkal vívott: addig Zokoli Mihály néhány
vállalkozóval a vár felé száguldó fiatal rablót vette űzőbe. Mint tarka
szövet, alig szemmel utolérhető gyorsasággal kanyargott jobbra a kigyózó
várúton fölfelé a robogó rablósereg egy része; a kapuhíd lecsattogott, s
a menekvők gyorsan dübörögtek azon keresztül. A következő perczben
Zokoli a várkapuhoz ért, de későn; a híd felvonult s bezárta azt előtte.
E közben, egy a vár rovátkairól intézett lövés ágaskodó paripáját
terítette a földre.
Komoróczi a várudvar tornáczán állott, arcza kikelve, s azon a
legnagyobb dühösség volt kifejezve.
– Hol van Bélián? – kiáltott a megérkezettre, oly hangon, mely annak
ereiben a vért fagylalá meg.
– Nem tudom, – volt a remegő felelet – minket az ellenség űzött ide,
ellent nem állhattunk, mert alig vagyunk ötvenen, s ők ezren felül.
– Nyomorult! – kiáltott fel Komoróczi s övéből egy pisztolyt vont elő. –
Ökrökkel ijesztettek el benneteket! – volt időtök a porfellegek közt az
ellenség számát kitudni, de nem szívetek, Béliánnak segítségére rohanni,
ki mint oroszlán vív!
– Vívtunk mi is! – szól mentegetődzve az ifjú – de el voltunk vágva
tőle; s hozzá nem férhettünk.
– Elvágva! – hah, gyáva kölyök te! – utat tudtál eddig törni magadnak,
de nem a vitéz főnökig! Elvágva? vágja hát a sors ketté nyomorult
éltedet, rossz szolga! – Ezzel, a pokol hidegségével irányozott az
ifjúra, a lövés eldördült, – s amaz hanyatt homlok bukott le lováról. A
csapatban rosszaló zúgás hallatszott.
Mint a villám termett Komoróczi az udvaron, s egyiknek a zajgók közől
ketté hasította fejét; – azzal körüljáratá szemeit, mintha mondaná:
merjetek. Egy hang sem hallatszott, s a vad rablók közt néma csend lőn;
szemeik a földre voltak szegezve, s képeiken a halál sápadtsága ült.
– Te Wasku![48] – mond egy idős kopjáshoz fordulva a vezér, kinek vad
tekintete, bozontos feje s avában fénylő bőröltönye egészen létesíté egy
rablónak képzetét. Vedd e néhányat magadhoz, s repülj a Bélián
segítségére, ha valamelyitek a Rozgonyi fejét idehozza, száz aranyat
nyer. – Ezzel kardjának intésével mintegy ketté választván a csapatot,
éles hangú sípba fújt s a kapu hídja lecsördült újra, s Wasku dühös
elszántsággal rohant ki azon, mintegy húsz legénynek kiséretében.
– Ti többiek – folytatá Komoróczi, hüvelyébe eresztvén kardját – le a
lovakról s fel a falakra! – Már az őrizet nagyobb része a falakon volt,
odasiettek a többiek is. A vár gerinczén egy erdeje csillogott a
kopjáknak s kardoknak, többen lőszerüket tölték. Néhány percz múlva
nehéz ágyukat vonszoltak elő. – Utánam! – kiáltott Komoróczi, míg többen
húsznál igyekeztek az ágyúkat utána tolni a hágcsókon fölfelé; végre a
már előttünk ismeretes puszta terembe értek. – Félre az asztallal s
székekkel! – kiáltott a kényúr, egy széket a szegletbe vágva – tépjétek
a kárpitokat le az ablakokról! – így – most vonjátok az ágyúkat elő!
A vezér az egyik ágyút maga fekteté öblével a nyitott ablakba s irányzá
a közelgő támadókra alant – ezzel a nekie egy kopjástól nyujtott
kanóczczal tüzet adott, az ágyú eldördült, majd a terem közepéig
visszarúgódva; pár pillanat múlva füstje eloszlott. – Oda nézzetek! –
mond Komoróczi – kettőt söprött el! Te Russián, és te Hondzsa[49] itt
maradtok, mindjárt küldök lőport s tekéket; én a falakra sietek. – A
kényúr gyorsan odahagyta a termet, míg a bennmaradtak a többi ágyúkat is
az ablakok párkányaira fektették.
Nemsokára targonczákon hozták a lőport s a vas és kőtekéket a terembe;
az öblös ágyúk bömbölni kezdettek, minden lövés után visszarugódva s
füsttel töltve el a termet.
Komoróczi a várfalra siete: a védőkön félelem helyett vad dacz és
harczvágy valának kifejezve.
– Vezér! – kiált fel egy majd óriási rabló kanóczos lőszerét töltve – a
konyhákban vizet forralnak, s ólmot, szurkot olvasztanak, hitemre! ha
ide hozza arczát Rozgonyi, oly kenőcsöt eresztek a képére, hogy az ördög
rá nem ismer, ha pokolba érkezik.
– Itt! – szólt élénken egy vaskos rácz, néhány tömött zsákra verve –
ótatlan mész! – ez a szemeknek hasznos s erre a meleg víz kedves mosdó –
vígan!
– A porfelleg – mond Komoróczi – erre gomolyog, résen legyetek, a vívók
jőnek – a nagy Procopra! lábtókkal, s a szándék komoly, – folytatá
nevetve. – Legények! alig várom, miként sodratjátok a nyomorúltakat a
mélységbe alá. Add ide fegyveredet, Franta[50] – egy mellette álló
sápadt suhancztól kiragadva a fegyvert, – ott egy fénylő sisakot látok,
emberét üdvözlenem kell, mint e lak ura.
A vívó seregnek egy része közeledett, s a mint a vár aljához érkeztek,
leugrottak lovaikról. Azon vidékiektől, kik nehéz ökrös szekereken
hozták a vívólábtókat, átvették azokat, s ketten, négyen fogva
egyet-egyet, kezdének a vár szikladombján a kanyargó úton feljebb s
feljebb haladni; utánok jól összeszorult csapat sietett a kapu felé.
Komoróczinak fegyvere ropogott, s egy az elsők közül azonnal
összerogyott.
– Hah! – kiált dühösen – nem az, a kit akartam, más fegyvert ide!
– Nézz arra le, vezér! – kiáltott azon óriás, ki kevéssel ezelőtt
szólítá meg.
– Pokol! – ordított Komoróczi – a Bélián veres dolmányát látom ott – –
egy fára vonják fel! – Erről ismerek rád Rozgonyi Sebestyén; de ne
legyek én Vadna s Galgócz ura, s Komoróczi, ha nem függesz szegen termem
egyik oszlopán! – Bélián, – miért épen ő? százat adnék ez egyért!
A mint a védő sereg a völgybe előtekintett, a szemle nagyszerű volt, a
várral szemközt a már olvadozó Sajó csillámlott, roppant zúgással hordva
dagadt árján a jéghasábokat, melyek hol fel, hol leemelkedtek,
összecsapódva s rémítő ropogással megtörve egymáson. Túl rajta sötét
sűrű erdő vonult el, mint fal, mely bár lombatlanul, tömöttségével a
látkört határolá. – A víz s vár közt ömlengő porfellegben szaladgáltak
ordítva a Rozgonyi marhái.
Jobbra gyalogság volt felállítva, s oly hosszú homlokot képzett, hogy
végét látni nem lehete: mert a völgy kanyarodtába mélyedett. A vár
tövében a vívó-csapat; alant balra az erdő szélén néhány rabló lógott a
fák kiálló ágain, kiket Rozgonyi akasztatott fel. Jobbra a távolban a
Bélián népének megmaradottjai, a vártól el lévén vágva, hanyatthomlok
rohantak Galgócz felé, melynek toronycsúcsai látszottak
erdőpalástjokból: köztük Wasku és emberei.
– Futnak! – kiált Komoróczi a falon magánkívül – látszik, hogy Bélián
nincs köztök!
A vívó-csapat hadfiai e közben a lábtókat támasztották a falakhoz, s
gyorsan haladtak fel rajtok, rémítő kiáltással.
– Vizet, szurkot ide! – ordított le a várudvarba Komoróczi. – Jőnek!
eredj Axamith a másik oldalra, s kormányozd a védletet. – Ide, ide! –
kiált, a lábtókon fölfelé haladókhoz fordulva. – Rám nézzetek –
folytatá, embereihez intézve szavait. – Ezzel roppant erővel ragadta meg
a falra támasztott egyik lábtó végét s hirtelen lökéssel oldalt nyomta.
A legelső vívó hosszú kardjával kezéhez vágott, de siker nélkül, s
hanyatthomlok bukott alá. Ezt még kettő követte irtózatos hullásában; a
vár tövében a sziklába csapódtak s onnan, ívet képezve, a mélységbe
zuhantak alá. – A lábtó azonban egészen le nem hullott, hanem balra
csúszva, a várfal egyik kiálló gerinczébe ütközött, s néhányan a rajta
lévők közől a zuhanás következésében felülről aláfordultak, s mint
vadmacskák csipeszkedve a lépcsőpálczákra, függöttek a szédítő mélység
fölött, erőködve az egyensúlyt visszanyerni, míg fejeikre a fal ormáról
ótatlan mész s egy üst forró víz zuhogott alá s lesodrotta őket.
Hasonló erővel taszíták mások a lábtókat vissza, s a vívók lankadni
kezdettek. Zokoli Mihály hirtelen a csüggedők közt terem. – Fiaim –
kiált fel – rajta! – segítség jő; ne lankadjatok! – a vár kincscsel
teli, a tiétek minden! – Azonnal a lábtókat újra a falhoz támasztá, míg
annak ormairól záporban özönlött az olvasztott ólom, szurok és forró
víz.
Néhány lábtónak végébe Zokoli nehéz vasszegeket veretett, s hirtelen
élesztett tűznél izzásba hozaván azokat, úgy támasztatá a falakhoz. A
csel sikerült, kik le akarták kézzel taszítani, összeégették magokat, s
a kik horgokkal próbálták feszíteni, a vas végekbe nem akaszthatták
azokat. Igy meglepő gyorsasággal rohantak a vívók fölfelé, fejeik fölött
kisded kerek pajzsokat tartva. Zokoli az első volt a falon, körüle mint
sűrű rostélyok emelkedtek a lábtók, s rajtok özönlött megszakadatlan
árban a vívó nép.